A ​nagy Gatsby 83% 1174 csillagozás

Vajon meghódítható-e az imádott nő mesés gazdagsággal, talmi csillogással, keserves erőfeszítések árán megszerzett kacsalábon forgó palotával? Koktélos pohara mögül kitekintve meglátja-e végre az őérte sóvárgó férfit, miközben a háttérben halkan duruzsol a dzsessz?
A regény fő témája a tengerentúli irodalom egyik visszatérő motívuma, az amerikai álom mítoszának kiteljesedése, majd látványos összeomlása. A főhős egy romlatlan közegből érkező tehetséges, ambíciózus fiatalember, aki szinte a semmiből építi fel birodalmát egy tátongó érzelmi ürességét káprázatos külsőségekkel leplező világ bűvöletében, amely látszólag befogadja, de később szükségszerűen a vesztét okozza.
Fitzgerald elegáns könnyedséggel ír, de a történet keserű szájízt hagy az olvasóban. Az átélt kiábrándulásért azonban a stílus és a megvalósítás tökéletessége bőségesen kárpótol.

Fitzgerald 1915-ben ismerte meg Ginevra Kinget, akivel egymásba szerettek, és kapcsolatuk – ami később jórészt levelezésekből állt – két éven át tartott. Nem házasodtak össze. „Poor boys shouldn't think of marrying rich girls.” – talán Ginevra ugyanezt mondta Fitzgeraldnak, mint Daisy Gatsbynek. Az író nem csak Daisy Buchanan-t, hanem regényeinek sok más női alakját is róla mintázta. Zeldával való feszült viszonya miatt talán Fitzgeraldnak megfordult a fejében, hogy mi lett volna, ha első szerelmét veszi el, vagy ha nem igyekszik annyira azon, hogy biztos egzisztenciát teremtsen, akármilyen áron, csak azért, hogy egy olyan társadalmi réteghez tartozhasson, akik sosem fogják közülük valónak tekinteni – mintha ez a regény azért is született volna, hogy Gatsbyvel együtt ő is leszámolhasson régi szerelmeinek illúzióival; és nem csupán azzal: a morális tartalom nélküli egzisztencia ábrándjának felszámolása is ez a regény. Olyan emberek története, akik „összetörnek dolgokat és embereket, s aztán visszahúzódnak pénzükbe és nemtörődömségükbe.” és olyanoké, akiket mámoros nyári álmaik meggyőznek arról, hogy „milyen valótlan a valóság, és hogy a világ sziklaszilárdnak vélt biztonsága tündérszálakon nyugszik.”

Az amerikai álom – de minden álomból felébred az ember, hisz a külsőségek, az üres csillogás csak ideig-óráig helyettesítheti a tartalmi lényeget. Scott Fitzgerald tökéletes stílussal mutatja be ezt a világot, kitűnő, időtlen könyv!

A könyv kevésbé tetszett, mint a belőle készült filmek. A véleményem viszont hasonló, ezért (engedelmetekkel, és mert egy picit most lusta is vagyok értékelést írni :) ) a filmről néhány hete írt gondolataimat írom ide.

