Az ​éj szelíd trónján 151 csillagozás

F. Scott Fitzgerald: Az éj szelíd trónján F. Scott Fitzgerald: Az éj szelíd trónján F. Scott Fitzgerald: Az éj szelíd trónján F. Scott Fitzgerald: Az éj szelíd trónján F. Scott Fitzgerald: Az éj szelíd trónján

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Mint valamennyi ihletett Fitzgerald-könyv, Az éj szelíd trónján is a kor és a nemzedék alapélményét örökíti meg: a kiábrándulás, a lassú felmorzsolódás szívszorítóan hiteles krónikáját nyújtja. Egy rendkívül tehetséges, elbűvölő egyéniségű, nagy reményű fiatal amerikai elmegyógyász beleszeret gyönyörű betegébe, és vállalkozik rá, hogy egy életen át férje, ápolója, biztonságot jelentő támasza lesz. A házassággal azonban nemcsak a szerencsétlen lányt köti magához, hanem a fatális szerencsét – egy mesés vagyont is. A pénz gyilkos hatalom: kikezdi a nemes értékeket, összezilálja a harmonikus kapcsolatokat, elemészti az embert. Az Amerikai Álom fájdalmas, kegyetlen kritikája a regény: a hamis illúziók szétfoszlanak, s a káprázatoktól megszédített, olcsón ellobbant életek sivár maradéka: a maradék keserű hamu.

Eredeti megjelenés éve: 1934

Tartalomjegyzék

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Európa Zsebkönyvek

>!
Európa, Budapest, 2011
548 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789630792561 · Fordította: Osztovits Levente
>!
Európa, Budapest, 2000
474 oldal · ISBN: 9630768054 · Fordította: Osztovits Levente
>!
Európa, Budapest, 1988
390 oldal · puhatáblás · ISBN: 9630745267 · Fordította: Osztovits Levente

2 további kiadás


Enciklopédia 3


Kedvencelte 33

Most olvassa 26

Várólistára tette 192

Kívánságlistára tette 79

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
F. Scott Fitzgerald: Az éj szelíd trónján

Fitzgerald nekem kedves szerzőm, alighanem azért, mert nagyvilágian hajlékony prózája mögött elementáris feszültségek bújnak meg: a széthullás, a talajvesztés apokaliptikus víziója. Fényét pedig csak emelik sziporkázó, artisztikus mondatai, amelyek utánozhatatlanul tudnak megragadni egy képet vagy egy hangulatot. Az éj szelíd trónján főhőseinek nagyjából mindenük megvan, amiről legtöbbünk csak álmodozhat: pénz, hatalom, szépség, jó modor és vonzó személyiség (igaz, igaz, utóbbi háromból kedves olvasóimnak is bőven jutott), ám valami mégsem klappol. És ez a kínzó „de akkor mi nem klappol?”-kérdés az a fonal, ami végighúzódik az egész regényen. Az biztos, hogy Amerikában nem találták meg ezt a rejtélyes valamit, mert különben nem kóborolnának bolygó Hollandiként az egész regényidő alatt Európa válogatott tájain – ám hiába, mert sem a Riviéra forró homokján, sem a római romok között, sem a svájci síparadicsomokban nem lelik azt, amit keresnek. Úgyhogy csak rágja, emészti őket valami lassú féreg.

És mivel nekem Fitzgerald kedves szerzőm, ezért nem hallgathatom el a rossz érzéseimet sem*. Az éj szelíd trónján ugyanis, bár nagyvilágiság és feszültség terén nem lehet kivetnivalónk, a hajlékonyság tekintetében elmarad a szerző elbeszéléséinek zömétől**. Talán ezért is hatott most zavarónak az a könyvben, ami általában fel sem tűnik: hogy Fitzgerald valójában elég szűk látókörű alak***. Csak azt látja élesen, ami az ő behatárolt világának integráns része, ami azon túlmutat, valamiképp vázlatosnak tetszik. Itt vannak például a gyerekek. Nicole és Dick Diver két csemetéje számomra végig dekorációnak hatott, puszta eszköznek, amivel az idő múlását érzékelteti a szerző, és egyszer sem jutott eszembe, hogy „jé, tényleg, ezek a porontyok valóban élnek!”**** Miközben meg maga Nicole és Dick látványosan impulzív figurák, szinte látjuk, amint ki akarnak mászni a lapokról. Sőt, magam többször is azon kaptam Fitzgeraldot, hogy lekezelő, mi több: lanyhán megvető általánosításokra ragadtatja magát (illetve szereplőit) bizonyos csoportokkal szemben, pusztán mert azok nem részei az ő zárt, exkluzív, fájdalmas világának. De ettől függetlenül ez egy nagy könyv – páratlanul jeleníti meg a folyamatot, ahogy az ember szépen, finoman padlót fog.

