Az ​Una hullámai 5 csillagozás

Faruk Šehić: Az Una hullámai

A ​háborúval nem lehet szembenézni. Aki túléli, az ezzel kínlódik. E regény szerzője a kilencvenes évek boszniai háborújának katonái és túlélői közé tartozik. Számtalanszor eleshetett volna valamelyik isten háta mögötti fronton, puskával a kezében. Számtalanszor meg is bolondulhatott volna a háború után. Irodalomból, fényszavakkal alakította ki a pajzsát, így védekezett, vallja. Írt háborús novellákat is, első regényében azonban a háborút a fonákjáról dolgozta fel: azt írta meg, hogy mi veszett oda. Gyermekkorát a gyönyörű Una folyó partján, azokat az időket, amikor együtt lélegzett a természettel, és amikor még senki sem sejtette, hogy mi készül az emberi lelkekben és fejekben. Számára fontosabbá váltak ezek a régi, egy egészen más világból való élmények, mint azok a szilánkok, amelyeket a háborúról őriz és bunkerez be az emlékezetében. Az emlékezet küzd ebben a regényben azért, hogy egy hadviselt fiatalember ép és egészséges férfi lehessen a hatalmas, de korántsem fenséges… (tovább)

Eredeti cím: Knjiga o Uni

Eredeti megjelenés éve: 2011

>!
L'Harmattan, Budapest, 2016
186 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634141457 · Fordította: Radics Viktória

Most olvassa 2

Várólistára tette 19

Kívánságlistára tette 11


Kiemelt értékelések

>!
pepege MP
Faruk Šehić: Az Una hullámai

Én most így itt nem is nagyon tudok megszólalni.
Ha olyan háborús könyvet keresel, amelyben patakokban folyik a vér, halomban rothadnak a hullák, akkor ez a könyv nem a tied. Šehić „a háborút a fonákjáról dolgozta fel: azt írta meg, hogy mi veszett oda” (ahogyan azt a fülszövegből – kivételesen – nagyon frappánsan megtudhatjuk). Úgy van velünk mindvégig a háború, hogy közben mégsincs. Šehić valóban nem a háborús élményeit tárja elénk (pedig a boszniai háborúról is bőven lenne mit mesélnie), hanem azt az életérzést, amit a szülőföldje adott neki.

Egészen lírai, gyönyörű mondatok hullámoznak végig ezen a – szerintem inkább – novellagyűjteményen. Nincs túl sok cselekmény, csak gondolatok, érzések. Fájóak és meghatóak.

>!
Ezüst P
Faruk Šehić: Az Una hullámai

Annyira akartam már olvasni valami igazán erőteljes művet a délszláv háborúról, hogy egészen belefeszültem a várakozásba, míg ennek a könyvnek a megjelenését vártam. Aztán megjelent, olvastam belőle úgy tíz oldalt, és… azt mondtam, hogy oké, köszi, akkor ez most ennyi volt. Abban a percben úgy éreztem, a kötettel kapcsolatos benyomásaimat egyetlen mondatban is képes leszek összefoglalni. Nagyot akar mondani, de kicsit szól. Sorjáztak ugyanis az efféle emelkedett dumák, kis híján lekapartam a bőrt az arcomról: „Olyan vagyok, mint egy kapcsoló az emberi életek kifürkészésének műszerén, elég, ha megnyomnak; olyan vagyok, mint egy messzelátó, mint egy lencse, mint egy nagyító, hosszú szárú orchideával keresztezve. Az orchidea kelyhén át fogom kidobni a történeteket.” Sosem voltam ellensége az elvont gondolatoknak, de az ilyen intellektuális erőfitogtatástól még én is megszédültem. A kín pedig fokozódott, jöttek ugyanis a mondatokba itt-ott teljesen váratlanul beépített angol szavak (az idézetek hagyján); mintha valami nagyzoló kamasz naplóbejegyzéseit olvastam volna. Á, itt nincs remény, gondoltam.

