Február ​virágai 74% 83 csillagozás

Kivettem a könyvtárból, mert tetszett a minimalista borító és izgatott, milyen lehetett a ’90 – es évek Kínája.
Amikor belevágtam, annak ellenére, hogy tudtam, nem szépirodalmi mű, vártam azt a keleties, dallamos történetmesélést, amit úgy szeretek és az érzékeny szóképeket, leírásokat. Ehelyett klisékkel hókuszpókuszoló tinimaszlagot kaptam, egy extrovertált és egy introvertált lány kapcsolatáról, rettenetesen kiszámítható fordulatokkal.
Pedig alapvetően nagyon jó lehetett volna a regény, mert a témák, amiket felvet, fontosak és érdekesek.

Vajon melyik a károsabb: a prűdség vagy a pajzánság?
Meddig lehet eltűrni a családi elvárásoktól, törvényektől terhes légkört?
Kína nagysága és a különböző nyelvjárások, hagyományok, tartományok sokasága miként hat a fiatalokra?
Mekkora a szabadsága egy kínai nőnek? És egy férfinak…?

Ezek mind olyan kérdések, amik felvetődtek ugyan a könyv lapjain, de nem lettek kifejtve. A történetvezetés pedig ezáltal darabos lett, felszínes és unalmas. Hiába könnyen olvasható, hiába visznek az oldalak, nem ajánlom senkinek.
Kivételt képeznek viszont a benne olvasható ételek és könyvek. Azokat ajánlom. Ha másért nem, egy vacsoraötletért és egy jó olvasmánytippért érdemes fellapozni és kijegyzetelni, aztán pedig gyújtósnak használható. Jó minőségű papírból van, ami nem elhanyagolható tény, főleg most, hogy közeleg a tél. Nincs is jobb, mint kínai különlegességeket enni a meleg szobában, amíg kint tombol a hóvihar, nem igaz?

Ez megint egy olyan „lehetett volna” könyv. Mert lehetőségek jócskán akadnak benne. Eleve a ’80-as évek végi, ’90s-es évek eleji Kína olyasmi, aminek a belülről átélhető, szubjektív képére alighanem az is kíváncsi, aki ott és akkor benne élt – nem mintha sokat tudnék az eredeti célközönségről, de az ember kukkolásra hajlamos lény, és ha mást nem, a saját tapasztalatait örömmel összeveti a leírtakkal. Egy csingdaói ember alighanem igenis kíváncsi rá, mit tapasztalt a kantoni ugyanakkor, amikor vele hasonló előzmények után vagy hasonló dolog történt, vagy nem. Az ilyesmi a barátságra, szerelemre hatványozottan igaz, ez a fajta kíváncsiság meg már végképp nemzetközi -pláne ami a rögzített és a ki nem mondott, de mindenki-tudja-hogy-erről-nem-beszélünk (tényleg nem? nahát, itt meg úgy van, hogy…) tabukat illeti. A félig bevallott titkokat óvatosan körbeszimatoló, elhallgatásokkal meg félbehagyásokkal teli történetek végképp jolly joker, különösen, ha térben-időben távoli szubkultúrákba helyezik őket. Mert az ember kíváncsi és pletykákkal él – a félig kimondhatóról szóló történetek meg pont jóllakatják ezt a fajta tudni vágyást, méghozzá anélkül, hogy bárki pusmogáson meg illetlen kérdéseken kapná az embert. Jolly joker, mondom.
Kivéve, ha a fenti lehetőségekből a szerző inkább egyikkel sem él, talán hogy fel ne bosszantsa a cenzort, talán, hogy a közönség minél kisebb hányada dobja félre a regényt, mint túl szókimondó, túl értelmiségi, túl dilemmázós vagy épp túl leszbikus történetet. Jelentem, a fenti csapdákat mind sikerült kikerülni, csak az a baj, hogy így a végeredmény annyira biztonságos olvasmány lett, hogy nem sokban különbözik attól, mintha nem olvasnánk semmit. A semmi viszont kb. 270 oldalon terül szét, és csak elvétve szakítják meg események az eminens egyetemista főhősnő napjait. Ezek a következőkből állnak: olvasás (klasszikusok), hegedűgyakorlatok (klasszikusok), zenehallgatás (klasszikusok, még a jelenben is), óralátogatás. Időnként kő dobódik az állóvízbe spoiler , de a folyománya legfeljebb annyi, hogy Ming többet sétál és kevesebbet hegedül. Egyébként is minden észlelt tárgyról, emberről vagy eseményről valami gyerekkori esemény jut az eszébe, vagy ugye Jen, akiről inkább mégse tudunk meg semmi lényegeset, csak ürügye néhány abszolút kiszámítható fordulatnak. Az összesnek, amire a fülszöveget olvasva asszociálhat az ember. Ahol mégis történhetne valami egyedi, ott sem fog. Aztán véget is ér az egész, és legjobban örülni annak lehet, hogy nem tartott sokáig.
Annyi előnye mondjuk biztosan van, hogy eszembe juttatta, mennyire szeretem ezt , pedig ennek is bőven van annyi hibája, mint egy átlagos YA-nak. Tulajdonképpen a Február virágai is ugyanolyan valószínűtlen karakterekkel és kiszámítható fordulatokkal operál, csak innen már az érzékletes epizódok és a nyálelválasztást beindító ételleírások is hiányoznak. Igazi antikönyv, az olvasása csak a vágyat kelti fel egy másik könyvre, bármire, amivel fel lehetne piszkálni azokat a mentális áramköröket (ha mást nem, egy jó kis érzelmi katarzis vagy erkölcsi dilemma, YA-s tabudöntés vagy társadalmilag agyonnyomott egyén sorsán való kesergés reménye), amiket fájdalmasan tétlenül hagy.

