Az ​Una hullámai 8 csillagozás

Faruk Šehić: Az Una hullámai

A ​háborúval nem lehet szembenézni. Aki túléli, az ezzel kínlódik. E regény szerzője a kilencvenes évek boszniai háborújának katonái és túlélői közé tartozik. Számtalanszor eleshetett volna valamelyik isten háta mögötti fronton, puskával a kezében. Számtalanszor meg is bolondulhatott volna a háború után. Irodalomból, fényszavakkal alakította ki a pajzsát, így védekezett, vallja. Írt háborús novellákat is, első regényében azonban a háborút a fonákjáról dolgozta fel: azt írta meg, hogy mi veszett oda. Gyermekkorát a gyönyörű Una folyó partján, azokat az időket, amikor együtt lélegzett a természettel, és amikor még senki sem sejtette, hogy mi készül az emberi lelkekben és fejekben. Számára fontosabbá váltak ezek a régi, egy egészen más világból való élmények, mint azok a szilánkok, amelyeket a háborúról őriz és bunkerez be az emlékezetében. Az emlékezet küzd ebben a regényben azért, hogy egy hadviselt fiatalember ép és egészséges férfi lehessen a hatalmas, de korántsem fenséges… (tovább)

Eredeti cím: Knjiga o Uni

Eredeti megjelenés éve: 2011

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Valahol Európában

>!
L'Harmattan, Budapest, 2017
188 oldal · ISBN: 9789634143529 · Fordította: Radics Viktória
>!
L'Harmattan, Budapest, 2016
186 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634141457 · Fordította: Radics Viktória

Most olvassa 1

Várólistára tette 22

Kívánságlistára tette 19


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Faruk Šehić: Az Una hullámai

Ha egy bosnyák a 90-es években volt fiatalember, akkor a vérontás óhatatlanul a tapasztalás része kell legyen számára. Itt sincs ez másként. A kérdés innentől kezdve csak az, hogy Šehić meg tudja-e haladni a háborús regények toposzait valamiképp, vagy megmarad a biztosnál, és ad egy (akár sallangmentes, de ismerős) leltári jegyzőkönyvet a pusztítás kavalkádjáról. Az első metsző kockázat, a második a biztos ügy. Šehić szerencsére az előbbit választja, és képes megoldani.

Katonaviselt elbeszélőnk összefut egy fakírral, aki (mintha csak a pszichoanalitikusok díványán lennénk) felhozza belőle az emlékek szilánkjait. Látjuk az Una folyó partján pergő gyermekkort, a pisztrángok és domolykók világát, és látjuk a háború képeit is, a törmelékké bombázott városokkal és falvakkal a háttérben. A szöveg végig erre a kontrasztra támaszkodik – a béke idejének tündérszép, hibátlan költőiséggel ábrázolt világát és a harcok hideg, piszkos keménységét helyezi el egymás mellett, az álom és a rémálom (mert a jelenből nézve minden csak álom) jelenetei váltogatják egymást, mi pedig eltöprenghetünk, hogyan férhet össze ez a két minőség, hogy lehet egyazon ember múltjának része. Hol volt az a pont, amikor az egyikből másik lett, a gyerekből gyilkos, vagy ha úgy jobban tetszik: katona.

„Amikor lövök, Dzsizusz Antihrisztnek érzem magam. Csakis annak a médiuma vagyok, ami ellentétes az irgalommal. Lelkifurdalás nincs, senki se fogja a füledbe súgni, hogy az ellenség is ember.”

Megfordított átváltozás: pillangóból rút kukac. Remélem, gyógyítható. Megírással.

>!
pepege MP
Faruk Šehić: Az Una hullámai

Én most így itt nem is nagyon tudok megszólalni.
Ha olyan háborús könyvet keresel, amelyben patakokban folyik a vér, halomban rothadnak a hullák, akkor ez a könyv nem a tied. Šehić „a háborút a fonákjáról dolgozta fel: azt írta meg, hogy mi veszett oda” (ahogyan azt a fülszövegből – kivételesen – nagyon frappánsan megtudhatjuk). Úgy van velünk mindvégig a háború, hogy közben mégsincs. Šehić valóban nem a háborús élményeit tárja elénk (pedig a boszniai háborúról is bőven lenne mit mesélnie), hanem azt az életérzést, amit a szülőföldje adott neki.

Egészen lírai, gyönyörű mondatok hullámoznak végig ezen a – szerintem inkább – novellagyűjteményen. Nincs túl sok cselekmény, csak gondolatok, érzések. Fájóak és meghatóak.

