Sebek 85% 30 csillagozás

Mielőtt elkezdenénk, szeretnék beszélni a könyv végén található utószóról; Itt leírja az írónő, hogy az elején hidegen állt az önbántalmazáshoz, és volt elképzelése azokról, akik ezt teszik, de nem értette igazán a helyzetet és nem is érdekelte. Aztán elkezdett egy középiskolában dolgozni, és minden önbántalmazó gyereket hozzá küldték, emiatt muszáj volt beleásnia magát a témába. Rájött, hogy a sebek bekötözése nem segítség, hanem beszélgetni kell! Ezt azért éreztem fontosnak, mivel többen is olvassák a blogomat, akik bántják magukat, és én is nagyon benne vagyok ebben a témában, hiszen ott vannak a saját tapasztalataim. De, amikor az írónő erről beszélt, akkor rájöttem valamire. Sokan úgy gondoljuk, hogy akik nem értik ezt az egészet, azokban nincs egy csepp empátia sem, és ki nem állhatjuk őket, pedig a fő probléma az, hogy nem értik a helyzetünket. Azt mondják, hogy csak figyelmet akarunk és emo-s idióták vagyunk. Nos, biztos vannak olyanok, akik tényleg csak figyelmet akarnak, de sokan azt érezzük, hogy pár seb, és mintha megkönnyebbülnénk. Szerintem mindegyik oldalnak el kellene olvasnia ezt a könyvet.

Bővebben: https://bookdemonkonyvesvilaga.blogspot.com/2019/01/eve…

Az ember önbántalmazó magatartása egyáltalán nem ismeretlen fogalom. Anélkül, hogy mélyebb pszichológiai boncolgatásba belemennék, azért jó, ha tisztában vagyunk azzal, hogy az emberek nem kis százaléka hajlamos erre. Persze vannak kiélezett helyzetek, labilisabb korszakok, amikor hajlamosak vagyunk különböző okok miatt bántani magunkat. A legismertebb tényező, talán önmagunk megbüntetése.
https://annamarie-irkal.blogspot.com/2019/04/ainsworth-…

Könyvfesztiválos vétel volt, és kíváncsian vártam, mit tud nyújtani egy olyan könyv, amely az önbántalmazásról szól. Kiderült számomra, hogy egyrészt nem is csak erről szól, másrészt pedig, hogy néha egy jó szó többet jelent mindennél.
Teljes értékelés: http://macskakaparas.blogger.hu/2018/09/11/eve-ainsworth-sebek

Hiányzott valami. Nem jöttek olyan intenzitással az érzelmek, ahogy azt vártam volna. Nem éreztem a lány kínlódását, amiért ebbe az irányba fordult. És nagyon zavart, hogy tulajdonképpen nem értettem, hogy miért az egész. Csak a végén tárja fel a valódi okokat, addig csak a lány gondolataiból lehet meríteni, de azokat meg nem éreztem annyira borzalmasnak. Rendben van, hogy 15 évesről van szó, és mindent másképp él meg, másképp lát mint a felnőttek, de valahogy akkor is kevés az indok.
Érdekesek voltak a családi kapcsolatok. Kinyílt a bicska a zsebemben a lány szüleitől. Mivel csak a végén derül fény minden probléma gyökeréről, azt sem értettem, miért veszekszik állandóan anya és lánya. Nagyapa pedig a hab a tortán!
Ami viszont pozitív, azok a lány baráti. Nagyon szoros a kapcsolat a lány és a barátnője között, és szerencsére ott vannak egymásnak minden esetben. Tetszett, hogy Gabi Amira segítségével, a rá való támaszkodással jön ki a mély gödörből.

