A ​nagy Gatsby 83% 2295 csillagozás

Rég volt, hogy ennyire gyorsan haladtam egy könyvvel és ennyire kíváncsi voltam, mit tartogathat. A barokk körmondatok ellenére nagyon olvasmányos, engem nagyon megfogott Fitzgerald stílusa, ugyanis egy egyszerűbb és átlagosabb alapötletből alkotott egy zseniáls történetet.
Bevallom, a filmet eddig nem láttam, mert alapból kerülöm, amiben Leonardo DiCaprio játszik, de ezek után mindenképp adok majd egy esélyt annak is.

Vajon meghódítható-e az imádott nő mesés gazdagsággal, talmi csillogással, keserves erőfeszítések árán megszerzett kacsalábon forgó palotával? Koktélos pohara mögül kitekintve meglátja-e végre az őérte sóvárgó férfit, miközben a háttérben halkan duruzsol a dzsessz?
A regény fő témája a tengerentúli irodalom egyik visszatérő motívuma, az amerikai álom mítoszának kiteljesedése, majd látványos összeomlása. A főhős egy romlatlan közegből érkező tehetséges, ambíciózus fiatalember, aki szinte a semmiből építi fel birodalmát egy tátongó érzelmi ürességét káprázatos külsőségekkel leplező világ bűvöletében, amely látszólag befogadja, de később szükségszerűen a vesztét okozza.
Fitzgerald elegáns könnyedséggel ír, de a történet keserű szájízt hagy az olvasóban. Az átélt kiábrándulásért azonban a stílus és a megvalósítás tökéletessége bőségesen kárpótol.

Fitzgerald 1915-ben ismerte meg Ginevra Kinget, akivel egymásba szerettek, és kapcsolatuk – ami később jórészt levelezésekből állt – két éven át tartott. Nem házasodtak össze. „Poor boys shouldn't think of marrying rich girls.” – talán Ginevra ugyanezt mondta Fitzgeraldnak, mint Daisy Gatsbynek. Az író nem csak Daisy Buchanan-t, hanem regényeinek sok más női alakját is róla mintázta. Zeldával való feszült viszonya miatt talán Fitzgeraldnak megfordult a fejében, hogy mi lett volna, ha első szerelmét veszi el, vagy ha nem igyekszik annyira azon, hogy biztos egzisztenciát teremtsen, akármilyen áron, csak azért, hogy egy olyan társadalmi réteghez tartozhasson, akik sosem fogják közülük valónak tekinteni – mintha ez a regény azért is született volna, hogy Gatsbyvel együtt ő is leszámolhasson régi szerelmeinek illúzióival; és nem csupán azzal: a morális tartalom nélküli egzisztencia ábrándjának felszámolása is ez a regény. Olyan emberek története, akik „összetörnek dolgokat és embereket, s aztán visszahúzódnak pénzükbe és nemtörődömségükbe.” és olyanoké, akiket mámoros nyári álmaik meggyőznek arról, hogy „milyen valótlan a valóság, és hogy a világ sziklaszilárdnak vélt biztonsága tündérszálakon nyugszik.”

Lassan haladtam vele, pedig egyáltalán nem hosszú, csak a nyelvezete itt-ott eléggé kifogott rajtam.
Persze nagyon tetszett, igazi társadalomkritika, ami még ma is aktuális.
Az viszont igaz, hogy nem igazán találtam benne szimpatikus szereplőt. Nicket végül sikerült megkedvelnem, de az elején nagyon befolyásolható volt. Gatsby pedig olyan naiv…Ó, te jó ég. Igazi álmodozó és becsülendő, hogy így feltört és valóra váltotta az álmait, de a Daisybe vetett vak hite annyira szánalmassá tette. Sajnálom. :(
Daisy és Tom kettőse közül nem is tudom, hogy kit utáltam jobban? Megvetendő, hitvány, ócska emberek, akikben semmi szimpatikusat nem találtam.
Rendkívül megosztó történet, de valóban klasszikus. Örülök, hogy elolvastam.

Némely könyvnél egyszerűen érzi az ember, hogy ezt még minden kétséget kizáróan olvasnia kell egyszer. Egy, öt vagy akár tíz év múlva, teljesen mindegy. Muszáj még később is találkozni a szereplőkkel. Valahogy így érzek én is, nagyon szeretném még többször átélni. Daisy szavaival pedig egyet kell értenem :)
Hidd el nekem, az egész világ megőrült

„olyanok sugdolóztak állítólagos dolgairól, akik sokkal jelentéktelenebbek voltak, minthogy bármit is suttogni lehetett volna róluk.”

