A ​Dolgok Lelke 97% 129 csillagozás

Fahidi Éváról az Athenaeum Kiadó Pesti nő című könyvében hallottam először, illetve olvastam el a vele készített riportot. Személyisége annyira magával ragadott, hogy már akkor elhatároztam, hogy elolvasom ezt a könyvet, amit ő maga is említett az interjúban.

Ezt a könyvet mindenkinek el kellene olvasnia. Mert az elmondhatatlanról, az elképzelhetetlenről, a lehetetlenről, a kibírhatatlanról szól.

Arról, hogyan veszítette el a családját, arról, hogy ő hazajött. Auschwitzban volt. A családja ott maradt. A nagyszülei, a szülei, a kishúga, az unokatestvérei, a nagynénje. Fahidi Éva 18 éves volt.
Bővebben: http://konyvutca.blogspot.hu/2017/05/fahidi-eva-anima-r…

Megint egy könyv, amitől elállt a szavam. Nem hivatásos írótól, egykönyves önéletrajzírótól ritka az ilyen jól megírt könyv. A legnagyobb érdeme talán – a személyes hitelén kívül – az a keresetlen szerkezet, ahol az események, történések nem időrendben követik egymást, hanem a békebeli idill, a boldog család, a felhőtlen gyerek- és ifjúkor leírásaiba váratlanul bele-belecsap a bomba. Hogy mi történt ezzel a boldog családdal, akik csak élték a saját kis életüket, és akik vakon-süketen hittek abban, hogy ha ők nem ártottak senkinek, nekik sem árthatnak.
Mélységes tiszteletem Fahidi Évának, aki közel a nyolcvanhoz megírta ezt a könyvet, az utókornak, a fiatalabb nemzedéknek. Hogy első kézből megismerhessük a 20-30-as évek vidéki Magyarországa életének egy kis szeletét, családtörténetestül, háztartási szokásostul, gyereknevelésestül, és főként hogy beleérezhessünk, milyen volt, milyen lehetett mindezt egyik pillanatról a másikra elveszíteni. Nem egy kicsit elveszíteni belőle, hanem nullára, sőt, mínuszra leírva elveszíteni. Hihetetlen elképzelni, milyen, mekkora lelkierő kellett ahhoz, hogy egy húszéves lány, egyszál egyedül, Auschwitz és kényszermunkatábor után, a családja elpusztítása után, otthona elvesztése után újrakezdje az életét. Pedig a sebeket egész életére magában hordozza. Magában hordozza azt is, hogy neki két élete van: volt egy Auschwitz előtti és van egy Auschwitz utáni. És Auschwitz, a fekete vonal, ami a kettőt elválasztotta, rányomta a bélyegét az egész életére.
Szép és bölcs könyv volt, szépen és bölcsen szól nagyon boldog és nagyon borzasztó dolgokról. Nagy érdeme még, hogy elkerülte a legtöbb csapdát, ami idősebb emberek visszaemlékezéseiben előfordul. Nagyon érdekesek voltak az 1990-es, 2000-es évek németországi találkozásainak történetei is. A fényképek pedig egészen közel hozták hozzám valamennyi szereplőt, egészen személyessé tették ezt a könyvet.
Olvassátok.

Sorban a 17. holokauszt témájú olvasmányom – nem követtem a számokat, most néztem utána a molyon, hogy lássam, hány „élményemből” emelkedik ki Fahidi Éva írása. Nem nagyon lehet torokszorulás nélkül olvasni, nem csak a KZ-ben őt és társait ért méltatlan szenvedések, hanem az ezekkel mindegyre párhuzamba állított Auschwitz előtti életére való visszaemlékezések és a közelmúltra tett utalások miatt. Talán különösen fogékony vagyok a régen minden jobb volt szemléletre, de ez és az a mérhetetlenül szerető, időnként finom irónával átitatott elbeszélés a családjáról szaggatta a szívem.
Tudnék még sokat írni. Hogy milyen rossz ízű eszmélés volt pár éve, amikor először döbbentem rá, hogy nemhogy nem követték meg a táborokból visszatérő túlélőket, de továbbra is ellenségesen tekintettek rájuk, Nekem az lett volna logikus, hogy az akkori népek a bocsánatukért esedezve próbálnak valamit törleszteni feléjük, de minimum visszaengedik őket a korábbi életükbe és visszaszolgáltatják a tulajdonaikat.
Éva erről is ír, a hazánkban a holokausztról való beszélésnek, beszélgetésnek megkésve, lassan teret engedő politikáról, remélve egy jobb, múltjával szembenézni tudó nemzeti attitűdöt.

Mint minden ilyen könyvnél, úgy most is elmondom: bárcsak ne lenne lehetőség ilyet olvasni.
Értékelni lehetetlen, de méltó emléket állít a szerző szeretteinek, barátainak, ismerőseinek. Vagy ugye méltatlant.
A Yad Vashem oldalán a Nemzetközi Holokauszt Emléknap alkalmából most minden jelentkező megemlékezhet egy – vagy akár több – áldozatról egy kép és egy rövid leírás mellett. Csak egy gondolattal legalább.