* Ezt pont úgy mondtam, mintha a nem kedves szerzőimet nem bírálnám. Hehe.
** Itt most nyilván lehetne életrajzi párhuzamokkal előhozakodni, hogy miért is marad el, de most inkább nem.
*** Mint író, nyilván – hát mit tudom én, hogy F., mint ember, milyen látókörrel rendelkezett.
**** Egyszer például Dick/Fitzgerald megjegyzi, hogy a gyerekeivel semmi gond, mert „átlagos amerikai gyerekek”. Értem, mit akar az író közölni*****, ugyanakkor magam igen kevés szülővel találkoztam, aki az „átlagost” a saját gyermekével kapcsolatban pozitív tulajdonságként emlegette volna.
***** spoiler

14 hozzászólás
>!
Ákos_Tóth I
F. Scott Fitzgerald: Az éj szelíd trónján

Fitzgerald, és a Fitzgerald-érzés is mintha egyfajta legenda lenne már manapság – a szomorú, de mégis vonzó dzsesszkorszak legendája. A flapper, a dekadencia miliője ez, amikor az elveszett generáció írói Európa kulturális központjaiban próbálják megtalálni a kérdéseikre adható válaszokat, avagy szimplán csak a békét. Fitzgeraldnál pedig mindezt masszívan áthatja az önéletrajzi ihletettség, hiszen a lehető legideálisabb főhőse egy Fitzgerald-regénynek maga Francis Scott volna, Zeldával az oldalán. Nekem nem is sikerült elvonatkoztatnom attól, hogy Nicole és Dick képében mintha kapásból az író és felesége sétálna éppen le az éj szelíd trónjáról. Aligha véletlenül fűzött hozzá ő maga is hatalmas reményeket, hiszen a való életnél nincs jobb történetíró, és talán éppen azért eszmélt rá a világ is csak megkésve a könyv értékére, mert szükség volt rá, hogy a művész eleven kortársból idealizálható mítosszá váljon.

Az éj szelíd trónján egyébként az én szememben egyszerre tűnik egyfajta terápiás célból megírt vallomásnak, és egy életmű-összegzőnek, ami mindazokról és mindazoknak szól, akik az amerikai álomból kipottyantak, és a legfőbb belső konfliktusuk az a roppant egyszerű kérdés volt, hogy miért?. Hiszen pénzük van, feleségük és férjük van, barátaik vannak, ingázhatnak világrészek között, érdekes és bogaras emberekkel ismerkedhetnek meg, még ahhoz is joguk van, hogy elveket válasszanak és ütköztessenek össze egy koktélasztalnál, ahol egymás mellett bóbiskol a vagyonos zsoldoskatona, meg a szocialista-szimpatizáns. Ezek az emberek szabadok, életük sorsdöntőnek gondolt problémái megoldódtak, valami mégis hibádzik, valamiért tönkremennek a kapcsolatok, valamiért mindenki veszettül boldogtalan. Nem kellemes olvasni, ahogy Dick fejezetről fejezetre egyre lejjebb süllyed az éjben – és sem ő, sem a környezete, sem mi nem tudjuk, hogy miért. Nem kellemes olvasni Rosemary félresikerült felnőtté válását sem, az ünnepelt sztárét, akit mindenki akar magának, de igazán senki. De a legkellemetlenebb mégis Nicole jelenléte, akiben az olvasó gyorsan felfedezi a ketyegő bombát, azt a kizárólag Dick által kézben tartható vulkánt, ami végig ott fortyog a történet minden egyes oldalán. De mégsem lehet azt mondani, hogy Dick életét Nicole és az ő betegsége rontja meg – az egész éppen attól veszettül depresszív és mélybe húzó, hogy igazából sosem tudjuk meg, miért alakult mindez így, csak azt látjuk, hogy az élet szép lassan begubózik és elhal.

