Most ​akkor 2 csillagozás

Farkas Zsolt: Most akkor

A kötet a szerző 1992 és 1998 között megjelent írásait tartalmazza…. majd minden mondata provokáció. Érdemes kipróbálni, mennyi mondanivalója támad az embernek, ha Farkas Zsolt szövegét olvassa. Babarczy Eszter.

>!
Filum, Budapest, 1998
298 oldal · ISBN: 9789638347411

Kedvencelte 1

Várólistára tette 4


Kiemelt értékelések

>!
vargarockzsolt P
Farkas Zsolt: Most akkor

A könyv tartalmaz három olyan kritikát, amely szerintem irodalomtörténeti jelentőségű.
Balassa Péter: Halálnapló, Nádas Péter: Esszék, és Lengyel Péter: Macskakő című műveiről, és ezek kapcsán a 20. század végének magyar irodalmáról szólnak ezek a tanulmányok – a téma iránt érdeklődőknek megkerülhetetlenek.

A kötet további néhány írása laikus számára érthetetlen irodalomelméleti-filozófiai halandzsa, más írások vitacikkek olyan bírálatokkal kapcsolatban, amelyek a könyvben nem olvashatók, így hát megítélhetetlen a tartalmuk. Ezeket a szövegeket úgy olvastam, mintha szépirodalmi művek volnának, és időnként igen jól szórakoztam, mert a szerző pimasz és szellemes.

3 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
vargarockzsolt P

Az, hogy mit gondol Balassa az álomról, azért fontos, mert annak „technikáját” a Halálnaplóban tudatosan alkalmazza. Alapvetően jungiánus módon gondolja el, főként a tudattalan numinózus, kollektív rétegének feltételezésében. „Mi az álom? Amikor minden és mindenki együtt van. Amikor mind egy… Az álom: fájdalommal emlékezni a Föld sohasemvolt korszakára… Az álom: tenger mélyére költözni, ott lakni. Személytelenül magányos, boldog fájdalom és óceán az álom. Hazatérés, tagolatlan megsemmisülés, miként a szerelem tenger-mindensége, ami a semmihez közelebb van, mint bármihez."[229] Ám aki hisz Jung kollektív tudattalanjában – mert ez hit kérdése, tudás aligha érhet el eddig –, az nyilván nem torpan meg jungianizmusában az individuáció tételének elfogadása előtt, annál is inkább, mert ehhez ráadásul a tudás is elér: minden álomfejtés alaptapasztalata, hogy az álom viszonylag legbiztosabban megfejthető vonatkozásai mennyire egyediek és individuálisak, értelmük közvetlenül mennyire nem elérhető a másik számára. Az álom "ősi egysége” ráadásul Balassánál az ébrenlét harcos individualitásával, az elidegenültként elgondolt szabadsággal áll szemben. De az elidegenültség – gondolom én – nem különleges társadalmi formációk külsődleges hatása a szubjektumra, hanem a szubjektum létrejöttének a módja, kitörölhetetlen traumája és társadalmi létének feltétele. Mi sem beszédesebb, mint hogy a legerősebb unió-élmények ek-sztatikusak: „magunkon-kívül-lét jellegük” van. Ráadásul az uniómisztika beszéde általában „karizmatikus”, paradox módon a legkevésbé közös nyelv. Talán az álomnak mint az ősi egység, a „világlélek” megnyilatkozásának ez az elképzelése vezeti Balassát arra a tévhitre, hogy alapvetően, „mélyen” mindenki nagyon jól érti szövegeit.

A Halálnapló mondatairól, 171-172. oldal

1 hozzászólás
>!
vargarockzsolt P

„Első pillantásra mindenkiről megállapítjuk […], szép e vagy csúnya” (140. o., kiem. tőlem). Hm. Én döbbenetesen el tudok veszni egy arcban, ítélőképességem abszolút nulla fokáig, de más testrészek szépsége vagy csúnyasága is zavarba tud ejteni, hát még ha bekalkuláljuk a közönséges esztétika és a közönséges szexus inkongruenciáit.
„[…] a gyöngeséget és az erőt, a szelídséget és a durvaságot mindenki meg tudja különböztetni egymástól” (141. o., kiem.: ua.). Nádas esszéinek például legagresszívebb vonásának az állandó többes szám első személyt érzem, amit, ha egy kicsit figyelmesebb lennék, nyilván az állandó konszenzusképző szándék megnyilatkozási formájának látnék, ugyanakkor a tézisek határozottsága, szokatlanul magas száma és általánosság-foka éppen figyelmes olvasóját akadályozza leginkább a közös gondolkodásban.