Lassacskán azért befoltozódni látszik a lyuk, melyet a magyarországi holokauszttal kapcsolatos ismereteimen éreztem.

Fahídi Éva önéletrajzának része a holokauszt, de ő inkább helyezi előtérbe csodaszép gyerekkorát és a talpraállást, mint a Soá (ezt a szót is most tanultam) borzalmait. Ezzel ez egy egyedülálló írás, és életem 2. könyvévé vált, de csak mivel az 1. hely már foglalt.

Azoknak ajánlom ezt a fantasztikus írást, akik olvasnának ugyan a holokausztról, de a borzalmak leírását annyira nem bírják. Letehetetlen, csodálatos olvasmány volt és azt hiszem, van még mi tennünk a témában!

Még iskolaigazgató koromban találkoztam először személyesen Fahidi Évával, aki túlélte a munkatábort. A holocaustról való megemlékezés alkalmából tartott élménybeszámolót iskolánkban. Dermedtünk, ahogy élőszóban hallhattunk a borzalmakról. Azt követően vásároltam meg a könyvet, amelyet második találkozásunkkor a szerző dedikált is. Ezt olvastam most újra az évforduló emlékére. Jó egészséget és hosszú életet a szerzőnek!

Olvastam már nem egy holokauszt túlélő önéletrajzát, de számomra ez volt a csúcs, a legbensőségesebb. Biztosan nagy szerepet játszott ebben az is, ahogy az írónő – vagyis inkább Éva néni, én így gondoltam rá olvasás közben – mesélt a gyerekkoráról, a családjáról és a 20. század tanyavilágáról, ezek a részek ugyanis különösen kedvesek voltak a szívemnek. Kicsit bután hangzik, de bizonyos szempontból ellensúlyozták mindazt a rosszat, ami a könyv második felében olvasható, úgymint a deportálás, a tábor és a kényszermunka mindennapjait.
Emelem kalapom Éva néni előtt, és akinek csak tudom, ajánlom az élettörténetét, mert aki ilyen nyugalommal és szeretetteljesen tud mesélni, pontosabban emlékezni, az egy kivételes Ember. Pedig ha belegondolok, hogy csaknem 50 családtagja esett áldozatul a holokausztnak…

Aki megjárta Auschwitzot, annak van egy Auschwitz előtti és egy utáni élete…

Természetesen ez a könyv is leírja az ott töltött hónapokat, de ebben a könyvben pont az az értékes, ahogyan az előtte, és az utána lévő életről ír. Óhatatlanul is eszembe jut Edith Eva Eger, hiszen két igazán fantasztikus nő, hasonló traumával, és hasonló élni akarással. off

Ennek a könyvnek az az igazi tragédiája, hogy megismerjük azokat akiket aztán elveszítünk. Látjuk, hogyan lehet élni igazán. Szeretetben, értékekkel, erkölccsel, egymást becsülve. Egy olyan család regénye, amelyben bárki szívesen élne. És egy olyan család regénye, ami elveszik…

Szeretném hinni azt, amit Éva, hogy nincs kollektív felelősség… És szeretném hinni, hogy ilyen nem történhetne meg újra… Szeretném hinni… Szeretném…

Számos könyvet olvastam már a holokauszt témájában, de egyetlen egy sem fogtam meg ennyire emberien azokat az érzéseket, melyekkel a holokaszt túlélőknek meg kell küzdeniük. Tette ezt olyan intelligens módon, hogy az ember szíve belefacsarodik. Tetszett a könyv felépítése, ugyanis nem csak a táborban megélt borzalmakról mesél, hanem nagyszüleitől kezdve bemutatja a családját is. A háború előtti gondtalan családi életet.

Nagyon tisztán és egyértelműen fogalmaz annak kapcsán, hogy miért fontos a múlt század derekán történtekről beszélni.

MAximálisan ajálom olvasásra! Akár többször is.

Jó néhány holokauszt témájú könyvet olvastam már, közülük sok volt – ehhez hasonlóan- személyes élményeken alapuló visszaemlékezés.
Számomra ennek a kötetnek az egyediségét az adta, hogy tartalmas, részletes képet ad az elhurcolás előtti időkből családi életükről /nálam már ez a rész is "nyertes"/. Ám ezzel még fájdalmasabb, még élesebb kontraszt rajzolódott ki a két élet között. Éles vonal: előtte és utána. „1944. július elsején hajnalban, a birkenaui rámpán befejeződött a gyermekkorom. ”
Honnan? Hova? És hogy lehet ezt túlélni? És hogy lehet ezt feldolgozni? Hogy lehet tovább lépni? A szerzőnek sikerült. Kikapaszkodott, felülemelkedett, most pedig mesélt. Köszönet érte!