Outcast 89% 25 csillagozás

Helyrajzi elfogódottságom teljes beismerése mellett ötcsillag.
    Tudom, hogy elsősorban a rajongók kedvéért készült ez a könyv, de legalább annyira számadás is egy emberke nem mindennapi első negyven évéről. Figyelemre méltó önsummázat.
    A főszereplő a zene, egy zenekar. Hozzá kell tennem, hogy én ezt a fajta zenét nem igen ismerem. Most, hogy a könyv kapcsán bele-bele hallgattam az Ektomorf számokba – azon túl, hogy fel nem foghatom, hogy jön ki ez a hang, hogy lesz ilyen, amilyen –, számos meglepetés ért. Például Radnóti: Töredék c. verse világgá üvöltve. Beatles és Johnny Cash feldolgozás. Egy akusztikus felvétel sorozat. Stb.
    Bátortalannak tűnő kezdés után lendületes történet kerekedik. Kész regény. Mármint fejlődés regény, de bizonyos pontjain dráma, máshol romantikus, megint máshol zenei és (zene)üzletági tudomány, megint máshol életvezetési tanácsadó. Nem tudtam letenni, nagyon kíváncsi voltam, mi tud még kijönni abból a bizonyos mezőkovácsházi garázsból. Nem győztem csodálni azt a töretlen akaratot, azt a kemény munkát, azt a megállíthatatlanságot, amelyet – úgy tűnik – a zenészkollégák, a hangszergyártók, és egyéb ismerősök is csak elismeréssel tudnak emlegetni. Nagyon lehet szeretni a mindebből kihallatszó majdhogynem bájos esendőséget. És azt a jó értelemben vett büszkeséget (minden egyes koncertért, minden egyes eladott pólóért, minden egyes kézfogásért, minden egyes közös fotóért, …)
    A kiadvány maga nagyon pofás. (Bár szívesen vettem volna több fotót. Esetleg plakátokat, lemezborítókat is, úgy látszik, ez is igen fontos része az egésznek) Már a második olyan könyv kerül a kezembe, amelyik ilyen különös kötésben van. Úgy van összerakva, mint egy keménytáblás könyv, de közben puha a fedele, legalábbis hajlékony. Könnyű kézben tartani, közben igen masszív, ez nekem tetszik.

Nem ismerem az Ektomorf zenekart, talán láttam itt-ott a nevüket, de mivel a metálzene és én nagyon távol állunk egymástól, így nem keresztezték egymást útjaink. Mégis kíváncsi voltam erre a könyvre, kíváncsi arra, hogyan jutott el egy – tulajdonképpen rétegzenét játszó – metálzenekar egy Békés megyei kisvárosból a világhírig.

Egy erővel, energiával teli történetet olvastam. Farkas Zoliban az Ektomorf frontemberében, alapítójában egy igazi energiabombára bukkantam. Példát mutat azzal, hogy kitűzött célja mellett kitartott tűzön-vízen át, soha nem adta fel. Egész életében ezért a célért küzdött, azért, hogy zenélhessen, azért, hogy az Ektomorf határokon túl is sikereket arasson.
Bővebben:Http://konyvutca.blogspot.hu/2015/11/farkas-zoltan-kiss…

Ha a régi bankos reklámból kilépne Emese, és nekem szegezné a kérdést: A metált bírod? A válaszom egyértelműen a nem lenne. De mivel szeretek bepillantani olyan emberek életébe, akik éles ellentéteim, vagy egyszerűen csak mások, mint én, hát belevágtam. És nem bántam meg!
Nem csak egy hihetetlen életút tárult elém, de sok mindent meg is értettem belőle az életről, a sikerről és a célok eléréséhez vezető útról.
Valami elképesztő, hogy honnan indult ez a fiú – már elnézést, hogy lefiúzom, hiszen jóval fiatalabb vagyok nála, de egyszerűen olyan fiatalos lendület árad belőle, hogy képtelen vagyok rá másként tekinteni –, és miket ért el! Lenyűgözött.
Vannak szomorúbb és vannak vidámabb részek a könyvben, de az egész hangulatát leginkább melankolikusnak mondanám.
Farkas Zoli egész élete a példa arra, hogy lehet nagyot álmodni, és meg is lehet valósítani a kitűzött célokat!
Azért azt meg kell említenem, hogy a nyelvezete itt-ott vulgáris, de egy metál banda frontemberétől ezt személy szerint én, el tudom fogadni. Az lett volna furcsa, ha irodalmi nyelvet használ. És lehetett volna kicsit összeszedettebb. Ugyanis már az elején rengeteg a név, az ugrás időben és térben egyik bekezdésről a másikra. Ha ismertem volna Zotya munkásságát, akkor szemrebbenés nélkül azt mondom, hogy jó ez így, de sajnos sem a metál világát, sem az ő életét nem volt szerencsém eddig ismerni, és így eleinte nehezen ragadott magával a története. Később viszont tátott szájjal olvastam.
Mindenkinek ajánlom!