Most így. Nádas Péter: Esszék

>!
vargarockzsolt P

Nem tudom megállapítani, hogy az én gondolkodásom a nádasi definíciók szerint „analitikus”-e vagy „organikus”, azt hiszem, mindkettő, már csak azért is, mert valakinek a történetét a helyzetétől a legvadabb absztrakciós műveletekkel sem tudnám elkülöníteni, vagy a feltételeket az állapottól, amiként alkat és környezet összjátékát is csak folytonos egymásrahatásukban tudom elgondolni. Szintén az egyik legizgalmasabb kérdést, az én identitásának kérdését kerüli ki az a rémisztő gondolat (vö. a kitűnő Született gyilkosok c. filmmel), hogy „az alkatnak nincsen se gyerekkora, se felnőttkora, hanem állandóan összefüggő tulajdonságai vannak” (148. o.). Az alkat változhatatlanságának tétele ügyesen megspórolja önmagunk megértésének bevégezhetetlen feladatát; egyébként pedig a felelősség elhárításának is a legkitűnőbb feltétele.

Most így. Nádas Péter: Esszék

3 hozzászólás
>!
vargarockzsolt P

Tudom, hogy majdnem minden kijelentésem önmaga ellen fordítható, nem is igazán célom egy konzisztens álláspont felvázolása, inkább csak úgy fecsegek; túlságosan igénybe venne egy rendszerszerűbb és analitikusabb kifejtés, túlságosan is az alapoknál kellene kezdeni, ezért túlságosan is nagy lesz a „vakfoltja” (Paul de Man) ennek az írásnak, de muszáj például olyanokat mondani, hogy nincs olyan, hogy valaki „természetes hangfekvésben beszél” (28. o.) – de kinek van kedve belefogni a kifejtésbe, amikor ilyen egészen alapvető a véleménykülönbség, vagy micsoda, a gondolkodásmód, sőt egyenesen a nyelvértés különbsége; amikor a mondat szerzője, elsőrangú író, erre tette fel az életét. (Neki se sikerült egyébként, szerencsére nem ezen múlik, milyen író.)

Most így. Nádas Péter: Esszék, 190-191. oldal

2 hozzászólás
>!
vargarockzsolt P

A Helen című írásában Nádas elsősorban arra próbál válaszolni, mi a német. Amikor először jártam Németországban, azt figyeltem önkéntelenül is, hogy ezek voltak azok. Meg akartam érteni, hogyan volt az akkor lehetséges. Nagyon sokmindent megtudtam, és nem tudtam meg semmit. Egyre inkább hajlok arra, hogy ez a válasz. Hogy erről nem lehet tudni, mert nincs benne semmi szubsztanciális. Esetleges és kiszámíthatatlan. Ha mégis megragadható valami, az sem jelent semmit. Miért lenne a jóval a háború után született Andreas K. hamburgi vagy Ricco D. lipcsei barátomnak több köze Hitlerhez, mint nekem Szálasihoz, egy olasznak Mussolinihez, egy franciának Pétain-hez, egy grúznak Sztálinhoz, egy románnak Maniuhoz és így tovább. Ezek persze mindig egyúttal kultúr-, politikatörténeti, tömegpszichológiai stb. kérdések is, amelyek gondolatmenetükben félelmetesen hasonlítanak a fasisztoid logikákra. Az amerikaiakat általában sokkal fasizálhatóbbnak érzékeltem, és mégis. Mégse. A legtávolabb vannak tőle. A legszabadabbak, a legkegyetlenebbek, a legszentimentálisabbak. Persze csak énutánam. Meg Tristan Tzara után, meg Nasztaszja Filippovna után, meg általában a „szörnyen érzékeny szlávok” (Hrabal) után, az írek után, és a kama(s)szok után, amíg ki nem haltak. Magyar vagyok vagy dán, fiú vagy lány, fehér vagy kreol, homo vagy hetero, makacs vagy szeszélyes, esetleg mindegyik vagy egyik sem, miért feltétlenül démon ez, miért nem egyszerűen keretfeltétel. „A klasszifikáció fáján terem a bűn almája” – mondja Edmund Leach. Az általánosítást, minthogy a nyelv alapművelete, úgysem tudjuk kikerülni, de érdemes-e nagyon ráizgulni a nemzetkarakterológiákra.

Most így. Nádas Péter: Esszék

>!
vargarockzsolt P

A Hazatérésből derül ki (egyébként Nádas szépírásaiból is, de most csak az Esszékről beszélünk), hogy ez az apollóni tartás (akárcsak a mesternél, Thomas Mannál): görcs; félig-meddig a dionysositól való rettegés, félig-meddig a „modern individuum” egomegóvó hisztije, amely számára például (ahogy Amerikában mondják) a „szexuális orientáció problémája” olyan végzetesen nagy cucc. Vagyis hogy valakiben feltámad valami kis homoszexuális érzelem, és erre rögtön be akarja mocskítani az egész világot (hisz Mann kispolgári érzülete szerint ez mocsok), mozgósítja az egész görög mitológiát és tragédiairodalmat, és ezzel „felemelővé” is teszi egyúttal – pestis Thébában, kolera Velencében, satöbbi. Ez az érzület az alapja a legszigorúbb erkölcsözésnek. Mert a törvényre leselkedő veszélyt a legérzékenyebben érzi, aki magában érzi, és az fogja a legkíméletlenebbül számonkérni másokon. A Hazatérés szerint a Nádas-féle stílus öngyógyítási technika. Kimértsége, lassú folyása, megfontoltsága, kiegyensúlyozottsága, akadémista mintaszerűsége a démonok megregulázásának eszköze.