>!
ppeva P
Faruk Šehić: Az Una hullámai

Az a fajta könyv, ami az adott pillanat hangulatától függően vagy nagyon beszippant, vagy idegen marad.
Sok olyan mondat és rész volt benne, amit túlírtnak, mesterkéltnek, művészkedősnek éreztem. De voltak benne gyönyörű mondatok, na meg olyan részek is, amiktől nem lehet szabadulni, akár szeretnénk, akár nem. Nem egyszerű olvasmány, el kell fogadnia az embernek, hogy az író nem szándékolt modorosságból, hanem belső érzéseit követve írta cirádás-cirkalmazott mondatvirágait.
Igen, ez a könyv nem a háborúról, hanem a háború okozta veszteségekről szól. Visszarévedés ez egy eltűnt világra, ami végérvényesen belezuhant a múlt süllyesztőjébe. És ez nemcsak a gyerekkor, mint szerencsésebb helyen és korszakban élőknél általánosan szokott lenni, hanem az ő régi világa egy eltűnt, szétesett ország is. Meg az egykori béke, a békés élet, aminek ha látta a törékenységét, elpusztíthatóságát, felfüggeszthetőségét, többé már soha nem nyeri vissza a biztonságérzetét és a lelki békéjét.

>!
Ezüst P
Faruk Šehić: Az Una hullámai

Annyira akartam már olvasni valami igazán erőteljes művet a délszláv háborúról, hogy egészen belefeszültem a várakozásba, míg ennek a könyvnek a megjelenését vártam. Aztán megjelent, olvastam belőle úgy tíz oldalt, és… azt mondtam, hogy oké, köszi, akkor ez most ennyi volt. Abban a percben úgy éreztem, a kötettel kapcsolatos benyomásaimat egyetlen mondatban is képes leszek összefoglalni. Nagyot akar mondani, de kicsit szól. Sorjáztak ugyanis az efféle emelkedett dumák, kis híján lekapartam a bőrt az arcomról: „Olyan vagyok, mint egy kapcsoló az emberi életek kifürkészésének műszerén, elég, ha megnyomnak; olyan vagyok, mint egy messzelátó, mint egy lencse, mint egy nagyító, hosszú szárú orchideával keresztezve. Az orchidea kelyhén át fogom kidobni a történeteket.” Sosem voltam ellensége az elvont gondolatoknak, de az ilyen intellektuális erőfitogtatástól még én is megszédültem. A kín pedig fokozódott, jöttek ugyanis a mondatokba itt-ott teljesen váratlanul beépített angol szavak (az idézetek hagyján); mintha valami nagyzoló kamasz naplóbejegyzéseit olvastam volna. Á, itt nincs remény, gondoltam.

De jött az Una és a gyermekkor a folyó partján. Meg a mama háza. A fülszöveg igazat ír, ez a regény valóban arról szól, ami elveszett. Talán meglepő, de háborús emlékek csak elvétve bukkannak fel, azok is annyira pillanatszerűen, mintha csak álmodná az ember. Sokáig szinte érezni sem lehet az erejüket, már-már zavaró kis töredékek, amik csak arra valók, hogy elragadjanak az Unától és mindattól, ami ezt a folyót olyan csodálatossá teszi. Šehić gyönyörűen ír róla, a szavai ereje számomra Fekete Istvánt idézi. A soraiból áradó ragaszkodás és szeretet a folyó és az otthona iránt egészen lenyűgöz. Örülök, hogy Bosznia-Hercegovina nincs annyira messze, mert most már biztosan tudom: az Unát egyszer látnom kell.

A folyót még a háború sem veheti el, viszont minden mást igen. A mama folyóparti háza megsemmisült a háborúban. Szinte a sorok között elrejtve esik szó róla, mégis talán az egyik legszomorúbb epizód az egész regényben. Mintha csak a saját otthonom veszett volna el.

Ahogy halad előre a történet, ez a könyv új lesz egyre jobb és jobb, végül pedig maradandó emlékké válik. Számomra egy irodalmi alkotás erejét jelzi, ha az utolsó sorok elolvasása után néhány percig üveges tekintettel meredek a távolba. Ennél a regénynél ez megtörtént.