Megnéztem a film új változatát. Meglepett, mert tetszett. A régi változat élt bennem, és szinte az egész film alatt azt is láttam magam előtt. Mégis jó volt. DiCaprio mindent megtett, hogy hiteles legyen, és igaz, Robert Redfordnak jobban hittem annak idején, de igazi átalakulást mutatott a filmben és valódi könnyeket. „Pókember” :) pedig nagyon jó választás volt barátnak. Gatsby jól érezte, hogy kell mellé, egy igazi, jószándékú ember is, egy jóbarát. Talán remélt némi változást ettől a saját jellemében, de nem sikerült ezt elérnie. Nem is tudom, hogy lehet-e valakitől jobbá válni, de reménykedem, hogy létezhet ilyen hatás emberről – emberre. Remek volt az elején a mesebeli idill megjelenítése, a színek, a vörös, bordó, rózsaszín, élénkzöld és lila. A fák, a tenger, a fények. Ez vált át később, a szereplőkkel együtt egy matt, barnásszürke színné, és változunk át mi is, a mesebeli létből a realitásba. A zenék is kiválóak. Szinte adja magát a párhuzam a mostani gej, giccses, képmutató világ, a gazdagnál is gazdagabb, de üres lét megmutatására. Talán a 3D nem volt annyira lényeges arra pár hópehelyre és konfetti özönre, de most úgy tűnik, ez vonzza be a nézőket. Igaz, itt csak 10-en voltunk egy délutáni időpontban. Aki ezt megnézi, az nézze meg a film régi változatát is, és aki csak azt látta, az nézze meg ezt. Megéri. Az üzenete aktuális, nem csak amiatt, hogy a pénz nem boldogít (én nem kedvelem ezt a szólást egyébként), hanem az emberi értékek, a kiüresedésnek indult vagy feltételekhez kötött, érdekkapcsolatok miatt is. Lehet, keményen fogalmazok, de vannak használók és vannak használtak. Persze nem csak ez a kétféle létezik, ez sarkítás volt. Viszont egyre kevesebb az egymás felé való őszinte érdeklődés, a bizalom. Sok van ebben a történetben.

Fogalmam sincs, hogy mi a titka, talán a stílusa? A mondatainak a ritmusa? Chandler és Hemingway és Mark Twain van még ilyen hatással rám.
Újraolvasás, 2014.
A sármos és szentimentális rosszfiú és a gátlástalan és butácska, de gyönyörű úrilány románca az 1920-as évek Amerikájában. Remekmű, egy kicsiny ékszerdoboz, a fülszöveg szerint mesteri szimbólumok, elegáns szerkezet, kristálytiszta próza, s a görög tragédiák sorsszerűségével kibontakozó cselekmény – ez szerintem tökéletesen igaz.
Két megjegyzést tennék még hozzá. Szerintem az ábrázolt világ, az amerikai felső tízezer hazug üressége kortól és országtól függetlenül jellemzőnek látszik, és ezért nem csak hitelesen ábrázolt jellemek érzelmi gazdagsága, és a főszereplők szenvedélyes érzelmei magával ragadóak, hanem a díszletek is ismerősek, a saját környezetünkkel behelyettesíthetők – ezért is élő ez a könyv.
A másik: Fitzgerald remekül oldotta meg a narrációt. Nick Carraway naivul tisztességes és kissé korlátolt figurája nem egy mindentudó elbeszélő szemszögéből írja le a cselekményt, és ezzel lehetőséget teremt az olvasónak a saját, privát olvasat kialakításához, ami személyes kötődést teremthet a könyv és szereplői felé. Én szeretem.

Szerintem ez a könyv azért ilyen sikeres, mert az érzékekből vált ki erőteljes hatást. Mondhatni elég hatásvadász kisregény. Emiatt nekem is tetszett, de éreztem benne némi „túlkapást” is. Úgy értem, idővel sok lett az estélyekből, sznob emberekből, kicsit tömény volt ilyen szempontból. Habár kétségtelenül olyan világot ábrázol, és ezt élethűen, amely a korszak Amerikáját jellemezte. Azt olvastam róla, hogy részint önéletrajzi ihletésű, ez érdekessé teszi a regényt. Túl sok okosat nem tudok hozzáfűzni, nagyon sok dolog elhangzott előttem. A hangulat és stílus magával ragadó és érdekfeszítő, a történet talán lehetne jobban kidolgozottabb. A legeleje nagyon jól indult, abból a hangulatból, világból hiányoltam még egy keveset. Ezek miatt adok 4,5 csillagot (4,3 pont), nem volt rossz olvasmány, de egy kis fűszer még hiányzott nekem. A filme(ke)t még nem láttam, egyelőre most beérem a könyvvel, talán majd egy ihletett pillanatban filmezek is egyszer.

