Nyolc ​perc 75 csillagozás

Farkas Péter: Nyolc perc

Ha hirtelen – egy pillanat alatt – meghalna a Nap, ebből nyolc percig nem vennénk észre semmit, mert nyolc percig tart, amíg a sugárzás eléri a Földet.
Farkas Péter elbeszélésének két szereplője – két öregember: egy férfi és egy nő – ebben a „nyolc percben” végzi el mindennapos halálgyakorlatait, amelynek középpontjában mégsem a halál, hanem a szerelem áll: az egyetlen olyan dolog, amely túléli, túlélheti a test és a szellem leépülését, a hús felbomlását. Farkas Péter kíméletlen pontossággal szembesít bennünket azzal, hogy mi vár ránk, ha egyszer majd „elmarad az emlékezetünk”, s nem azért lesz nehéz megmondanunk, hogy kik vagyunk, mert nem ismerjük önmagunkat, hanem azért, mert tényleg nem tudjuk. A remény azonban – hogy talán mégis marad belőlünk valami – nem megszépíti az elbeszélést, hanem bizonyossággal lát el bennünket: akármi történik is, végig kell csinálnunk.

Eredeti megjelenés éve: 2007

>!
Magvető, Budapest, 2007
110 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631425611

Kedvencelte 5

Most olvassa 5

Várólistára tette 73

Kívánságlistára tette 31

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

DaTa>!
Farkas Péter: Nyolc perc

Az egyik leggyönyörűbb és egyben legszívbemarkolóbb történet, amit valaha olvastam a megöregedésről, az öregasszony és az öregember sokáig elkísér majd, ebben biztos vagyok. Egyszerre éreztem sajnálatot és valami kimondhatatlan irigységet, Farkas Pétertől pedig olvasni szeretnék mást is ezek után. Meseszép könyv ez, az bizony.

eme>!
Farkas Péter: Nyolc perc

Vékony, kis törékeny kötet, először rövid, leheletnyi, majd hosszabb, egyre súlyosabb mondatokkal. Egyszerre könnyed és nehéz szárnycsapkodás-verdesés. Pontosságra törekvő, néhol naturalizmusba hajló, mégis egyféle idillt megörökítő, sűrű, tömör, minimalista próza.
Kisregény az életből való kikopásról vagy épp az élet más szinten való teljes megéléséről. De inkább egyszerre mindkettőről. A társadalomtól eltávolodott, szerepeit levetkőző, emlékeitől, kommunikációs lehetőségeitől megváló idős emberpár állapotrajza, az emberpáré, amely bezárt, ám zártságában teljes, az egész univerzumot magába foglaló, azt újra, másként felfedező életét éli.
A mozaikokból, képekből összeálló regény Mészöly Filmjére emlékeztető technikával követi az öregember és az öregasszony szűk lakásban töltött mindennapjait. A napi rutint, a szertartásokat, a valós, kinti világtól való elszakadás állapotát, a beomlott hidakat, a fizikai és szellemi leépülés minden nyomrúságos velejáróját. Ami megmaradt: a fizikális jelenlét, az egymás mellett levés ösztönökbe épült automatizmusai és valami nagyon mélyről jövő, a szavakon és emlékeken is túli összeszokottság, szeretet. Ebbe a világba a külvilág alig-alig türemkedik be – pár ottfeledett írás (árjegyzék, levél) és névtelen, arctalan, időnként be-benéző felügyelő személy révén. Mindez azonban mit sem változtat a magányon, a szinte öntudatlan, pőre lét magárahagyottságán. Metafizikai magány is ez, egy paradicsomi-pokoli állapot, amelyben a magára maradt emberpár világot teremt-fedez fel magának – az ízek, érintések, illatok világát, az animális létet, amelybe minduntalan alámerül, nem annyira elembertelenedve, mint inkább hanem átlényegülve, a lét egy másik dimenziójába költözve. És ott a rituális szilvaízfőzés ízes-szagos öröme, mely egyéb szagokat ellensúlyoz, az öregasszony háta, amint a mindenség csillagképeit hordozza magán… Ősrégi platánok koronájának folytatásai ők ketten, lassan beleolvadva a természetbe, búcsúzva az élettől és egyben ragaszkodva ahhoz (és egymáshoz), intenzíven átélve a létezést.
A létezést ott, ahol megszakadt a kapcsolat az én, a világ és a szavak közt, ahol az én és az idő is töredezett (akár a regény szerkezete), ahol az identitás azonosíthatósága egyre nehezebb, ha nem lehetetlen már. És még így is, itt is van öröm és nevetés, felszabadult, néha már-már gyermeki. Meg valami megkapó, megrendítő harmónia.
A szerző, annak ellenére, hogy pontosan, tárgyilagosan és filmszerűen regisztrál, rendkívül érzékenyen közelít a két öregember felé, felfedezve lassú mozgásaik mögött a lelassuló, szinte megálló időt, beleírva mindennapjaikba a végtelent. A regény metaforái, utalásrendszere révén mitikus síkra emeli „történeténetüket”, a pár egyszerre emlékeztet Ádám és Éva meg Philemon és Baucis kettősére, az elsőkre és bizonyos szempontból utolsókra, a bűnbeesettekre és egyedül igazakra, az Isten(ek) által büntetettekre és megjutalmazottakra. Elgondolkodtató, egyszerre keserű és édes, rútat és szépet felmutató, remekbe szabott írás.
A borítóért külön pont jár, csillagot nem tudok adni, azokat a szöveg vitte el.