>!
abcug IP
Faruk Šehić: Az Una hullámai

Nagyon szép, lírai regény. Úgy szól a háborúról, hogy egyáltalán nem háborús regény. Hanem, ahogy eredeti címe mondja, ez az Una könyve. A folyóé, amelynek partján az elbeszélő felnőtt, s melynek vízi világát örökre megváltoztatta a háború. E háború felosztotta az időt előttre, alattra és utánra. A könyv elsősorban azzal foglalkozik, mi volt előtte, de erre az előttre rávetül az után. Így lesz egy kicsit szomorkás, néhol talán túlemelkedett, de végig gyönyörű könyv.
A remek Valahol Európában sorozat újabb remek darabja. Üdvösen sorakoznak itt a poétikus regények (kapásból eszembe jut a Kert Velencében vagy a Káprázat) – és csak jöjjön még minél több ilyen!

>!
barathkatalin I
Faruk Šehić: Az Una hullámai

„Ha valahol Nyugaton születek, ebből a könyvből nem lírai dokumentum lesz, tagadhatatlan tényekkel játszó regény, hanem szórakoztató vámpírregény, mert boldogabb országokban tartósak a tárgyak és a privát világok, de más világok sincsenek alávetve a ciklikusan ismétlődő fizikai megsemmisülésnek, mint nálunk.” (176.)

A „lírai dokumentum” elég pontos önmeghatározás, mert nem a történet vagy a konkrét, körberajzolt emlékek kerülnek itt a fókuszba, hanem a szürreálissá-mágikussá emelt, illanó emléknyom. Ennek folytán a szöveg folyamatosan, szelíden hullámzik (akár az Una), gyakran már-már prózavers, lírai esszé, kimondottan álomszerű, ami nem meglepő, lévén a kerettörténet a hipnózisba merülés. Viszont ez a megfoghatatlanság jócskán ellene is dolgozik az olvasói koncentrációnak – alighanem a „belemerülő olvasás” a célravezető hozzáállás, rábízni magunkat a sodrásra.


Népszerű idézetek

>!
Kuszma P

Az állam totális hatalma abban tükröződött, hogy még a legalacsonyabb rangú képviselői is, mint Kosta, a parkőr, maradéktalanul ijesztőek voltak.

24. oldal

1 hozzászólás
>!
Kuszma P

Vasárnap. A nap, melynek okán hiszek a semmi létezésében.

58. oldal

1 hozzászólás
>!
Ezüst P

Hallani lehetett olyan szerbekről is, akiket itt a mi ćojluki csataterünkön ejtettek foglyul, és lapáttal csapták agyon őket, vagy a ledöntött villanyvezeték acélkábeleivel verték őket halálra. Az ilyen képeket össze tudtam rakni a fejemben, oda is tapadtak arcom belső oldalára, mert nem foghattam föl, hogyan képes valaki darabokra szaggatni egy foglyot a hátországban egy pincében, hiszen immár fegyvertelen és tehetetlen ember, aki elveszítette a gonosz ellenség minden jellemző vonását.
A katonai rendőröknek a kínzás volt a dolguk, azért ütötték-verték a csetnikeket, hogy nekik ne kelljen a frontra menniük. Akadtak olyan kínzók is, akik így akartak bosszút állni elvesztett testvérükért, lányukért vagy fiukért. Én nem ismertem ilyet.
Hazudok, ismertem egy idősebb férfit, aki így tett. Minden fogolyban, akit ütött, az elesett fia gyilkosát látta, és minden ütéssel szárazabbá, kisebbé vált; sietett, hogy találkozzon a fiával. Abba az öregemberbe emberfeletti erő költözött, nem tudta másképp megölni a saját fájdalmát. A halál volt számára az egyetlen orvosság. Belülről marta valami egyre dühödtebben; óriási termetű volt, de mielőtt meghalt volna, cingár diák lett belőle. A foglyok, akiket vert, szintén halottak. Az ő életük zárt kör. A krajiškai elíziumi mezőkön valamennyien együtt ülnek körben, és szívják a hazai dohányt, lefelé, az égre tekintve. Csökevények, akiknek egyetlen vallása a hús és vér. No meg a rakija is, anélkül nem megy. Amikor nevetnek, kisüt a nap az egünkön, és esik az eső.

153. oldal

>!
ppeva P

Ha majd lejár a földi mandátumom, eleven fűszál leszek, egy a sok közül. Többes szám leszek, és mégis egyes szám.