Hát ez… Na szóval… Az a helyzet, hogy magam sem tudom, hogy állok ezzel a könyvvel. Ritkán szokott ilyesmi megesni velem, de azért néha megtörténik. Szinte vitázom magammal, miközben azon morfondírozom, mitől is jó ez a könyv, meg mitől nem az. (Természetesen számomra.) Néha értem és érzem, máskor meg csak pislogok… mi volt ez? Sorra veszem az elbeszélőt, cselekményt, karaktereket és egyben az egész csomagot, és valahogy üresnek érzem, annyira üresnek, hogy már-már arra gyanakszom, ebben zsenialitásnak kell rejtőzni. De valahogy nem sikerül utolérni, megragadni, tetten fogni ezt a zsenialitást. Ha egyáltalán létezik, és nem szemfényvesztő csillogás, netán naiv romantika az, ami tévútra vezeti az olvasót.
Én sokáig nem adtam meg magam neki. Annyira távol állok ettől a világtól, hogy csak kívülről, hidegen, részvétlenül és az empátia nem sok jelével tudom szemlélni hihetetlenül üres figuráinak hihetetlenül üres életét. Azt hiszem, nekem Easton Ellis nyersen arcbavágós stílusa kell ahhoz, hogy súlyában is érezzem ezt a lebegő semmit, amely, úgy tűnik, egy évszázad alatt sem talált tőkesúlyra. Ami azóta kikopott belőle: a romantika, a naiv álom, amely Gatsbyt (és Fitzgeraldot) bizonyos olvasatban naggyá teszi/teheti. Mindenesetre kiemelheti a többi, felszínes, életével mit kezdeni nem tudó, tengő-lengő (egyébként jól megrajzolt) szereplő közül. Ettől függetlenül, valami hiányérzet támadt bennem olvasás közben. Talán nem kellett volna Gatsby nagyságát kizárólag a szerelmi szálra építeni. Egyébként is, túl későn kezdjük megismerni őt, mikor meg (az utolsó harmadban) összeállna a kép, olvadna az idegenség érzése a regénnyel, a sztorival, a főhőssel szemben, már túl késő. Az első oldalak cselekménytelen egyhangúsága, sivársága eltompítja a kíváncsiságot, egyfajta nemtörődöm unalomba ringat. Igaz, erre is szükség volt ahhoz, hogy a titokhoz való közeledés, a cselekmény felgyorsulása, a végkifejlet igazán hatni tudjon. De még így is nehéz, hiszen végig egyértelmű volt, hogy a Gatsbyk világa letűnőben, hogy az igazi emberi kötelékek szétfoszlóban vannak, pontosabban: elpattanni látszik az utolsó szál is, amely még embert emberrel köt össze. Talán az elbeszélő az, aki továbbéltetheti Gatsby és egy valaha volt álom emlékét. Talán. Azt hiszem túlontúl kijózanodtunk azóta, hogy a történet során akár egy pillanatig is hihessünk Gatsby álmának megvalósíthatóságában. Huszadik századi szélmalomharc ez, de bevallom, az jó öreg Don Quijotét jobban szeretem. Hozzá képest ez a történet túl édes, túl romanitkus. De kétségkívül elgondolkodtató.

Jó a stílus, a hangulat, de a történet nekem eléggé vérszegény. Viszont ez a korszak nagy kedvencem, úgyhogy jön még Fitzgerald az én utcámba.

Ha netán megítélnél valakit, jusson eszedbe, hogy ezen a világon nincs mindenki olyan előnyös helyzetben, mint te.

Nem tudom miért, de imádtam!
Rövid, gyors, lényegre törő történet. S tele van érzelmekkel.
A stílus magával ragadó, lenyűgözött az 1920-as èvek világa és hűsège.
A karakterek szerethetőek, főleg a mi drága Gatsby-nk.

A vége, döbbenetes ès mérhetetlenül szomorú.

Felejthetetlen élményt kaptam, egy ilyen kis könyvbe zárva. Egy szó, mint száz, teljesen le vett a lábamról.

Köszönöm, Nick!

Sok-sok évvel ezelőtt szereztem ezt a könyvet, és azóta állt olvasatlanul a polcomon. Talán nem véletlenül. Már néhányszor belekezdtem, de eddig pár oldalnál tovább nem jutottam. Ez egy nagy semmi volt. Untam. A szereplők ellenszenvesek voltak. Egyikük sem került hozzám közel. A filmhez sem hozta meg a kedvem.