olvasóbarát>!
Farkas Péter: Nyolc perc

„Az öregasszonynak egyszerűen elmaradt az emlékezete.”

Különös kötet, az átlagtól nagyon eltérő, ahogyan az öregségről, a test leépüléséről és az egymáshoz való ragaszkodásról szól. Az öregember ellátja az öregasszonyt (nevük nincs), félti, óvja, szereti. Mások is segítik őket arctalanul, de kettőjük összetartozása elemi erejű.
@eme értékelése olyan tökéletes, hogy ahhoz már semmit nem lehet hozzátenni.

Chöpp >!
Farkas Péter: Nyolc perc

Az utolsó együtt töltött idő. A leggyönyörűbb és a legfájdalmasabb. Vagy a leginkább magától értetődőbb és legegyszerűbb. A lecsupaszított és minden sallangtól megfosztott szerelem. Vagy inkább csak létezés, ami nem megy a másik nélkül. Az elfelejtett szavakon, arcokon, hangokon és fényeken túl. A legcsodálatosabb. Bárcsak majd én is… valahogy így… majd a végén.
Ne gondoljátok, hogy szomorú, mert ez nem igaz. Csak olyan, mint az élet: a halál lépcsőházában, nem messze attól a gyönyörű őszi kerttől, amit a csodás, fakón narancsos napfény fest meg.

Bélabá>!
Farkas Péter: Nyolc perc

Egy újabb író, akit nem ismertem, és nem olvastam még tőle. Ez a kisregény egy névtelen idős házaspár (öregember, öregasszony – így) napjairól szól elég naturális módon bemutatva az idő folyását a lassúnak tűnő életükből. Névtelenségük miatt sokakra átvetíthetők példaként, akik 70-90 évesek, betegesek, akikre időnként ránéz egy felügyelő személy. A mondatokban ott feszül az elesettség, a magányosság, megértettség hiánya. Farkas Péter a szép mondataival olyan fokon ábrázolja a naturalista részleteket is, amelyek nem keltenek undort, inkább csak szembesíti az olvasót arra, hogy mi várhat rá pl nyolcvan éves korában a lakáshoz kötve, betegen. Aki nem tudja önmaga eléképzelni, milyen lehet öregnek, ebből az írásból rájön a kor minden nyűgére, esetleges szépségeire, ha vannak.
Tetszett, végig olvasmányos magával ragadó volt, 5 csillagot adok (4,7).Szerintem újrázós hiába volt csak 99.- Ft az ára!

tgorsy>!
Farkas Péter: Nyolc perc

A leépülés apoteózisa. Amikor már lehullott a civilizációs máz. Amikor ismét gyermekké lettél. Ez nem tragédia. (csak a saját gyermeknek az.) Jó lehet így kimúlni a világból. Nekem. ( a környezetemnek nem biztos.)
Ennyi az élet. El kellene tudni fogadni.
Szép könyv.

