Szépek ​és átkozottak 85% 70 csillagozás

Hát, ez annyira nem. A Nagy Gatsby jobban tetszett. Ez a könyv Nekem kicsit unalmas volt. A szereplőket nagyon nem szerettem, Gloriát kimondottan utáltam. Megint az jött be, mint már sokszor, hogy a kevesebb több lett volna. Ahogy az is, hogy ha megszerzünk valamit, vagy valakit, utána is tenni kell érte, mert különben elveszítjük. Ez történt ebben a könyvben is. Egyenlőre hanyagolom az írót, majd talán kicsit később.

Nehéz megmondani, mennyi különféle érzelmet váltott ki ez a könyv olvasás közben, azonban ezen a sok-sok oldalon át egy fix pont volt, méghozzá a regény iránti töretlen rajongásom: az első fejezetnél leesett az állam, hogy ahogy Fitzgerald ír, az maga a csoda, az utolsó fejezet – annak ellenére, hogy nem tartogat igazi meglepetést – pedig olyan erős, hogy még most is csak hadoválni tudok össze-vissza. Éreztem még nagyon sok mindent, mint pl.: szánalmat, dühöt, megértést, de legfőképpen sajnálatot.
Még elemezgetni is lenne kedvem nekiállni – pedig azt igazán nem szoktam –, h mennyiben hibásak a saját jellembeli gyengeségeikért a főhőseink, és mennyiben a társadalom, de ehhez azért már fáradt vagyok.
A könyv közepe környékén viszont sokszor eszembe jutott egy, az egyetemista koromban a barátokkal sokat citált coelhói magasságokat döngető életbölcseletünk – számos akadt a tarsolyunkban, de ez az egy vág jelen esetben ide – : „A rossz döntés még mindig jobb, mint a nem-döntés.”

Andalító. Ahogy az utcák szendergő álomba burkolóznak, Gloria szemében meg apró hullámok fodrozódnak és villájával átdöfi egy érte rajongó articsóka szívét. Hát aki így tud írni, annak kacagását én is az ajtóig kísérném. Kedvem szottyant nekem is egy napfénytócsában üldögélni.

Nagyon-nagyon! Szerettem minden mondatát, a képi világát, meg az „ásítozó taxi” kifejezést is mindannyiszor, amikor használta. (Az elején a Tajtékos napok hangulata is gyakran beugrott.) Az pedig különösen finom irónia volt, amikor az Édentől messze című Fitzgerald művet a saját szereplője kritizálta csúnyán! A történet gyakorlatilag napjainkban is játszódhatna – érdemes elolvasni.

…és így múlik el a világ dicsősége…

Először is a könyv valami csodaszép.. A borító, a lapok tapintása, illata szóval úgy az egészért köszönet az Európa kiadónak.
Másodszor ez a könyv fantasztikus. Hangulatteremtés csillagos ötös. Nem hiszem, hogy olvastam eddig olyan könyvet, ami ennyire átadott volna egy hangulatot, egy életstílust. Annyira megbénított Anthony és Gloria viselkedése,természete a könyv végére, hogy azt éreztem, hogy tehetetlenségük engem fojtogat. Legszívesebben odamentem volna és felpofoztam volna őket.
Harmadszor pedig más befejezésre számítottam egy kicsit, de igaza volt Fitzgeraldnak. Mindenben. így kell írni. Kicsit bő lére eresztette, de megérte.

Én már régóta mondom. Fitzgerald egy zseni. Úgy játszik a szavakkal, úgy repít vissza a dzsesszkorszakba, úgy fest le karaktereket és tesz jövőbelátó megállapításokat, mint senki más. Sajnos, ha egy időben éltünk volna, nagyon nehéz lett volna választanom, hogy ő vagy Ady Endre legyen a férjem. (Bármelyik esetben borzalmas életem lett volna, nyilván.)
Ezzel a könyvvel csak az volt a baj, hogy a többi írása nagyon-nagyon-nagyon magasra tette a lécet, így számomra ez a túlságosan is bő lére eresztett (szenvedés)történet elmaradt mögöttük. Mert szenvedés volt. Persze nem tűnik ám feltétlen annak a csillogó helyszínek, gyönyörű emberek, a végtelen party-k forgatagában, de belül rohadnak a szereplőink.
A láthatólag nem túl népszerű női főszereplőt, Gloriát én kifejezetten kedveltem, (vessetek meg, de) számos gondolatával tudtam azonosulni. Bár a könyv háromnegyedénél már én is a hajamat téptem a tehetetlenségük miatt, dehát ez az igazi elveszett nemzedék. Sok biográfiai elem is előkerült; folyt az alkohol, megjelent a filmezés, az anyagi problémák, a világháború, az írás, a széteső kapcsolatok, az őrület.
Ha meg szeretnénk ismerni a korszakot, de csak egy könyvet olvasunk róla, ez tökéletes. Maga a cselekmény nem volt különösebben fordulatos, de Fitzgerald írásmódja és gondolatai lenyűgözőek. Nem is tudok nem szuperlatívuszokban beszélni az íróról, na.

Baromi jó, csak ne lett volna ennyire bő lére eresztve és ne kellett volna ennyit szenvednem a két főszereplő bénultságba dermedt tehetetlenségétől! Különösen Gloria ment az idegeimre…brrr…Nem lehet kibírni!

A könyv olvasása közben néztem meg filmen A nagy Gatsbyt. Úgy érzem a film nélkül nem tudtam volna úgy értelmezni a könyvet, ahogy utána. Teljesen magával ragadott ez a korszak. Rajzoltam, jegyzeteltem, írtam róla, sőt, még álmodtam is vele. (Bővebben kifejtem majd egy blogbejegyzésben.)

A nihil értő leírása. Mindenki azt kapja, amit megérdemel – vagy mégsem? A kiváltságért, hogy ne kelljen beállni a sorba, a külső szépség nem elég fizetség, mert „A zsákmány felfalja a győzőt.”
A nagy Gatsby után nem volt kérdés, hogy egyszer csak mást is olvasok a szerzőtől. Meglehet, hogy nekem az túl magasra tette a mércét; e regény kevésbé tudott megnyerni magának, talán azért, mert azzal szemben, itt sajnos egy rokonszenves szereplő sem akadt, és ezt erősen hiányoltam.
Két kiemelkedő jelenet számomra: Maury Noble éjszakai szónoklata a mariettai állomáson, Gloria próbafelvétele.

Fitzgerald annyira gyönyörűen rendezgeti egymás mögé a szavakat, hogy ha a műanyag dobozok szakszerű csomagolásáról írt volna ebben a könyvben, azt is imádnám. De azért örülök, hogy a szép csomagolás mellé tartalmas belső is járt, amin azt hiszem még sokáig fogok töprengeni.