További részletek: http://konyvextrak.blogspot.hu/2015/11/farkas-zoltan-ki…

Nos, mivel a könyv borítóján egy ember van elektromos gitárral, ez a könyv nem a ’80-as évek diszkózene történetéről ír. És mivel az utóbbi időben több ilyen könyvet olvastam (Metallica, Slayer, stb.), igen örültem, hogy egy ilyet egy magyar származású zenekarról is olvashatok. Az Ektomorfot a Destroy-jal ismertem meg (mint sokan mások), bár mivel akkor 14 éves voltam, az I Know Them klippjét látva eldöntöttem, hogy ezzel a zenével én nem sokat fogok foglalkozni. Ennek ellenére utána megvettem az Instinct lemezt, ami sokáig a kedvencem volt tőlük, és a könyvbemutatót kihasználva dedikáltattam is Zotyával. Ráadásul a 2006 januári bp-i koncertjüket a Children of Bodommal meg is lestem. Ha bárki mást szerez a Bodom, akkor erősen elgondolkoztam volna a dolgon, mert annyira nem szerettem, de nem volt rossz. És amikor megtudtam, hogy az Ektomorffal jönnek, akkor lett out of question kategória. A könyvben persze nem kevés szó van Zotya származásáról. Engem valahogy sosem érdekelt, mert ha jó a zene, ki a fenét érdekel?? Aki csak emiatt a tény miatt nem csípi őket, az csak magát fosztja meg a jótól. Hát egészségükre!
Szó van arról, hogy a Black Flag albumon csak a címadót említi manapság mindenki, és Zotyának is az a kedvenc dala arról, de egyébként nem tartják sokra. No, nekem arról az Enemy és a Feel Like This a kedvenc, és szerintem maga a lemez is a legjobb Ektomorf anyag.
Just sayin'.

Egy könyvrendelés alkalmával kifejezetten rámentem az életrajzi és igaz történetes könyvekre. Több olyat választottam, mint ez is, hogy fogalmam sem volt, kiről, miről is szól. A hétéves fiam aztán egyszer csak közölte, hogy ez a könyv az övé. Ráhagytam. Megkérdezte a nagybátyja van-e a képen. Nem értette, miért nevetek rajta, szerinte minden tetovált, hosszú hajú rocker gitárral a kezében egyforma. Érdekes véletlen, hogy a könyv épp születésének évében jelent meg. Abban az évben, amikor egyesek szerint Farkas Zoltán és az Ektomorf, pályafutása csúcsára ért. Ekkor voltak ugyanis amerikai turnén.
Ahogy a könyvet olvasni kezdtem, természetesen rákerestem neten a zenekarra és a frontemberére is. Több interjút találtam ebből az időből, ami azt domborítja ki, hová juthat egy kitaszított cigány ember. Ránézésre egyébként nekem inkább tűnik indiánnak, és a könyvből ki is derül, hogy csak félig cigány, bár ő inkább tartja magát annak. Egyébként szerintem egy teljesen átlagos családból származik. Ő maga az, aki kisgyerek korától nagyon kitűnik látszólagos rosszaságával, akit egyáltalán nem érdekel az iskola, és nem hajlandó semmilyen kompromisszumra. Véleményem szerint sokáig maga sem tudta, miért annyira más ő, ettől lehetett durvább, később mikor a rockzenét megismerte, és már tudta, mi az ő útja, nyoma sem volt semmiféle restségnek. Nyilván nem tudom, pontosan mi igaz, mi nem, a leírtakból, én úgy veszem most, hogy minden igaz. Mindig irigyeltem azokat, akiknek ilyen nyilvánvaló céljuk van, amiben hinni tudnak, és elvakultan követik, sohasem unják meg. Farkas Zoltán nem csak származása miatt tartozik kisebbséghez, tagja egy sokkal szűkebb kisebbségnek is. Azokhoz az emberekhez tartozik, akik a szó legjobb értelmében véve szabadok, útjukban biztosak, és céljaikért hajlandók áldozatot hozni. Egyszóval nekem nagyon szimpatikus, bár a sok trágár szót nem esik jól olvasni.
Időben nagyjából kronologikus, de sokszor előreszalad, és nem mindig világos nekem, hol is tartunk. Lehet, akik ismerősebbek ezekben a körökben, nekik könnyebb eligazodni.
Ha nem is egész munkásságát, de igyekeztem minden korszakból egy-egy számot meghallgatni. Nem rockerként is tetszenek. Különösen tetszenek a sokkoló klipek, a Holocaust és a Kill it. Ezeket nem, de a legújabb zenéjükből mutattam kettőt is a gyerekeknek. Érdekes a fiam a dobost rögtön felismerte, aki viszont csak 2019-től tagja a zenekarnak.