kvzs P>!
Farkas Péter: Nyolc perc

Nehéz ez a könyv, de úgy érzem, hogy a naturalizmusa mellett túlságosan idealizált képet fest le. Azt, amikor két ember úgy tud egymás mellett megöregedni, hogy a leépülésük üteme szinte egyforma, mégis tudnak egymásról gondoskodni, egyszerre tudnak kifakulni a létből.
Tapasztalataim szerint szinte senki nem ilyen szerencsés, és az élet eltűnése nem ilyen idilli. Mert az egyik magára marad. Mert az elme tisztán végig tudja követni a test romlását. Vagy a test marad ép, csak az elme oldódik fel. Kevesen vannak ilyen bölcsek, hogy zokszó nélkül viseljék az elmúlást.
Az viszont mindenképpen előnye a könyvnek, hogy őszintén és kendőzetlenül mutatja meg, hogy mi várhat ránk. Nem próbál szépíteni vagy magyarázni, csak finoman kalauzol a két ember világában.

Kek P>!
Farkas Péter: Nyolc perc

Két öreg ember – így is nevezi őket a narrátor: öregasszony, öregember –, egy házaspár napi kínkeserve. Ahogy telnek a napjaik – együtt vagy egymás mellett, ki mikor száll el… Merthogy tudatilag az öregember talán jelenvalóbb, mintha ő kontrollálná a helyzetet, s mesélné. Aztán ki tudja. Mert ez a kettős a világból eléggé kiszakadt, zárt egység. Ki se mozdulnak, s páros egyedüllétükbe be sem engednek (engedhetnek) senkit. Tanúi vagyunk annak, ahogy a tudat ki-kihagy, igen ám, de csak úgy, ha a kontrollját időnként elvesztő minket beavat, s mesél erről. Olyan intim részletekről is, melyek már végképp nem tartoznak a külvilágra. Ekkora közelengedést csak valamiféle azonosulással tud az elme elfogadni. Hogy szinte már elmosódnak a határok – aztán a következő percben feleszmél végtelen, megoszthatatlan kívülállóságára.
Bevallom: a kötetet végigolvasva kezdtem el tapogatózni az után, hogy miért ez a címe. Aztán a könyvborító belső fülén megtaláltam. És örülök, hogy csak utólag, s nem eleve erre figyelve olvastam a regényt. De jó a cím. Nyolc perc – amíg nem veszünk észre semmit. Végtelenített nyolc percek. Egyre többször. Egyre tovább.

5 hozzászólás
chhaya>!
Farkas Péter: Nyolc perc

Egyszerre nagyon szomorú és nagyon szép ez a történet. Úgy megöregedni egymás mellett, hogy kívülről ismerjük a másik rezdüléseit, hogy már szavak sem kellenek… A megszokás, ami nem unalom és nem teher, hanem maga a természet rendje. Hogy a világon semmi más nem számít, csak ő, mert ez az élet rendje. Az öregedés a maga testi valójában nem szép. A leépülő szellem és test harca a túlélésért, úgy egyáltalán, a mindennapokért… De együtt megöregedni, kitartani és együtt maradni végig, mert hisz másképp nem is lehetséges – az nagyon szép.

sztimi53>!
Farkas Péter: Nyolc perc

Alig kezdek bele, máris egy filmélmény tolakszik előtérbe, Haneke Amourja. Aztán az év elején olvasott Agyrémek a második-harmadik oldalon. De pár oldal után már nem hasonlítgatok. Ha ilyen az elmúlás, akkor talán nem is fáj annyira, de tényleg ilyen? Majd meglátjuk, gondolom én is megtudom majd. Hozzátartozóként ezt megélni sokkal nagyobb katasztrófa lehet, annak a nőnek, aki „bejár” a lakásba. Azt hiszem csak így érdemes megöregedni. Valakivel.

8 hozzászólás

Népszerű idézetek

Miestas>!

Az öregember gyakran eltűnődött ilyenkor, hogy vajon miként döntene az öregasszony, ha az újrateremtéskor föltennék neki a kérdést: Akkor melyik állat akar lenni? Mert abban bizonyos volt, hogy ember már nem akar lenni.