És bár a történet valóban inkább a dzsesszkorszak ifjú amerikaijainak sötétebb oldalát mutatja be, olvasmányélmény tekintetében közel letehetetlenné teszi az író stílusa. Fitzgerald ugyanis nagyon érzékenyen és finoman ír, odafigyelve sok apró rezdülésre és érzésre, és olykor mindezt a történetmesélésnek is alárendeli. Van ugyanis nem egy olyan szituáció a regényben, amikor az ember a fejét vakarja, néhol a kellemesnél nehezebben követhető a sztori. Hasonlót éreztem Joseph Conrad olvasásakor: nem zavart, ha elvesztettem a fonalat, mert szavak és mondatok ismeretlen irányba, de biztos kézzel sodortak magukkal. És ez még azt is kompenzálta, hogy a könyv nyilvánvalóan nem hibátlan, Fitzgerald pedig sokszor szűkebb látókörben tud csak forgolódni – nekem egyébként meggyőződésem, hogy ténylegesen a személyes ihletettség miatt, ami megzavarhatja az írót abban a kérdésben, hogy mit is kell tudatnia pontosan az olvasójával. De mindez nem csak megbocsájtható, hanem kimondottan előnyére is válik a végeredménynek, hiszen a sötétben tapogatózás szerves alkotórésze az élménynek. A megszokott bizonytalanságnál semmi sem lendít közelebb ahhoz, hogy átérezzük Dick fásultságát, lelkesedésének és életkedvének hiányát. Letaglózó és felőrlő – egyáltalán nem mindennapi!

>!
Európa, Budapest, 1988
390 oldal · puhatáblás · ISBN: 9630745267 · Fordította: Osztovits Levente
12 hozzászólás
>!
Bla IP
F. Scott Fitzgerald: Az éj szelíd trónján

F. Scott Fitzgerald az I. világháború utáni kiábrándult írónemzedék, az ún. „elveszett generáció” egyik legjelentősebb képviselője. Amikor még a ’20-as évek Párizsában együtt szórakozott Hemingway-jel(Vándorünnep) nem voltak ilyen borús gondolatai. AAz 1934-ben kiadott „Az éj szelíd trónján” című regényét számos önéletrajzi szállal szőtte át, melyre valószínűleg jelentős hatással volt a regény megszületését megelőző korszaka, a költekezést követő nélkülözés és felesége, Zelda skizofréniája, valamint korának elanyagiasodott társadalma.
A történet 1917-ben indul Zürichben. Az akkor 26 éves Dr. Dick Diver kiváló, fiatal amerikai elmegyógyász, tele tervekkel, ambícióval, energiával. Barátja klinikáján megismerkedik a gyermekkori szexuális trauma következtében labilissá vált Nicole-lal, s nem csupán férje, de orvosa is lesz egyben. A házassággal komoly vagyonra is szert tesz, mely segíti őket abban, hogy a problémák elkendőzéséül nagyvilági, utazásokkal, partikkal tarkított életet éljenek. Két gyermekük születik, egy fiú és egy lány. Az együtt töltött éveket Nicole betegségének fellángolásai tarkítják, mely az idők során felmerülő harmadikkal jelentős terhet ró a házastársak kapcsolatára. Közben részletes betekintést kapunk a gazdagok életmódjába, felszínes kapcsolataikba, miközben végigkalauzol bennünket az író a francia Riviérától kezdve Párizson és Svájcon át egészen Olaszországig. A házasság végül válással végződik. A férfi még jobban lecsúszik, míg a nő új életében lehet boldog.
A történet mögött az identitáskeresés, a gazdagság hatása az emberekre, a szerelem kérdése, ill. a terápiás keretek szabályai merülnek fel, s közben a főszereplők jellemfejlődéséről, személyiségük alakulásáról is képet kapunk.
A regény hiteles morális- és társadalomkritikája is az adott korszaknak. A fényűzés, az utazások, az estélyek csak menekülő utak voltak a kor emberének, a pénz mindenhatóvá válása és demoralizáló hatása érvényesült.
Ne számítson senki könnyed, szórakoztató olvasmányra, vagy szokásos amerikai happy end-rel, akár egészen el is szomorodhatunk tőle, ezen kívül a szereplők sem túl szimpatikusak. Mégsem lehet letenni, stílusa magával ragadó, az író folyamatosan fenntartja érdeklődésünket. Mindazoknak ajánlom, akiket mélyebben érdekelnek a lét egzisztenciális kérdései valamint az emberi kapcsolatok, és akik nem félnek szembenézni az élet nehézségeivel és elgondolkozni a kapcsolatok bonyolultságáról és sokszínűségéről.

