Mélyen elgondolkodtató, komor hangvételű regény az önbántalmazásról.
Az írás fiatalos, az ifjúsági korosztálynak szól, az ő hangjukon szólal meg a főszereplő, Gabi. Általa megismerhetjük meg a barátait is, akiknek szintén megvan a saját keresztjük, és mind-mind a maguk módján próbálják feldolgozni az eseményeket.
Úgy vélem, az írónő tökéletesen ábrázolta a sérült kamaszokat, a zárkózott, ingerlékeny, hirtelen haragú természetüket, és legfőképpen a felnőttekhez való hozzáállásukat. Teljesen át tudtam érezni mind Gabi, mind Alice (Gabi édesanyja) helyzetét.
Különös volt olvasni, miként is látják a fiatalok a környezetüket. Miközben a szülők mindent megtesznek, hogy anyagi biztonságot és stabilitást teremtsenek a gyermeküknek, addig ő abban a személyben talál igazi társa, aki ott van mellette, akinek állandóan van ideje, hiszen nem dolgozik. Egy olyan embert szeret meg, aki valójában képtelen lenne gondoskodni róla, de mivel ezt megkapja a szülőktől, így a lelki rések befoltozását helyezi előtérbe. A szeretet Gabi számára egyenlő volt a fizikális jelenléttel, miszerint a nagyapjának mindig volt ideje rá. Ezért is volt képes elnézni a férfi hibáit, és annál jobban ragaszkodni hozzá.
Volt egy igencsak érdekes rész, amikor Gabi anyja segítséget kínál a lányának, aki ezt dühvel fogadja, miközben a barátnője szájából, majdnem a szóról-szóra ugyanúgy elhangzó tanácsot teljesen higgadtan fogadja, megfontolja. Ez is mutatja, hogy a bizalom és a megértés mennyire tud csökkenni az által, hogy a családtagok kevés időt töltenek együtt.
A történet középpontjában a gyász feldolgozása áll.
Egy családtag elvesztése nem minden esetben csak egy emberre fókuszál, és ez volt az, amit nem ismertek fel a szereplők. Miközben Alice a szeretet hiányától küzdve újabb és újabb esélyeket adott az apjának, és védeni próbálta a saját gyermekét, nehogy át kelljen élnie ugyanazt a fájdalmat, mint neki, valójában azt sugallta Gabinak, hogy ő gyűlöli az apját, akit neki pont ezért szeretnie kell.
Az írónő megmutatja, hogy hiába évtizedek választják el a gyerekeket a szülőktől, sok esetben mégis teljesen egyformák: képtelenek a bántó dolgokról beszélni, a sebeket feltépve megnyílni a szeretteik előtt, a fájdalmaikat elrejtik, ki a magányba, ki a munkába menekül és a gyásszal teli időszakban mennyire nehéz észrevenniük a másik szenvedését.
Alice gyakorlatilag árva lett, Gabi meg elvesztette azt a személyt, akihez a legközelebb állt, és ebben az időszakban talán a Gabi apja volt az, aki összetarthatta volna a családot, ha a munka nem emészti fel teljes mértékben.
Nagyon megkedveltem Amirát, aki a saját problémái mellett tudott figyelni a legjobb barátnőjére is, és értékelni az édesanyja küszködését, és mindeközben mindig egyet és egyet előre lépni.
Tetszett, hogy előtérbe került az internet, az anoniman felkereshető támaszcsoportok.
A regény vége sok kérdést felvet, az olvasóra van bízva a döntés, mit is kéne lépni, és azt hiszem, abban a helyzetben sokan sokféleképpen cselekednénk.
Ezt a könyvet nem csak a fiataloknak, hanem a felnőtteknek is olvasniuk kéne, hogy megértsék a kamaszokat és meghallják a néma segélykiáltásukat.