Baglyok ​a családban 93% 41 csillagozás

Kicsit hirtelen induló és hirtelen röviden véget is érő kis történet Mowat gyerekkorából, amikor is két kis bagoly gyarapította a családi állatkertet. Alapvetően volt egy rossz érzésem mindvégig, hiszen hiába mentette meg a baglyokat, az alapfelállás mégis az volt, hogy kirabolják egy bagoly fészkét, tehát nem igazán „állatvédő” szerepben tetszelgett. Persze, mondhatjuk, hogy gyerekek, azonban később is kérhetett volna segítséget, utánjárhatott volna, hogy megtanítsa a baglyokat repülni, visszailleszkedni a természetbe, stb. Néha egyébként Durrell könyveinél is húzom a szám, főleg a korfui történeteknél, ahol ugyanilyen humoros, de összevissza fogdossa az állatokat, gyerekként, kevés tapasztalattal és tudással, sokszor fájdalmat, halált okozva az állatoknak. Itt ugyanezt éreztem. A végén is olyan hirtelen zárul és hiába az utána lévő „szépítő” magyarázat, mégis az járt a fejemben, hogy spoiler. Összességében azonban egy humoros, kedvelhető történet spoiler

Állatbarátok részére szivesen ajánlom ezt a könyvet. Hatalmas, hogy mennyire egymásra találnak a baglyokkal és milyen jól együtt vannak. Talán túlságosan is megszelidítették, nem szabadna ennyire beavatkozni a természetbe. A vége egy kicsit meglepő számomra, mi ndenki döntse el ő mit tenne ha hasonló helyzetbe kerül. Van több hasonló könyv is az állatokról.

Állatbarát vagyok. Igaz, én a háziállatokat favorizálom, macskákat és főként kutyákat. Sőt, egyszer még lovagoltam is. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy különösen jóindulatú négylábú volt, aki megengedte, hogy a hátára kapaszkodva azt képzeljem, hogy lovagolok. De az is lehet, hogy csak az erejét akarta fitogtatni a többi ló előtt, mondván, hogy én még ekkora nagy marhát is el tudok cipelni. Vadállatom még sohasem volt, habár a jelenlegi kutyám, aki tévedésből csak a Csibész nevet kapta, holott egy igazi átokfajzat, jó úton halad az elvadulás felé. Folyton szökik, csavarog és mikor hazatér, a legnagyobb lelki nyugalommal felfalja a maradék tökfőzeléket. Lehet találgatni, hogy kinek a tányérjáról származik ez a maradék. Én, ha egyetlen kanállal eszem belőle, már megvadulok. Szegény kutya egy egész tányérral befal, tehát joggal feltételezhető, hogy utána éjszaka vérfarkasként kószál a környéken.
Egyébként ha tehetném, akkor valami hétköznapi vadállatot tartanék házi kedvencnek. Húsevő mókust, tasmán ördögöt, vagy egy Kukac névre hallgató óriáskígyót.
Farley Mowat szintén mindennaposnak nevezhető kedvenceket választott. Baglyokat.
Hazudnék ha azt állítanám, hogy szívem minden vágya az volt, hogy megismerkedjek a baglyok életével. De Farley Mowat nagynevű kollégájához, Gerald Durrellhez hasonlóan izgalmasan, érdekesen és nagyon nagy humorérzékkel tud mesélni az állatokról. Én bizony végignevettem ezt a könyvet és a szívembe zártam a két elárvult bagolyfiókát. Különösen Huhu nyerte meg a tetszésemet. Igaza van a szerzőnek, minden állat önálló egyéniség, csak a tudatlan ember képzeli, hogy teljesen egyformák. Huhu például embernek képzeli magát, imád gyalogolni, tolakodó, néha már egyenesen pimasz, és borzasztó sértődékeny. És persze jóféle verekedő, ha valaki tengelyt akaszt vele, Huhu nem riad vissza a bunyótól, s a végén nem őt kell kivonszolni az arénából.
Gyereknek, felnőttnek egyaránt ajánlom ezt a könyvet. És aki eddig nem volt állatbarát, az ettől a könyvtől álláspontot változtathat.