Összességében tetszett a könyv. Érdekes volt Kína zárt világáról, az ottani egyetemisták életéről és persze a két főszereplő lány sorsáról olvasni. Az írónő stílusát pedig nagyon szerettem, elképesztően ügyesen bánt a szavakkal.
Bővebben: http://anniekonyvesblogja.blogspot.hu/2016/02/fan-wu-fe…

Bevallom, azért kezdtem el olvasni, mert a legjobb barátnőm nagy kedvence, és ajánlotta.
Nem csalódtam, nekem is nagyon tetszik a könyv. Ming egy igazi könyvmoly! Az a sok könyv amit olvasott! Kifejezetten bejött, hogy név szerint le vannak írva. Na és a naívsága, valamint a fiatalkori „tudatlansága”.

Tetszett a történet, és a bepillantás Kína akkori életébe, hangulatába. Viszont a fülszöveg szerintem túlzó és hatásvadász ezzel a mondatával: „együtt lépjenek a tiltott ösvényre, ahol sötét titkaikkal kell szembenézniük”- ez akár teljesen félrevezetheti az érdeklődőt, én legalább is valami nagy rejtélyt sejtenék.

A szívembe zártam ezt a könyvet azért, mert valamikor régen (15 évvel ezelőtt) nekem is volt egy ilyen barátnőm. Megnyugtatásul olyan gondolataim nem voltak mint Mingnek Jen irányába. Befejeztük az iskolát és eltűnt az életemből, nem jelentkezett, nem kerestük egymást. Egyszer megkaptam valakitől a címét, nem voltam biztos abban, hogy az övé, nem írtam neki. Azóta is sajnálom, az emlékek maradtak.
Wu könyvében sok cselekmény nincsen, beleláthatunk egy kicsit Kína életébe, iskolarendszerükbe, étkezési szokásokba, a kormány elvárásaiba. Mennyire el van szegényedve a vidék, mennyire vágynak a fiatalok a nagyobb városokba. Beleszerettem az elnevezésekbe. Milyen kellemes lehet pl. a Gyöngy folyóba köveket dobálni, megmászni a Fehér Felhő Hegyet és sétálni a Lebegő Virág Tó Parkban.

Az LMBT címke is ott virít a kötet adatlapján, nem véletlenül persze. Ugyanakkor, aki vad, heves egymásra találásokra számít, az most felejtse el a Február virágait. Ez a történet sokkal inkább szól a belső vívódásról, mint a valódi tettekről. A lényege a barátság és nem az, hogy egy 17 éves lány leszbikus-e vagy sem. Épp abban rejlik az erőssége, hogy nem mondja ki egyértelműen a dolgokat, hanem rengeteg mindent az olvasó képzeletére bíz.
Egyébként olvasta más is az írónő wikis adatlapját? A megadott infók alapján ő maga Ming… Remélem rátalált arra, akit keresett!

A könyv az elején nagyon nem tetszett. Vontatottnak tűnt, unalmasnak véltem, aztán ahogy kezdtem megismerni Csen Ming és Miao Jen kapcsolatát egyre kíváncsibbá váltam, érdekfeszítővé váltak az események. Mindig jött egy újabb szál, amiről azt gondoltam, hogy ez az, most kialakul valami, de nem, másként folyt tovább a történet. (pl. Tu Seng-et hittem, hogy majd Csen-el összejön)
Érdekes volt végigkövetni, hogy lesz Csen Ming-ből nő, az egyetemi évek alatt felvilágosul. Nem akartam elhinni, hogy ennyire tabu a kínai fiatalok körében a szex, a meztelenkedés (még lányok egymás között is szégyenlősek) sokan még nem is csókolóztak.
Nem tudom a végén mi lett Miao-val???
Imádtam, hogy főhősünk egy moly, tele volt a regény könyves utalásokkal (A körülzárt erőd, A tigriskisasszony meg a férje, Vörös rózsa fehér rózsa, Duras: A szerető, A vörös szoba álma, Ulysses, Határváros, Hosszú folyó, Közöny, Üvöltő szelek, Imígyen szóla Zarathustra, Emily Dickinson Összegyűjtött írásai…)