Mélyen elgondolkodtató, komor hangvételű regény az önbántalmazásról.
Az írás fiatalos, az ifjúsági korosztálynak szól, az ő hangjukon szólal meg a főszereplő, Gabi. Általa megismerhetjük meg a barátait is, akiknek szintén megvan a saját keresztjük, és mind-mind a maguk módján próbálják feldolgozni az eseményeket.
Úgy vélem, az írónő tökéletesen ábrázolta a sérült kamaszokat, a zárkózott, ingerlékeny, hirtelen haragú természetüket, és legfőképpen a felnőttekhez való hozzáállásukat. Teljesen át tudtam érezni mind Gabi, mind Alice (Gabi édesanyja) helyzetét.
Különös volt olvasni, miként is látják a fiatalok a környezetüket. Miközben a szülők mindent megtesznek, hogy anyagi biztonságot és stabilitást teremtsenek a gyermeküknek, addig ő abban a személyben talál igazi társa, aki ott van mellette, akinek állandóan van ideje, hiszen nem dolgozik. Egy olyan embert szeret meg, aki valójában képtelen lenne gondoskodni róla, de mivel ezt megkapja a szülőktől, így a lelki rések befoltozását helyezi előtérbe. A szeretet Gabi számára egyenlő volt a fizikális jelenléttel, miszerint a nagyapjának mindig volt ideje rá. Ezért is volt képes elnézni a férfi hibáit, és annál jobban ragaszkodni hozzá.
Volt egy igencsak érdekes rész, amikor Gabi anyja segítséget kínál a lányának, aki ezt dühvel fogadja, miközben a barátnője szájából, majdnem a szóról-szóra ugyanúgy elhangzó tanácsot teljesen higgadtan fogadja, megfontolja. Ez is mutatja, hogy a bizalom és a megértés mennyire tud csökkenni az által, hogy a családtagok kevés időt töltenek együtt.
A történet középpontjában a gyász feldolgozása áll.
Egy családtag elvesztése nem minden esetben csak egy emberre fókuszál, és ez volt az, amit nem ismertek fel a szereplők. Miközben Alice a szeretet hiányától küzdve újabb és újabb esélyeket adott az apjának, és védeni próbálta a saját gyermekét, nehogy át kelljen élnie ugyanazt a fájdalmat, mint neki, valójában azt sugallta Gabinak, hogy ő gyűlöli az apját, akit neki pont ezért szeretnie kell.
Az írónő megmutatja, hogy hiába évtizedek választják el a gyerekeket a szülőktől, sok esetben mégis teljesen egyformák: képtelenek a bántó dolgokról beszélni, a sebeket feltépve megnyílni a szeretteik előtt, a fájdalmaikat elrejtik, ki a magányba, ki a munkába menekül és a gyásszal teli időszakban mennyire nehéz észrevenniük a másik szenvedését.
Alice gyakorlatilag árva lett, Gabi meg elvesztette azt a személyt, akihez a legközelebb állt, és ebben az időszakban talán a Gabi apja volt az, aki összetarthatta volna a családot, ha a munka nem emészti fel teljes mértékben.
Nagyon megkedveltem Amirát, aki a saját problémái mellett tudott figyelni a legjobb barátnőjére is, és értékelni az édesanyja küszködését, és mindeközben mindig egyet és egyet előre lépni.
Tetszett, hogy előtérbe került az internet, az anoniman felkereshető támaszcsoportok.
A regény vége sok kérdést felvet, az olvasóra van bízva a döntés, mit is kéne lépni, és azt hiszem, abban a helyzetben sokan sokféleképpen cselekednénk.
Ezt a könyvet nem csak a fiataloknak, hanem a felnőtteknek is olvasniuk kéne, hogy megértsék a kamaszokat és meghallják a néma segélykiáltásukat.

A szerzőnő nagyon sok pozitív élményt okozott nekem.
De sajnos nem ebben a könyvben.
Utószóban leírta, saját tapasztalatok alapján merített ihletet ehhez a fikcióhoz, de én mint szintén tapasztalatokkal rendelkező a témában, nem éreztem azt, amit kellett volna. Sokkal többről szól az önbántalmazás, sokkal több gondolat cikázik az ember fejében és nem ez az első és nem az utolsó lépcsőfoka a traumának. Írói stílusa továbbra is megnyerő, „ifis”, a történet a helyén volt, csak a gondolatok és a lépcsők nem voltak tovább gondolva. +100 oldal és tartotta volna az szintet, amit eddig felállított az írónő.

Ez egy gyönyörűen megírt történet a gyászról.
Nem engedett a történet, végig velem volt, Gabival gondolkodtam és éreztem. Látszólag könnyen olvasható, de a témája súlyos, a falcolásról, az önbüntetés egyik formájáról hitelesen és őszintén beszél. Vagy beszélne, mert a szereplők mindannyian képletesen ugyan, de még hegedő sebeket takargatnak a lelkükön, és nehezen fedik fel mások előtt. Bár Gabi mesél elsősorban, a tragédiáján keresztül az egész családot is megismerjük. Szerettem volna, ha még tovább halad a történet, mert a vége éppolyan feszült, akár az eleje, és csak egy villanásnyi, nyugtalanító képet látunk. De ezt is szerettem, mert az egész könyv egy segélykiáltás, ami remélem, nagy visszhangot ver.

Nem hittem volna hogy ez a könyv ennyire meg fog érinteni de sikerült neki. Én szerencsés vagyok és nem küzdök ilyen problémákkal de mégis Gabinak éreztem magam. Olyan kilátástalannak és fájdalommal telinek. Amira karaktere fájt a legjobban nekem. Túlságosan emlékeztetett egy régebbi ilyen szintű barátságomra ami véget ért és ez nagyon fájt nekem. De ilyen az élet. Ettől a könyv még BAROMI JÓ VOLT! Ha tehetném minden 13 év feletti kezébe adnám.

Egyszer olvasható kategória.

Jó könyv lett volna, ha:
– nem ilyen elvarratlan, kidolgozatlan a vége
– nincs kb. félbehagyva szinte minden fontos szál
– nincs tele üres “jól vagy?”-ozással

Így sajnos az agyamra ment a könyv :( Pedig olyan jó is lehetett volna!