94. oldal

Chöpp >!

A testük szabadságolta őket, nem követelőzött sem bennük, sem körülöttük semmi. Az öregember szeretett ilyenkor szemben ülni a fénnyel. Leeresztett szemhéján átsütött a nap, testét belülről kikente a melegség. A gondolat egyenletes, iránymentes áramlás volt, nem nyomta le a nyelv, a beidegződött hadova.

99. oldal

Chöpp >!

Nem volt sietős a dolga, hiszen az első lépéssel megérkezett.

110. oldal

csillagka>!

Az öregember nap mint nap egyre kevesebbet észlelt a környezetéből, és minél kevesebbet észlelt belőle, annál közelebb érezte magát a létezéshez. mert mennyi ezer apró részlet szétszórta a figyelmét, a kevesebb viszont össze-,összegyűjtötte. nem értette a jóakarók fontoskodását, akik helyette ragaszkodnak teljesen hasztalan tárgyak közelségéhez, és megütközve, mondhatni kifejezetten ellenségesen reagáltak arra, ha eltávolította magától az úgymond mindennapi életét megkönnyítő hasznos segédeszközök egyikét.

16-17. oldal

Chöpp >!

Ugyanakkor az olvasási készség elvesztésével úgy érezte, mintha természetes környezetének jelentős darabjától fosztották volna meg.

47. oldal

bazsalikom>!

Pontosan érzékelte a beszélő megszólalásakor, hogy a hangok önmagukban értelmes elemekké épülnek össze, és ezek jelentését akár ő is felfoghatná, de feleslegesnek érezte, hogy pusztán mint egy fordítóprogram, szóról szóra haladva kijelölje az elemek értelmét, anélkül hogy azoknak bármiféle tartalma lenne a számára.

58. oldal

Zálog>!

Az egykor világosan besorolható és rendszerezhető szerepeket képviselő én egyszerűen széttöredezett, szétporladt, mint egy homokember. A homokszemcsék azonban befelé peregtek, és akár a csillagpor, továbbra is őrizték a múlt nyomait. Magukba szívták az öregasszony leélt életének nedveit, ahogy az olajos földre szórt, majd fölsepert homok szívja magába a zsíros anyagot.

97. oldal

csillagka>!

Amikor arcuk egymagasságba ért, megtámasztotta homlokát a másik homlokán, és fürkészni kezdte az arcot. Először széltében, aztán hosszában, miközben tekintetét követve, ajkával érintette a bőrt, mintha így akarná letapogatni az öregember arcát, leenni , lelegelni róla a fájdalmat. Az öregember lassan ébredezni kezdett, és szinte belenyitotta a szemét az öregasszony szemébe. Az írisz olyan tiszta és mélységesen zöld volt, hogy az idők kezdetéig föl lehetett úszni benne.

47. oldal

Cicu>!

Mivel az öregasszony tudatában nem különült el az egyik nap a másiktól, csak üres majomkodás volt a szokásos születésnapi ceremónia. Az öregember azonban, noha terhes volt mindkettőjüknek, soha nem avatkozott bele, türelmesen kivárta, amíg a látogatók kielégítik saját szükségleteiket, és önelégülten távoznak. Az öregember mindig csak ezután kezdett neki a saját születésnapi készülődéseinek. Ezúttal szilvalekvárt főzött.

89. oldal

3 hozzászólás
Cicu>!

Az idő egyágú folyamként áramlott át rajta, és ebben a folyamban, miként a különféle áramlatok, elválaszthatatlanul hullámoztak a hagyományos értelemben múltnak, jelennek és jövőnek nevezett fikciók érzetei.


Hasonló könyvek címkék alapján

Tapodi Brigitta: Amit örökül kapsz
Békés Pál: Csikágó
Géczi Viktória: Tizenkét ember
Narine Abgarjan: Égből hullott három alma
Schäffer Erzsébet: Pókfonálon
Bächer Iván: Emberevő
Bächer Iván: Az elhagyott falu
Ruby Saw: Beleszeretni
Győrffy Ákos: Akutagava noteszéből
Krasznahorkai László: Seiobo járt odalent