Visszaemlékezés az egyetemi évekre összességében, de nagyon kellemes csalódás volt ez a könyvélmény. Köszönöm @mesenyu :)

Most kivételesen végigolvastam mások értékeléseit is, mielőtt megfogalmaztam a sajátomat, és úgy látom, mások is zavarban vannak. Én is többször abbahagytam volna a regényt, ha nem sajnálnék félbehagyni bármilyen olvasmányt is, és a végén is nehéz volt eldönteni, hogy most tetszett-e vagy sem. DE nálam pont az nyomott nagyot a latban, amit mások elmarasztalásként írtak, mégpedig a nagy kérdőjelek, olyan dolgok, amik ott vannak a regényben, mégsincsenek egyszer sem világosan megfogalmazva. Nem a fogalmazás a nagy kunszt, azt már 8 éveseknek is tanítják az iskolában, hanem az, hogy hogyan lehet valamit szavak nélkül kimondani, hogyan lehet atmoszférát teremteni. És itt nem a nyelvezet teremti az atmoszférát – és ez megint zavarba hoz, mert megfoghatatlan. (Valaki írta is, hogy nem nagy irodalmi teljesítmény – bár ilyen szigorú ítéletekre én nem ragadtatom magam, amíg én magam legalább egyetlen nagy irodalmi teljesítményt létre nem hozok, mert az irodalommal az a baj, hogy könnyen megtanulható, mitől jó egy irodalmi alkotás, de nehezen sajátítható el az írás. Magyarul – aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanítja. Félreértés ne essék, én is tanítom :)) Visszatérve Fan Wu regényéhez: ami mégis visszás érzést keltett bennem, az a kezdő képek sablonossága: kollégium, jó kislányok, rossz kislányok, vidék és város ellentétei, amiről mások is írtak. Azonban a kezdeti sablonos ellentétek egyre inkább egymásra rakódtak, árnyalták, kiegészítették, vagy éppen kioltották egymást. (Ld. a jó kislányok rossz kislányok közötti határ is elmosódik a történet végére, nem mondható, hogy a város jó, a vidék rossz stb. Nincsenek ilyen kategóriák, mindenben és mindenkiben van jó és rossz, mindenki képes fejlődni, és mindenkinél mást jelent a fejlődés: van, akinek vissza kell fognia, van, akinek el kell engednie önmagát…)
Valaki még írta azt is, hogy lehetett volna „naturalistább”, számomra pedig a költészetből jöhetett volna még több: a fehér százszorszép és fekete festékes vödörhöz hasonló, illetve a vadlúd metafora még részletesebb kibontása.

Véletlen került a kezembe a könyv, Kínában játszódik, akkor hát lássuk.
Gyors olvasmány volt, egy egyetemista lány, Csen Ming könnyű monológja, aki felkerül vidékről a gazdag és világias Kantonba. Egyik világból a másikba, van elég gondja a beilleszkedéssel, az alkalmazkodással, ezért valamiféle stréber távolságtartással, és a kitűnő eredményre való koncentrálással próbál védekezni. Az önkéntesen választott pajzs mögé azonban váratlan eseménnyel egy idősebb felsőéves lány talál utat. Tetszik is neki a nyitottsága, felszabadultsága, de taszítja is a szabadossága, a különbözőségük (fehér százszorszép a fekete festőkádban, hát nem szép?), – mégis, a résen át, amit Miao Jen ütött, valami újra lát rá; lassan nővé válik.
Az érzelmeit önmaga elől is titkolja, igazából mi sem lehetünk egészen biztosak abban, hogy mi is az, ami a gondoskodás, a féltés, a szeretet és – furcsa kontrasztként – az elutasítás keverékéből összeáll. Egészen a végéig kell várnunk, amíg ez a főszereplőben is megtörténik, de a kifejtés feltehetőleg egy másik regény része lesz – nekem nem hiányzik, számomra pont ott hagyja abba, ahol kell.
A könyv legnagyobb érdeme a kínai világ egy kis szeletének megmutatása, a vidéki zártság és a nagyváros kontrasztjának, és a különböző tartományokból származó egyetemisták otthonról hozott sztereotípiáinak megjelenése, a túlontúl gyors változásokra a diákok által adott eltérő válaszok, és a háttérben a családok szenvedései a kulturális forradalom alatt.
A fél pont pluszt az egzotikum adta többlet miatt kapta.