De jött az Una és a gyermekkor a folyó partján. Meg a mama háza. A fülszöveg igazat ír, ez a regény valóban arról szól, ami elveszett. Talán meglepő, de háborús emlékek csak elvétve bukkannak fel, azok is annyira pillanatszerűen, mintha csak álmodná az ember. Sokáig szinte érezni sem lehet az erejüket, már-már zavaró kis töredékek, amik csak arra valók, hogy elragadjanak az Unától és mindattól, ami ezt a folyót olyan csodálatossá teszi. Šehić gyönyörűen ír róla, a szavai ereje számomra Fekete Istvánt idézi. A soraiból áradó ragaszkodás és szeretet a folyó és az otthona iránt egészen lenyűgöz. Örülök, hogy Bosznia-Hercegovina nincs annyira messze, mert most már biztosan tudom: az Unát egyszer látnom kell.

A folyót még a háború sem veheti el, viszont minden mást igen. A mama folyóparti háza megsemmisült a háborúban. Szinte a sorok között elrejtve esik szó róla, mégis talán az egyik legszomorúbb epizód az egész regényben. Mintha csak a saját otthonom veszett volna el.

Ahogy halad előre a történet, ez a könyv új lesz egyre jobb és jobb, végül pedig maradandó emlékké válik. Számomra egy irodalmi alkotás erejét jelzi, ha az utolsó sorok elolvasása után néhány percig üveges tekintettel meredek a távolba. Ennél a regénynél ez megtörtént.

>!
abcug I
Faruk Šehić: Az Una hullámai

Nagyon szép, lírai regény. Úgy szól a háborúról, hogy egyáltalán nem háborús regény. Hanem, ahogy eredeti címe mondja, ez az Una könyve. A folyóé, amelynek partján az elbeszélő felnőtt, s melynek vízi világát örökre megváltoztatta a háború. E háború felosztotta az időt előttre, alattra és utánra. A könyv elsősorban azzal foglalkozik, mi volt előtte, de erre az előttre rávetül az után. Így lesz egy kicsit szomorkás, néhol talán túlemelkedett, de végig gyönyörű könyv.
A remek Valahol Európában sorozat újabb remek darabja. Üdvösen sorakoznak itt a poétikus regények (kapásból eszembe jut a Kert Velencében vagy a Káprázat) – és csak jöjjön még minél több ilyen!

>!
barathkatalin I
Faruk Šehić: Az Una hullámai

„Ha valahol Nyugaton születek, ebből a könyvből nem lírai dokumentum lesz, tagadhatatlan tényekkel játszó regény, hanem szórakoztató vámpírregény, mert boldogabb országokban tartósak a tárgyak és a privát világok, de más világok sincsenek alávetve a ciklikusan ismétlődő fizikai megsemmisülésnek, mint nálunk.” (176.)

A „lírai dokumentum” elég pontos önmeghatározás, mert nem a történet vagy a konkrét, körberajzolt emlékek kerülnek itt a fókuszba, hanem a szürreálissá-mágikussá emelt, illanó emléknyom. Ennek folytán a szöveg folyamatosan, szelíden hullámzik (akár az Una), gyakran már-már prózavers, lírai esszé, kimondottan álomszerű, ami nem meglepő, lévén a kerettörténet a hipnózisba merülés. Viszont ez a megfoghatatlanság jócskán ellene is dolgozik az olvasói koncentrációnak – alighanem a „belemerülő olvasás” a célravezető hozzáállás, rábízni magunkat a sodrásra.