Most így. Nádas Péter: Esszék

>!
vargarockzsolt P

A számomra rendkívül hullámzó színvonalú Esszék hullámhegyei (az említett Hazatérésen kívül) a Thomas Mann naplóiról szóló írás és a Szegény, szegény Sascha Andersonunk. A Mélabú-írás a leszálló ágban van. Vannak benne érdekes megfigyelések, de ezek olyan metafizikai csinnadrattával, patetikus skolasztikával, olyan hermetikus falanxban vonulnak fel, hogy inkább ne. Önnön himnikus dikciójától részeg szöveg, ünnepélyessége önünneplés, minden mondata visszafojtott istenülésvágy. A csillapíthatatlan hübrisz és az apollóni forma háborúja.

Most így. Nádas Péter: Esszék

>!
vargarockzsolt P

Ráadásul az olyan – nemcsak Balassa számára nagy hatású – hívők, mint Pascal, Kierkegaard, Dosztojevszkij, Tarkovszkij, Pilinszky (és a többi: a Prédikátor Salamon, Aurelius Augustinus) többek közt azért a legnagyobb(hatású)ak, mert számukra a hit nem problémátlan kivonulás, hanem „az ittlét paradoxona” (Kierkegaard), egyikük sem született szent és mindegyikük megjárta a hadak útját, pontosan (meg)értik a világi beszédet és képesek a profánnal való termékeny dialógusra. Ha jól látom, nagyságuk éppen ebben áll, hogy „tudják” (Pilinszky) a profán világot is. A problémát jól érzékelteti – hogy egy abszolút balassás példát hozzak – Zoszima sztarec és Aljosa Karamazov hitének különbsége. Zoszima közvetíti Dosztojevszkij bitófa alatt, rulettasztal mellett, az Isten háta mögött (Szibéria), a bűnről, a világi csábításokról szerzett tudását és mindezekkel átitatott hitét. Aljosa hite talán feltétlenebb, de érdektelenebb, kissé hibernált, nem evilági, van benne valami az „esztétikai elérzékenyülésből” (Kierkegaard); ezért pontosabb a vele rokon Miskin alakja, aki félkegyelmű, aki tönkreteszi Aglaját, és egy alvilági démon, Nasztaszja Filippovna megszállottja. Pascalt az „ideológiakritikával” szembeállítani – finoman fogalmazva egyoldalú olvasat.

A Halálnapló mondatairól, 162. oldal

2 hozzászólás
>!
vargarockzsolt P

Az a mód, ahogyan Balassa a kritikáról ír, Hamvas Béla „módszerére” emlékeztet. Ez – szempontunkból – abban áll, hogy az írás mindenkori témája gigantikussá növelődik, amelybe a szerző minden tudását, energiáját, minden bánatát belepakolja. Amikor Hamvas Beethovenről ír, akkor a zenetörténet összes többi figurája nevetséges kis klimpírozó nímand, amikor a barátságról ír, akkor a legvéresebb gyűlölet, a leghalálosabb szerelem is csupán múló szeszély, amikor az asztrológia igazságáról ír, akkor minden tudomány ostoba, vak és barom, amikor Dionüszoszról ír, akkor minden más görög isten jelentéktelen démonocska. Balassa mintha ugyanígy bánna a kritikával, melybe a világ minden problémáját, szeretetlenségét, elidegenedettségét, bűnét, gonoszságát belevetíti.
Akárcsak Hamvasnál, a kényszeres nagyotmondás, a „bombasztika” réme ott kísért Balassa szövegeiben is. Ilyenkor a Balassa-mondat olyan, mint a varangyos béka veszélyhelyzetben: felfuvalkodik, hogy nagynak látsszon, nyálkás és nagyon csúnya. Amikor például minden mondatban ott a „minden” és meg van mondva minden, mint a 197. oldalon: „Minden nagy regényben…"], "Minden igaz műbe…”, „Minden alkotói böcsület alapja…”

A Halálnapló mondatairól, 165-166. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Northrop Frye: A kritika anatómiája
H. Szász Anna Mária: A modern regény mesterei
Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek
Szerb Antal: A varázsló eltöri pálcáját
Szerb Antal: A kétarcú hallgatás
Szerb Antal: Hétköznapok és csodák
Nemes Nagy Ágnes: Metszetek
Halmai Tamás: Az anyagtalan morfológiája
Babits Mihály: Babits Mihály levelezése 1911–1912
Friedrich Dürrenmatt: Arckép helyett