>!
dontpanic P
F. Scott Fitzgerald: Az éj szelíd trónján

Zavarba hoz ez a könyv. Nem tudok igazán hozzáférni, nem tudom, honnan is közelítsem, mindenhogy kicsúszik a kezeim közül.

A szereplői sem kerültek közel hozzám. Egyiküket sem kedveltem. Dick különösen ellenszenves volt, maximum egy kis szánalmat éreztem iránta néha. Nicole légnemű lény, aki könnyű párává omlik, ha egy kicsit közelebb megyünk hozzá. Rosemary pedig amolyan Lolita-figura, egyszerre áldozat és számító csábító.

Persze az az egyik legkézenfekvőbb értelmezése a könyvnek, ha az amerikai álom felől közelítjük. Mindhárom főszereplőnk az A. Á. megtestesítője lehetne: Dick a szépreményű fiatalember, aki a korban oly' divatos pszichoterápiával kezd foglalkozni. Nagy karrier áll előtte, egy lehetőségektől pezsgő területen.
Nicole már egy kicsit más helyzetben van, ő gazdag családba született. Olyan értelemben nem tökéletes prototípusa az amerikai álom képviselőinek, hogy nem self made man, hisz már beleszületik a jó családba. De persze nőről van szó, előtte nem is álltak annyira nyitva a kapuk, mint a férfiak előtt. Lényeg a lényeg, a lehetőségek hazájában, anyagi gondok nélkül élhet.
Rosemary pedig színésznő, születendő sztár az épülő Hollywoodban, ennél amerikaibb nem is lehetne.

Ennyi amerikai egy rakáson, a könyv nagy része mégis Európában játszódik, emellett pedig a szerző mintha különös figyelmet fordítana a nemzetekre, helyszínekre. Ha valaki angol vagy francia, az mindig ki van hangsúlyozva. Ez feltűnt, és kialakult bennem egy olyan olvasat, hogy ez a könyv tulajdonképpen nem is amerikaikról szól, hanem magáról Amerikáról.

Arról, hogy Amerika a felszínen csillog-villog (mint Hollywood és a bimbózó színésznőcskék benne), hogy Amerika nagy hatalmú, mint például egy híres pszichiáter, hogy Amerika népszerű, mint egy jómódú, vonzó külsejű házaspár, hogy Amerikában minden tökéletes, mint egy nyaralás alatt a francia riviérán.
Aztán, ha a dolgok mélyére nézünk, meglátjuk, hogy a csillogás, a hatalom, a vagyon, a tökély mögött ott az üresség, a mindig másra vágyás, a magabiztosság illúziója és törékenysége, a titkok, az elfojtások.

Szóval van ez az értelmezés. Nem vagyok benne biztos, hogy tökéletesen illik a könyvre, néha kicsit lötyög rajta, itt-ott lecsúszik a széleiről, sarkairól.

Lehet, hogy nem kell a szereplőkre erőltetni az Amerika-értelmezést, mert önmagukban is érdekesek. Dick, aki csak sodródik, akinek mintha az lenne élete egyetlen célja, hogy kedveljék. És mindegy, hogy ezt hogyan, milyen eszközökkel éri el. Mindegy, hogy tabukat szeg meg, mindegy, hogy a kedvelés csak egy illúzió, mindegy, hogy embereknek okoz fájdalmat, amíg kedvelik őt, addig megy a kedvelés után. Csak hogy aztán annál nagyobbat koppanjon, amikor kiderül, hogy így nem lehet élni, hogy az embernek mégis kell valami személyiség, valami tartás, nem lehet mindig mások visszajelzéseiből táplálkozni, mert a kedvelés, a vonzalom egy illékony valami, és amilyen intenzíven tud az emberre irányulni, annyira hirtelen tud a fonákjára is fordulni. És ha a hízelgők hada elfordul az embertől, akkor derül ki, hogy talán mégis jó lett volna valami cél, valami egyediség.

Akármennyit is írok erről a könyvről, valahogy üresen maradtam tőle, nem találkoztunk sok ponton. Egy külföldi volt, egy másik világból, elmentünk egymás mellett egy tengerparti nyaraláson, anélkül, hogy igazán szót érthettünk volna.