Oké, kezdem azzal, hogy először 1997-ben láttam a zenekart egy kicsinyke klubban, ami a jól csengő Patkánylyuk névre hallgatott. Értelemszerűen nem voltunk több százan a helyszínen, viszont Zotyáék már akkor úgy zúztak, mintha egy hatalmas fesztiválon játszanának. Emlékszem, hogy körülbelül kettő másodperc alatt meggyőztek, mert olyan energia zúdult ránk, és olyan őszinte volt a koncert. Évekkel később az A38-on láttam őket. Ott már komoly tömeg várta a zenekart. Zotyáék akkor is olyan elánnal nyomták a thrasht, hogy meglendült alattunk a hajó, amikor a közönség egy emberként ugrált az óriási dalokra. Legutóbb pedig az Eine Kleine Thrash Music fesztiválon adtak egy fergeteges koncertet. Ez persze csupán néhány hazai helyszín, mert az Ektomorf ma ott tart, hogy a legnagyobb metal fesztiválokon lépnek fel, hatalmas tömegek előtt (Summer Breeze, With Full Force, Rock Am Ring, Wacken…). Illetve ebben az évben jártak az USA-ban, ahol ők voltak a Monsters of Groove turné főzenekara.
http://elomagazin.com/2015/10/farkas-zoltan-kiss-laszlo…

Az Ektomorf zenekar , és maga Farkas Zoli zenekarvezető egy nagyon inspiratív , egyszersmint nagyon megosztó személyiség. Ebben a könyvben nagyon sok dologra fény derül: miért ilyen, mit hozott otthonról, mikor milyen kényszerhelyzetben volt, amikor kívülről nézve kemény változásokon ment át a banda. Ha ismered és szereted azenekart akkor azért, ha csak most akarod megismerni, akkor azért ajánlom.

Ez a könyv olyan, mintha egy dokumentumfilm írásos lenyomata lenne. Ott van ugye Zotya, aki E/1.-ben meséli a történetet, aztán van egy narrátor, aki felvezeti a rendszeres megszólalókat: család, zenésztársak, stb. A gond csak az, hogy a két narrációt általában csak egy bekezdés választja el, és főleg az elején volt zavaró, hol is ér véget a főszereplő mondandója, mivel a két narratíva ugyanazzal a betűtípussal van szedve. Ez egy annyira zavaró, alap szerkesztési hiányosság, hogy ilyet még nem is láttam. A közreműködők szerencsére kurzívval vannak szedve, ezáltal a totális Chaos A.D. (:DDD) azért elmaradt.

Egy alapos szerkesztő tartalmilag is ráfért volna a kötetre, mert Zotya néhol mondaton belül is csapong ide-oda, mindenféle időugrásokat tesz, nem csodálnám, ha egy metál iránt kevésbé fogékony olvasó már az elején elvesztette volna a fonalat, arról nem is beszélve, hogy egy csomó fárasztó dolgot azért itt húzni kellett volna, legyen szó gyerekkori csínytevésekről vagy a hangszercégek laudációjairól. Persze valahol ez a lelkes mentalitás jellemző az Ektomorfra, vagyis Zotyára, hogy Csinálunk egy őszinte könyvet a rajongóknak, és akinek nem teszik, az bekaphatja!! de talán azért a kéziratot meg kellett volna mutatni egy olyan embernek, aki már szerkesztett pár könyvet korábban.

