Sebek 90% 10 csillagozás

Könyvfesztiválos vétel volt, és kíváncsian vártam, mit tud nyújtani egy olyan könyv, amely az önbántalmazásról szól. Kiderült számomra, hogy egyrészt nem is csak erről szól, másrészt pedig, hogy néha egy jó szó többet jelent mindennél.
Teljes értékelés: http://macskakaparas.blogger.hu/2018/09/11/eve-ainsworth-sebek

Mélyen elgondolkodtató, komor hangvételű regény az önbántalmazásról.
Az írás fiatalos, az ifjúsági korosztálynak szól, az ő hangjukon szólal meg a főszereplő, Gabi. Általa megismerhetjük meg a barátait is, akiknek szintén megvan a saját keresztjük, és mind-mind a maguk módján próbálják feldolgozni az eseményeket.
Úgy vélem, az írónő tökéletesen ábrázolta a sérült kamaszokat, a zárkózott, ingerlékeny, hirtelen haragú természetüket, és legfőképpen a felnőttekhez való hozzáállásukat. Teljesen át tudtam érezni mind Gabi, mind Alice (Gabi édesanyja) helyzetét.
Különös volt olvasni, miként is látják a fiatalok a környezetüket. Miközben a szülők mindent megtesznek, hogy anyagi biztonságot és stabilitást teremtsenek a gyermeküknek, addig ő abban a személyben talál igazi társa, aki ott van mellette, akinek állandóan van ideje, hiszen nem dolgozik. Egy olyan embert szeret meg, aki valójában képtelen lenne gondoskodni róla, de mivel ezt megkapja a szülőktől, így a lelki rések befoltozását helyezi előtérbe. A szeretet Gabi számára egyenlő volt a fizikális jelenléttel, miszerint a nagyapjának mindig volt ideje rá. Ezért is volt képes elnézni a férfi hibáit, és annál jobban ragaszkodni hozzá.
Volt egy igencsak érdekes rész, amikor Gabi anyja segítséget kínál a lányának, aki ezt dühvel fogadja, miközben a barátnője szájából, majdnem a szóról-szóra ugyanúgy elhangzó tanácsot teljesen higgadtan fogadja, megfontolja. Ez is mutatja, hogy a bizalom és a megértés mennyire tud csökkenni az által, hogy a családtagok kevés időt töltenek együtt.
A történet középpontjában a gyász feldolgozása áll.
Egy családtag elvesztése nem minden esetben csak egy emberre fókuszál, és ez volt az, amit nem ismertek fel a szereplők. Miközben Alice a szeretet hiányától küzdve újabb és újabb esélyeket adott az apjának, és védeni próbálta a saját gyermekét, nehogy át kelljen élnie ugyanazt a fájdalmat, mint neki, valójában azt sugallta Gabinak, hogy ő gyűlöli az apját, akit neki pont ezért szeretnie kell.
Az írónő megmutatja, hogy hiába évtizedek választják el a gyerekeket a szülőktől, sok esetben mégis teljesen egyformák: képtelenek a bántó dolgokról beszélni, a sebeket feltépve megnyílni a szeretteik előtt, a fájdalmaikat elrejtik, ki a magányba, ki a munkába menekül és a gyásszal teli időszakban mennyire nehéz észrevenniük a másik szenvedését.
Alice gyakorlatilag árva lett, Gabi meg elvesztette azt a személyt, akihez a legközelebb állt, és ebben az időszakban talán a Gabi apja volt az, aki összetarthatta volna a családot, ha a munka nem emészti fel teljes mértékben.
Nagyon megkedveltem Amirát, aki a saját problémái mellett tudott figyelni a legjobb barátnőjére is, és értékelni az édesanyja küszködését, és mindeközben mindig egyet és egyet előre lépni.
Tetszett, hogy előtérbe került az internet, az anoniman felkereshető támaszcsoportok.
A regény vége sok kérdést felvet, az olvasóra van bízva a döntés, mit is kéne lépni, és azt hiszem, abban a helyzetben sokan sokféleképpen cselekednénk.
Ezt a könyvet nem csak a fiataloknak, hanem a felnőtteknek is olvasniuk kéne, hogy megértsék a kamaszokat és meghallják a néma segélykiáltásukat.

Ez egy gyönyörűen megírt történet a gyászról.
Nem engedett a történet, végig velem volt, Gabival gondolkodtam és éreztem. Látszólag könnyen olvasható, de a témája súlyos, a falcolásról, az önbüntetés egyik formájáról hitelesen és őszintén beszél. Vagy beszélne, mert a szereplők mindannyian képletesen ugyan, de még hegedő sebeket takargatnak a lelkükön, és nehezen fedik fel mások előtt. Bár Gabi mesél elsősorban, a tragédiáján keresztül az egész családot is megismerjük. Szerettem volna, ha még tovább halad a történet, mert a vége éppolyan feszült, akár az eleje, és csak egy villanásnyi, nyugtalanító képet látunk. De ezt is szerettem, mert az egész könyv egy segélykiáltás, ami remélem, nagy visszhangot ver.

A szerzőnő nagyon sok pozitív élményt okozott nekem.
De sajnos nem ebben a könyvben.
Utószóban leírta, saját tapasztalatok alapján merített ihletet ehhez a fikcióhoz, de én mint szintén tapasztalatokkal rendelkező a témában, nem éreztem azt, amit kellett volna. Sokkal többről szól az önbántalmazás, sokkal több gondolat cikázik az ember fejében és nem ez az első és nem az utolsó lépcsőfoka a traumának. Írói stílusa továbbra is megnyerő, „ifis”, a történet a helyén volt, csak a gondolatok és a lépcsők nem voltak tovább gondolva. +100 oldal és tartotta volna az szintet, amit eddig felállított az írónő.