3 hozzászólás
>!
SteelCurtain
F. Scott Fitzgerald: Az éj szelíd trónján

Kissé sznob, elitista és nem is igen palástoltan előítéletes szemléletű, ámde pokoli jó írás az ember apró nyűgeiről, úgy mint élet és halál, szerelem és barátság. Az örökké képlékeny határokat tapogatja az őrület és a normális között. Fitzgerald mikrokozmosza élesen felosztja az embereket egy miniatűrre és egy hatalmas halmazra. Előbbi tartalmazza azokat a nem feltétlenül szimpatikus figurákat, akik valamiért érdekesek, s ezért számítanak a világban, míg utóbbiak egyszerűen a töltelék szerepét alakítják. Ellenszenves álláspont, de kiválóan alkalmas mikroszkóp, mely felnagyítva vetíti elénk a rendkívülinek napi rutinná válását. Narcisztikus, önmagába forduló világ, mely tele van ellentmondással, kezdve azzal, hogy ez a világ minden logika ellenére nem zárt, hanem mindkét irányban nyitott. Zártsága abból a szelektív vakságból ered, mely nem hajlandó észre venni a világ többi részét. Fitzgerald karakterei luxuskaranténban élnek, paradox módon attól tartva, hogy a köznapi valóság fertőzi meg őket. Robinsonok a társadalom óceánján. De Fitzgerald lélekboncoló szikéje ördögien pontos.

>!
robinson P
F. Scott Fitzgerald: Az éj szelíd trónján

Nagyon régen a nagymama polcáról olvastam. Megbízható, jó ízlése volt a mamának. A hangulata megfogott.

>!
Chöpp 
F. Scott Fitzgerald: Az éj szelíd trónján

Csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni. Fitzgerald nagyszerűen ír. Minden bizonnyal egy kiállhatatlan zseni volt.

>!
Youditta
F. Scott Fitzgerald: Az éj szelíd trónján

Nem ez a kedvenc Fitzgeraldom, talán nehéz volt este fáradtan belerázódni mindig a történetbe.
Ettől még tipikus regénye, a karakterek, a stílus, a korszak hozza a 20-as, 30-as évek Amerikáját*, a lecsúszó karakter, a pazar élet mind megjelenik.
Fitzgerald úgy látszik ezt tudja jól megmutatni karakterábrázolásban, a nagy reményt, a lehetőséget, tehetséget, majd a lassú zuhanást és mélybe rántást.
Az eddig olvasott regényeihez nagyon is hasonlít, lehet benne bízni a minőséget illetően, persze, ha valakinek bejön a stílusa, ha nem, akkor valószínűleg az életműve sem.
* Pedig a történet nem is Amerikában, hanem Európában játszódik.

>!
NoirDésirer
F. Scott Fitzgerald: Az éj szelíd trónján

Szavakabönthetetlenül kegyetlen ahogy ez a könyv szembesít azzal, hogy mennyire leheletfinoman, már-már művészi könnyedséggel lehet észrevétlenül elrontani ezt az életet… az is lehet, hogy Dick Diver is csak egy
csupasz, összeragadt szemű madárfiókaként született, tudatlanul, fejletlenül, a világ egy veszélyes, beláthatatlan térnek tűnhetett neki, ahol nehéz megtalálni a helyes légáramlatot ami majd repülni tanítja a röpképtelen fiókát, de lassan elkezdtek kinőni a tollai, amik egyre szebb és tökéletesebb szárnnyá fejlődtek, a szerelem pedig csak erősítette izmait és edzette lelkét, így lassan már olyan természetessé vált számára a repülés, mint a lélegzés, egyre közelebb szállt a Naphoz, de nem úgy járt, mint Ikarosz, hanem csak még fényesebben ragyogott, mindenki csodálta fáradhatatlan testét, nemes lelkét, és a legszebb és legbüszkébb volt a madarak között, és talán a legboldogabb is… látszólag semmi se változott, a nap továbbra is életető sugarakkal burkolta be, a légáramlatokon úgy siklott, mint egy kecses vitorlás a vízen, rengeteg madár akarta megnyerni barátságát, de mégis, lassan egyre lejjebb lebegett, otthagyta a magasságot ahonnan szinte már istennek tűnt, észrevétlenül kezdett elhalványulni dicső alakja, a kegyetlen idő beleolvasztotta a hétköznapiasság szürke egébe, a feledés sötét fellegébe…