Megmondom őszintén, a könyv elején kicsit megijedtem, amikor a fiúk bagolyfészkeket akartak kifosztani. Aztán az időjárás segített, hogy ez ne történjen meg.
Innentől egy nagyon vicces történet bontakozott ki két elárvult és emberek álltal felnevelt bagolyról. Huhu és Pityogós igazi egyéniségek, inkább emberek, mint madarak.
A legvégére megszerettük ezt a kis családott, nagyon elszomorított az spoiler.
Minden állatszeretőnek ajánlom!
off

Ma a beteg fiúknak olvastam éssss rögtön két feladat is lett.
1. Kell egy (vagy több) bagoly itthonra…:):) Lehetőleg az egyik Huhu legyen.
2. Kell még több Mowat könyv.
Imádtuk. Egyszerű de nagyszerű. Nincs felesleges mellébeszélés csak sok humor és természet.

Teljesen olyan érzésem volt, mintha egy Durrell-könyv egy fejezetét olvastam volna… Kicsit ugyan kevésbé tudományos megközelítés (Mowatnak nyilván nem volt olyan természettudományos tanítómestere, mint Durrell-nek Korfun), de az állatok okozta kalamajkák és a humoros irodalmi stílus alapján tudom ajánlani minden Durrell-rajongónak ezt a könyvet is.

Nagyon-nagyon jó kis ifjúsági regény.
Első sorban olyan 10-12 éves fiúknak ajánlott, akik nem teljesen „kockák” és szeretik a természetet.
Nagyon sokat nevettem a kalandjaikon a baglyokkal. Huhu a legjobb!

A főszereplő igazi gézengúz, akit rendkívül érdekel a természet és az állatok. Úgy ír életéről az állatjaival töltött napokról, mintha örök vakáción lenne. Nem mondom, hogy nem szerettem olvasni a baglyokról, viselkedésükről, de valahol mindig ott motoszkált bennem, hogy a madaraknak leginkább az anyjuk mellett lenne a helyük. Ha mentünk valamilyen állatot, akire másképp sanyarú sors várna az szép dolog, de tojásokat összeszedni a fészekből – csupán a szórakozás kedvéért- , vagy anyamadarak fiókáit hajkurászni az már más lapra tartozik. Ha ezen a tényen túllendültem, akkor tudtam élvezni a könyvet, hiszen a szerző izgalmasan tárja elénk a házi madarakká vedlett baglyok cseppet sem unalmas eseteit. Az „állatbemutató” felejthetetlenre sikeredett.
A kötet vége eléggé kurta, furcsa volt. Igaz, hogy a szerző talált helyet a madarainak, de nem éreztem, hogy olyan nagy űrt hagyott volna benne az, hogy az állataitól megvált.
A történetek előadásában nem volt hiba, vidám, izgalmas és érdekes esetek során tárult elénk a két bagoly és többi állat élete.

A kanadai gyerekek, baglyok olyanok, mint a magyar gyerekek, baglyok. Mowat magerősítette,amit Fekete Istvántól tanultunk.

Meglepődtem azon, hogy mennyire rövid :O Mindenesetre nagyon cuki! Az egyetlen visszás dolog az, hogy a történet egy vadon élő bagoly befogásán és háziasításán alapszik – amiről nem nagyon értem, hogy miért van rá szükség, bár Mowat becsületére legyen mondva, nyoma sincs a könyvben kegyetlenkedésnek, vagy az állatok lenézésének, sőt! A végén van egy kis „példabeszéd” is arról, hogy miért kell tisztelettel bánni minden élőlénnyel, és hogy miért ne tartson állatot az, akinek nincs rá kapacitása. (Egyébként a könyvbeli Huhu is aránylag szabadon él, legalábbis kedvére mászkál fel-alá a házban és a kertben, sőt egyszer még az iskolába is elkíséri főszereplőnket – ami mondjuk nem tudom, mennyire reális, de szórakoztató volt olvasni :))

Inkább a fiatalabb korosztálynak ajánlanám, olyan 10-14 év között, de persze állatszerető felnőttek is kézbe vehetik :)