25 éven át olvastam a Hammert (jó, az utolsó években már csak megszokásból vettem) ezáltal az Ektomorf dolgaival nagyjából tisztában is voltam. Annak idején eléggé meglepődtem, hogy a Nuclear Blast (ami már nemcsak Európa, de a világ legnagyobb metálkiadója is volt akkoriban) leigazolta őket, legjobban ez érdekelt, és erre az időszakra vonatkozó kíváncsiságom ki is lett elégítve nagyjából. Volt a vége felé néhány vicces momentum, de ez alapvetően inkább rajongóknak való könyv, akik mindent tudni akarnak a bandáról, nem tartozik az emlékezetes zenészkönyvek közé, inkább egy maratoni Hammer-interjú feelingje van.

Olvasás közben belenéztem pár klipbe, és én tényleg mindenevő vagyok, a károgós black metáltól a nyafogós AOR-ig minden stílusban vannak kedvenceim, de ezt a Sepu-féle ugrálós, üvöltözős, nagyon durva úgynevezett groove metált soha az életben nem fogom megérteni. Még a számokat se nagyon tudtam egymástól megkülönböztetni, néha ugyan befigyel egy gitárszóló, de még a klipekben is szinte csak a környezet változik: mindenhol zúz a zenekar, Zotya meg üvöltözik a kamerába. Szóval a könyv azért jobb volt, mint a zene.

Ettől függetlenül maximális respekt az Ektomorfnak, mert mindent beleszámolva magyar zenekar sem előttük, sem utánuk nem tudott nemzetközileg ilyen magasra eljutni.

Személyes ismeretség okán került kezembe a könyv (Kiss Laci nagyon jó kollégám, lassan barátomnak is tekinthetem), és bár a metál egyáltalán nem az én világom, meghozta a kedvem ahhoz, hogy egy kicsit ismerkedjem a műfajjal.
Még olvasás közben felmerült bennem az, hogy a könyvben emlegetett dalokat közben meghallgatom, de aztán annyira vitt magával a sztori, hogy egyszerűen nem tudtam letenni a könyvet legalább addig, hogy rákeressek egyik-másik számra a youtube-on. Iszonyú érdekes, inspiráló és szórakoztató is egyben Farkas Zoli története, egy elképesztő (élet)út, amit bejárt az Ektomorf és magánéletében maga a frontember.
Az utóbbi idők egyik legnagyobb könyvélménye számomra!

„Nomen est omen”,ahogy a mondás tartja. Ektomorf Zotya életútja akár egy magányos farkasé,aki néha csapatban dolgozik. A saját útját járja,ami kiválóan lejön a fél emberöltőnyi életrajz elejétől a végéig ebből a zenekaros sztoriból. Az élete az Ektomorf,de beszédesek az album-és dalcímek is,akár a könyvvé… Mind-mind a bizonyításvágyából,a származása miatti hátrány leküzdéséről szól. A kötet stílusa lehengerlő zeneileg,sztori szempontjából is. Pörgős,lényegretörő-akár egy thrash album,néhol sablonos a szakmai rész(sajtós),de kitér a motivációkra,magánéletre,nagyjából mindenre bőven. Kemény élet,hosszú út a nemzetközi sikerig. Sőt,külföldön sokkal jobban akceptálják a bandát,aki tkp.Ő. A sztorizásban megvan a kronológia,ahogy végiglépkedve a grádicsokon megszólalnak körülötte lévő gyerek-kamaszkori egykori és update emberkék,legyen az szülő,tanár,haver,road vagy „falkatárs”…
Az elismerés megvan mindegyik részéről,de frontemberünk továbbra is egy időzített atombomba,aki bizonyítani akar önmagának,a világnak…
Hozzá ne tegyem,kevésbé vagyok metálarc,inkább rocker,de amit Zoli elért,az megsüvegelendő! Ezt írja le szavakban az „Outcast” a társszerzővel,de nem önfényező módon.
Rajongóknak kötelező,mert ez egy „Testvérdal”-
zenészközeli vagy szakmaiarcoknak ajánlott,igen nehéz életút,ami sehol nem megy el bulvárba. Tökéletesen leírja a magányos harcát a mezőkovácsházi cigánysortól a nyugati-és tengerentúli mainstream kapujáig,top kiadókig. Itthon ez senkinek sem sikerült még…