4 hozzászólás
>!
Véda MP
F. Scott Fitzgerald: Az éj szelíd trónján

Fitzgerald precíziós műszere a széthullás leírásának. Letűnés, elmúlás, lecsúszás minden apró mozzanatának finomlelkű megjelenítője. Pici sznob odorral. Ezért szeretjük. :)

>!
Európa, Budapest, 1988
390 oldal · puhatáblás · ISBN: 9630745267 · Fordította: Osztovits Levente

Népszerű idézetek

>!
judkacag

Ölembe veszem, ha eljön oda:
Teára ketten – kettőre tea.
Magára várok, s rám vár maga.

249. oldal

2 hozzászólás
>!
dorothy_emerald I

…annyi fontos dolog kezdődik az életben úgy, mintha véletlen lenne.

286. oldal

>!
dontpanic P

Mikor az ember egy fájdalomból felépül, szükségesnek látszik, hogy újra ugyanazokat a lépéseket próbálgassa, amelyek a fájdalomig elvezették.

204. oldal (Európa)

>!
_Dorka_

Igen, az ember sohasem tudja pontosan, mennyi teret foglal el egy másik ember életében.

>!
apple_pie

A jó modor annak beismerése, hogy minden ember törékeny, és így csak kesztyűs kézzel szabad bánni vele. Na mármost, az emberi tisztelet… az ember nem könnyen mond egy másik embert gyávának vagy hazugnak, de ha valaki azzal tölti az életét, hogy mások érzelmeit kíméli, a mások hiúságát táplálja, végleg elveszti minden érzékét ahhoz, hogy felismerje, mit kell valóban tisztelnie bennük.

312. oldal

>!
shannaro_head

– Az a baj, hogy ha józan vagy, senkit sem akarsz látni, ha meg részeg vagy, téged nem akar látni senki.

253. oldal, Harmadik könyv, Hetedik fejezet

>!
mrumus

Alig mertek valamiről beszélni ezekben a napokban; ritkán találták meg a helyes szót, vagy ha meg is találták, későn, mikor már e szó birtokában nem tudtak hozzáférkőzni a másikhoz.

Ötödik könyv, ötödik fejezet

5 hozzászólás
>!
Ákos_Tóth I

Franciául az ember lehet hős és gáláns, s megmarad a méltósága is, s maga ezt nagyon jól tudja. De angolul nem lehet hősnek és gálánsnak lenni anélkül, hogy az ember ne legyen kissé abszurd is, és maga ezt is tudja. Ebből származik az én előnyöm.

334. oldal (Európa, 1988)

>!
dontpanic P

Úgynevezett begyógyult sebekről írnak az emberek – könnyű párhuzam a bőr sérüléseivel, de az egyéniség életében ilyesmiről szó sincs. Vannak nyitott sebek, melyek olykor gombostűfejnyire zsugorodnak össze, de továbbra is sebek maradnak. A szenvedés jelei inkább hasonlíthatók egy ujj elvesztéséhez vagy egy szem elvesztéséhez. Lehet, hogy egész évben egy percre sem hiányoznak nekünk, de ha hiányoznak, akkor sem tehetünk semmit.

206. oldal (Európa)

>!
Ákos_Tóth I

Dicknek bűntudata volt, mint azokon a lidércnyomásos éjszakákon, amikor olyan bűnnel vádolnak bennünket, amelyről úgy érezzük, tagadhatatlanul részesek vagyunk benne, de mikor felébredünk, világosan látjuk, hogy mégsem követtük el.

240. oldal (Európa, 1988)

Kapcsolódó szócikkek: bűntudat

Említett könyvek


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Sid Colin: Ella – Ella Fitzgerald élete és kora
Simon Adams: Jazz
Kerekes György: Jazzportrék I.
Geoffrey C. Ward – Ken Burns: A jazz története
Daniel Keyes: Az ötödik Sally
Daniel Keyes: Szép álmokat, Billy!
Jennifer Niven: Veled minden hely ragyogó
Daniel Keyes: Jóslatok az őrültek házából
Françoise Sagan: Jó reggelt, búbánat!
Babits Mihály: A gólyakalifa