Népszerű idézetek

>!
Ezüst P

Hallani lehetett olyan szerbekről is, akiket itt a mi ćojluki csataterünkön ejtettek foglyul, és lapáttal csapták agyon őket, vagy a ledöntött villanyvezeték acélkábeleivel verték őket halálra. Az ilyen képeket össze tudtam rakni a fejemben, oda is tapadtak arcom belső oldalára, mert nem foghattam föl, hogyan képes valaki darabokra szaggatni egy foglyot a hátországban egy pincében, hiszen immár fegyvertelen és tehetetlen ember, aki elveszítette a gonosz ellenség minden jellemző vonását.
A katonai rendőröknek a kínzás volt a dolguk, azért ütötték-verték a csetnikeket, hogy nekik ne kelljen a frontra menniük. Akadtak olyan kínzók is, akik így akartak bosszút állni elvesztett testvérükért, lányukért vagy fiukért. Én nem ismertem ilyet.
Hazudok, ismertem egy idősebb férfit, aki így tett. Minden fogolyban, akit ütött, az elesett fia gyilkosát látta, és minden ütéssel szárazabbá, kisebbé vált; sietett, hogy találkozzon a fiával. Abba az öregemberbe emberfeletti erő költözött, nem tudta másképp megölni a saját fájdalmát. A halál volt számára az egyetlen orvosság. Belülről marta valami egyre dühödtebben; óriási termetű volt, de mielőtt meghalt volna, cingár diák lett belőle. A foglyok, akiket vert, szintén halottak. Az ő életük zárt kör. A krajiškai elíziumi mezőkön valamennyien együtt ülnek körben, és szívják a hazai dohányt, lefelé, az égre tekintve. Csökevények, akiknek egyetlen vallása a hús és vér. No meg a rakija is, anélkül nem megy. Amikor nevetnek, kisüt a nap az egünkön, és esik az eső.

153. oldal

>!
Ezüst P

Esténként titokban nyalogatom a sebeimet, és félek, mi lesz, ha egyszer behegednek. Amikor kihuny a gömbölyű égi lámpás, az alkaromon szétnyílik a vágott seb.

67. oldal

>!
Ezüst P

A könyvet a mellkasomon tartottam a taktikai mellény, egy aranyszínű töltényekkel teli kazetta mögött. A költészetet meg a töltényeket a durva vászon meg az én lélegzetem választotta el egymástól.

73. oldal

>!
Ezüst P

Belénk vannak írva a kínzás, gyilkolás, megerőszakolás, fosztogatás és gyújtogatás műveletei, csak eddig még nem próbáltuk ki őket.

102. oldal

>!
Ezüst P

Álmomban rögtön hajózni kezdtem egy nyitott kőkoporsóban, alattam az áttetsző víz lassú filmje folyt, melynek mélyén elesett társaim mosolygós arcai peregtek.

139. oldal

>!
Ezüst P

Van, ahogy van, nehéz megmagyarázni magunkat másoknak, és fordítva.

113. oldal

>!
Ezüst P

Megváltás ez a háborús ég, Van Gogh okker csillagaival, mely ráborul az ismeretlen utca iránti szerelmemre. Ezt csak most, utólag tudom. Megváltott a gyűlöletrohamtól és a bosszúszomjtól.

119. oldal

>!
Ezüst P

A két kezemmel túrtam a mama házának törmelékében, a feltételezett nappali szobában, mert a háború kitörése előtti napon beleraktam egy dobozba egy aranyláncot, a legkedvesebb fényképeimet és leveleimet meg egy Remington 223-as vadászpuskát két marék tölténnyel.

146. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Ivo Andrić: Magyar Musztafa
Saša Stanišić: Hogy javítja a katona a gramofont
Barbara Jelavich: A Balkán története I-II.
Hamza Humo: Részeg nyár
Ivo Andrić: Híd a Drinán
Branko Csopics: Ismerős a völgyszorosból
Vedres László: Gumikajakkal két tengerre
Sokcsevits Dénes: Déli szomszédaink története
Bedécs Gyula: Szerbia a Vajdasággal / Bosznia és Hercegovina
Nenad Veličković: Szarajevói Capriccio