Hát ez… Na szóval… Az a helyzet, hogy magam sem tudom, hogy állok ezzel a könyvvel. Ritkán szokott ilyesmi megesni velem, de azért néha megtörténik. Szinte vitázom magammal, miközben azon morfondírozom, mitől is jó ez a könyv, meg mitől nem az. (Természetesen számomra.) Néha értem és érzem, máskor meg csak pislogok… mi volt ez? Sorra veszem az elbeszélőt, cselekményt, karaktereket és egyben az egész csomagot, és valahogy üresnek érzem, annyira üresnek, hogy már-már arra gyanakszom, ebben zsenialitásnak kell rejtőzni. De valahogy nem sikerül utolérni, megragadni, tetten fogni ezt a zsenialitást. Ha egyáltalán létezik, és nem szemfényvesztő csillogás, netán naiv romantika az, ami tévútra vezeti az olvasót.
Én sokáig nem adtam meg magam neki. Annyira távol állok ettől a világtól, hogy csak kívülről, hidegen, részvétlenül és az empátia nem sok jelével tudom szemlélni hihetetlenül üres figuráinak hihetetlenül üres életét. Azt hiszem, nekem Easton Ellis nyersen arcbavágós stílusa kell ahhoz, hogy súlyában is érezzem ezt a lebegő semmit, amely, úgy tűnik, egy évszázad alatt sem talált tőkesúlyra. Ami azóta kikopott belőle: a romantika, a naiv álom, amely Gatsbyt (és Fitzgeraldot) bizonyos olvasatban naggyá teszi/teheti. Mindenesetre kiemelheti a többi, felszínes, életével mit kezdeni nem tudó, tengő-lengő (egyébként jól megrajzolt) szereplő közül. Ettől függetlenül, valami hiányérzet támadt bennem olvasás közben. Talán nem kellett volna Gatsby nagyságát kizárólag a szerelmi szálra építeni. Egyébként is, túl későn kezdjük megismerni őt, mikor meg (az utolsó harmadban) összeállna a kép, olvadna az idegenség érzése a regénnyel, a sztorival, a főhőssel szemben, már túl késő. Az első oldalak cselekménytelen egyhangúsága, sivársága eltompítja a kíváncsiságot, egyfajta nemtörődöm unalomba ringat. Igaz, erre is szükség volt ahhoz, hogy a titokhoz való közeledés, a cselekmény felgyorsulása, a végkifejlet igazán hatni tudjon. De még így is nehéz, hiszen végig egyértelmű volt, hogy a Gatsbyk világa letűnőben, hogy az igazi emberi kötelékek szétfoszlóban vannak, pontosabban: elpattanni látszik az utolsó szál is, amely még embert emberrel köt össze. Talán az elbeszélő az, aki továbbéltetheti Gatsby és egy valaha volt álom emlékét. Talán. Azt hiszem túlontúl kijózanodtunk azóta, hogy a történet során akár egy pillanatig is hihessünk Gatsby álmának megvalósíthatóságában. Huszadik századi szélmalomharc ez, de bevallom, az jó öreg Don Quijotét jobban szeretem. Hozzá képest ez a történet túl édes, túl romanitkus. De kétségkívül elgondolkodtató.

Én a Poket kiadásban olvastam el ezt a könyvet. Szerencsém volt találkozni Vecsei H. Miklóssal, aki aláírta nekem, így ehhez a könyvhöz csak jó emlékek kötnek! :) <3
Először a filmet láttam, már az is nagyon tetszett. A könyvet is nagyon imádtam, nagyon jól megcsinálták a filmadaptációt, ami nagyon ritka szokott lenni! :)

Az amerikai álom – de minden álomból felébred az ember, hisz a külsőségek, az üres csillogás csak ideig-óráig helyettesítheti a tartalmi lényeget. Scott Fitzgerald tökéletes stílussal mutatja be ezt a világot, kitűnő, időtlen könyv!

A könyv kevésbé tetszett, mint a belőle készült filmek. A véleményem viszont hasonló, ezért (engedelmetekkel, és mert egy picit most lusta is vagyok értékelést írni :) ) a filmről néhány hete írt gondolataimat írom ide.

Megnéztem a film új változatát. Meglepett, mert tetszett. A régi változat élt bennem, és szinte az egész film alatt azt is láttam magam előtt. Mégis jó volt. DiCaprio mindent megtett, hogy hiteles legyen, és igaz, Robert Redfordnak jobban hittem annak idején, de igazi átalakulást mutatott a filmben és valódi könnyeket. „Pókember” :) pedig nagyon jó választás volt barátnak. Gatsby jól érezte, hogy kell mellé, egy igazi, jószándékú ember is, egy jóbarát. Talán remélt némi változást ettől a saját jellemében, de nem sikerült ezt elérnie. Nem is tudom, hogy lehet-e valakitől jobbá válni, de reménykedem, hogy létezhet ilyen hatás emberről – emberre. Remek volt az elején a mesebeli idill megjelenítése, a színek, a vörös, bordó, rózsaszín, élénkzöld és lila. A fák, a tenger, a fények. Ez vált át később, a szereplőkkel együtt egy matt, barnásszürke színné, és változunk át mi is, a mesebeli létből a realitásba. A zenék is kiválóak. Szinte adja magát a párhuzam a mostani gej, giccses, képmutató világ, a gazdagnál is gazdagabb, de üres lét megmutatására. Talán a 3D nem volt annyira lényeges arra pár hópehelyre és konfetti özönre, de most úgy tűnik, ez vonzza be a nézőket. Igaz, itt csak 10-en voltunk egy délutáni időpontban. Aki ezt megnézi, az nézze meg a film régi változatát is, és aki csak azt látta, az nézze meg ezt. Megéri. Az üzenete aktuális, nem csak amiatt, hogy a pénz nem boldogít (én nem kedvelem ezt a szólást egyébként), hanem az emberi értékek, a kiüresedésnek indult vagy feltételekhez kötött, érdekkapcsolatok miatt is. Lehet, keményen fogalmazok, de vannak használók és vannak használtak. Persze nem csak ez a kétféle létezik, ez sarkítás volt. Viszont egyre kevesebb az egymás felé való őszinte érdeklődés, a bizalom. Sok van ebben a történetben.

Megfogott,tetszett. Film nélkül is működik. Az amerikai felső tízezer üres és hazug világa napjainkban is időtálló.

https://gaboolvas.blogspot.com/2019/11/a-nagy-gatsby.html