137. oldal

>!
ppeva P

Lelkifurdalás nincs, senki se fogja a füledbe súgni, hogy az ellenség is ember. A fronton másként állnak a dolgok: az ellenség, az ellenség. Az nem lehet ember. Az ellenség egy nyálas hártyásszárnyú, szarvakkal a fején és disznócsülkökkel a lába helyén, úgyhogy lőjél, és ne fáraszd magad baromságokkal, azokat nyugodtan hagyd meg a gyáváknak meg a filozófusoknak. Én frontális harcban több ellenséges egyént megöltem, ezért most kerülnek a honfitársaim, ha meglátnak, mind átmennek az utca túlsó oldalára. Érzékelem a félelmüket. Bűzlik a viszolygásuk, a Hegel-Kantjuk, az élet univerzális értelme, az egyetemes emberük, az úgynevezett emberi jóság, ami megérdemli teljes megvetésemet.

11. oldal

>!
ppeva P

Úgy tettünk, mintha egyáltalán nem is volnának azok a romok, pedig mindenütt ott voltak. Szem el nem téveszthette őket. A városunk romok fesztiváljává változott, és mi belépőt fizettettünk az idegenekkel, ha meg akarták tekinteni és le akarták fényképezni felégetett házainkat, a földdel egyenlővé vált városnegyedeket. Híres lett a szenvedésünk, és mi magunk jobban lemeztelenedtünk, mint a weird kategóriájú pornófilmek szereplői. Városunk harmadik helyen végzett a legromosabb boszniai-hercegovinai városok toplistáján. Ami nem sok büszkeségre ad okot, de nem volt más választásunk, kénytelenek voltunk hencegni a saját katasztrófánkkal.

145. oldal

>!
ppeva P

Minket a hadseregben nem tájékoztattak arról, hogy mi történt Srebrenicán. Ehelyett, mint mindig, fölolvasták a legújabb cenzúrázott hadijelentéseket a kelet-boszniai frontról. Ezekben a hírekben elhangzottak ugyan számjegyek, hogy hányan estek el, de az föl sem merült, hogy Srebrenicán nyolcezerre rúg a fogságba ejtett és kivégzett emberek száma. (…) Srebrenica elestét inkább szerencsétlen katonai veszteségnek állították be, semmint háborús bűntettnek, noha érezhető volt a sorok között a keserűség. A tényleges igazságot majd csak a háború végén fogom megtudni, amikor a hadititkok értelmetlenné váltak, ámde akkor sem voltam képes arra, hogy felfogjam a srebrenicai tragédia súlyát, amit a hágai Nemzetközi Törvényszék később népirtásként ítél el. A saját életemmel voltam elfoglalva, beszűkült a látóköröm, nem láttam a freskót, csupán a részleteit.

151-152. oldal

>!
ppeva P

A mama háza mögött ezüstfenyő minden tűjét és dudorát be lehet festeni; azét a fenyőét, amelyet, ma már érthetetlen okokból, a háború után kivágtunk, remélve, hogy nulláról indulhatunk, nem tudván, hogy nulla nem létezik. El voltunk veszve volt otthonaink üszkei közt, tartós sokkállapotban, és hozzászoktunk a brutális jelenetekhez – mi voltunk a Guernica szilánkjai, élőlények a romok közt, akik az elpusztított városban automatikusan elvégezték a romeltakarítás műveleteit. Ez volt a legtöbb, amit abban a helyzetben tehettünk.

175-176. oldal

>!
Ezüst P

A két kezemmel túrtam a mama házának törmelékében, a feltételezett nappali szobában, mert a háború kitörése előtti napon beleraktam egy dobozba egy aranyláncot, a legkedvesebb fényképeimet és leveleimet meg egy Remington 223-as vadászpuskát két marék tölténnyel.

146. oldal

>!
Kuszma P

Már csak óvatosságból is, mindig hagyni kell egy kis helyet a jégnek és a tűznek, ami bármikor lecsaphat ránk az égből vagy a földről, mert kiszámíthatatlan időkben a legkönnyebb rossz prófétának lenni. Ezért álmodok egy nagykönyvről, amelybe be lesz írva minden ember, aki ezen a szomorú égtájon él, a félelmeivel és a reményeivel egyetemben; az élő emberek nagykönyvéről, amit majd gyógyításra lehet használni. Így lesz a legerősebb fegyverünk az álom és a művészet.

176-177. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Ivo Andrić: Magyar Musztafa
Saša Stanišić: Hogy javítja a katona a gramofont
Barbara Jelavich: A Balkán története I-II.
Hamza Humo: Részeg nyár
Ivo Andrić: Híd a Drinán
Branko Csopics: Ismerős a völgyszorosból
Vedres László: Gumikajakkal két tengerre
Sokcsevits Dénes: Déli szomszédaink története
Bedécs Gyula: Szerbia a Vajdasággal / Bosznia és Hercegovina
Nenad Veličković: Szarajevói Capriccio