Vízáldozatok (A fehér város trilógiája 2.) 94% 17 csillagozás

„Múltban elkövetett bűnökért a még meg nem születettek bűnhődnek.”

Az írónő már A fehér város csöndjével megvett magának, úgyhogy nagyon vártam ennek a kötetnek a megjelenését. Egy kicsit tartottam tőle, hogy nem fogja hozni az első rész színvonalát, de szerencsére nem így lett. A történet rögtön egy nem éppen hétköznapi gyilkossággal indul, ami újfent feladja a leckét a nyomozóknak. Viszonylag hamar sikerült ráéreznem a gyilkos személyére, de ettől függetlenül így is értek meglepetések bőven. Zseniális ahogy az írónő szövi a szálakat és amikor már azt hiszi az ember, hogy na most végre megvan a megoldás, akkor bedob egy olyan fordulatot, ami teljesen megváltoztat mindent.
Nem csak történetépítésben remekel az írónő, mert a karakteralkotása is fantasztikus. Ebben a részben komolyabb betekintést nyerünk a főszereplők múltjába, így Unait, Estit és Albát is mélyebben megismerhetjük. Unai még mindig a kedvenc karakterem és Estit is sikerült megkedvelnem. Albával viszont nem igazán voltam kibékülve, mert sokszor nagyon unszimpatikus volt a viselkedése…
Két fenomenális kötet után minden krimi kedvelőnek csak ajánlani tudom ezt a sorozatot! Én már nagyon várom az következő részt. :)

Egyértelműen 5*.. :) Ide a következő részt, de most! :D

Zseniális!
Egyértelműen a kedvenc íróm lett a hölgyemény! Az összes többi krimi elbújhat a könyvei mögött és ezt most őszintén mondom! Nagyon nagy krimi fan vagyok, de ilyen regényt még nem tartottam a kezemben!
Végig kétségek közt tartott, időközben apró, de fontos nyomokat tárt elénk és emiatt egy rugóra járt az agyam Ayala vagy épp Gauna nyomozóval. Mire azt hittem tisztán látok, a következő oldallal akkora pofont kaptam, hogy nem tértem magamhoz. Ismét fantasztikusat alkotott, az utolsó oldalakig nem tudunk semmi biztosat, minden egyes nyom máshova visz, rengeteg az információ, de mégsem kusza történet, teljesen jól felépített.
Ez a könyv, nem 5 csillagot érdemelne, hanem sokkal többet. Alig várom a harmadik részt.

A teljes értékelés olvasható a blogomon:
https://thedeathgoddess.blogspot.com/2020/12/eva-garcia…

Az első kötetet az elsőtől az utolsó szóig imádtam, reméltem hát, hogy méltó folytatást kapok.

A történet nem sokkal az előző kötet befejező epizódja után folytatódik, és ha el is felejtettük, hol hagytuk el a szereplőket, hamar képbe kerülünk. Az előző részre való visszautalások segítenek felidézni a korábbi eseményeket, bár ezek csak a történet kereksége szempontjából lényegesek, Kraken afáziáját és annak okát kivéve. Véleményem szerint egyéb tekintetben nem is feltétlenül muszáj az első részt ismerni, érthető lehet akár önállóan is.

Hasonlóan összetett, több idősíkon futó cselekményt kapunk, amelyek egyre bonyolódnak – még az utolsó ötven oldalban is megkavarja őket a szerző. Elejt néhány információmorzsát, amit ha az ember észrevesz, elkezd rajta pörögni, ezáltal falja az oldalakat, hogy kiderüljön, igaza van-e; hogy aztán rájöjjön: nincs, vagy csak félig. Végig úgy éreztem, hogy na, most Krakenék előtt járok, rájöttem valamire. Aztán mégsem. Mindig jött egy fordulat, egy újabb tanú, aki keresztülhúzta az addigiakat.

A szereplők továbbra is hitelesek. Kraken még mindig az egyik kedvenc nyomozóm, MatuSalem a kedvenc hackerem, a „főgonosz” pedig az egyik legjobb. Estiről derült ki egy érdekesség, amit lehetett ugyan sejteni, de ebben a részben vált egyértelművé. A szívem szakadt meg, mikor olvastam – annyira szép.

Annabel karakterét nem tudtam hova tenni; plusz pont azért, mert gót, mínuszpont azért, ahogy a fiúkkal viselkedett. Az viszont tetszett, ahogy az elutasításokhoz állt; ezt az életérzést át kellene vennem tőle. Germánt pedig már komolyan sajnálom – szegénnyel mindig történik valami.

Ahogy a szerző a köszönetnyilvánításban is mondja, ez a történet a szülőségről szól. Mindenféle mintát találhatunk erre, jót, rosszat és még rosszabbat. Nem mondom, hogy az egyik család sztorija nem hajaz egy kicsit a Trónok harcára, de még ha a szerző tényleg onnan is merítette az ötletet, sikerült úgy elhelyeznie a saját világában, hogy nem feltűnő.
Külön élvezetet nyújtott a történelmi és kulturális tartalom, ami az egyes fejezetekben megbújik.

Negatív gondolatot nem is tudok írni a könyvről. Könnyed stílus, izgalmas cselekmény, mély, elgondolkodtató tartalom. Nem is lehet észrevenni, hogy 600 oldal.

Eva García Sáenz de Urturi ezennel helyet kapott a kedvenc íróim között. A hölgy egy zseni, remélem, hogy további könyvei is eljutnak Magyarországra, és hogy a nagyközönség is megismeri a munkásságát. Megérdemli. A harmadik részt pedig tűkön ülve várom.

Jöjjön A fehér város trilógia második részének értékelése. Ugye abban reménykedtem, hogy a második részre jobb lesz a trilógia, be fog érni, ehhez képest az első kétszáz oldalon úgy kellett magam átverekedni. Azt éreztem, mintha ez a könyve előbb íródott volna meg, és mint egy tipikus első könyv túl lenne írva, de mint sejthető, nem ez a trilógia az írónő első próbálkozása és azt sem gondolnám, hogy a második könyv megírásával kezdte a sorozatot.
Sajnos itt is sok elírás van ami időpontokra, évekre, hónapokra utal. Volt amit végül meg is néztem a Google fordító segítségével, hogy mégis mi lehet ennek az oka. Ekkor fedeztem fel például, hogy a hatvan és a hetven között spanyolul csupán csak egy betű különbség van! Mondjuk ez azért nem mentség a kiadónak, pláne ha az Európáról van szó, elvégre a patinás múlt kötelezi őket a minőségre.

Unai balesete után egy ideig csak írásban tud kommunikálni és például jót tett volna a szövegnek, ha ez valahogy elválik (más betűtípus, rövidítések használata, mert azt nehezen hiszem, hogy ilyen esetben valaki mindent pont ugyanúgy pötyög bele a telefonjába, mint ahogy mondja. Egy idő után nehéz volt megkülönböztetni hogy Unai beszél vagy beszél és ír…) de ez gondolom az eredeti szövegben se volt megkülönböztetve így ez inkább az írónak kritika.

Ez a kötet sajnálatosan még több klisét vonultat fel, mint például a férfi és nő közötti barátság, a kapcsolatok terén is túl sok mindent akar megmutatni és azért mégiscsak egy kisvárosban vagyunk. Ahogy Unai egyszer megjegyezte, bizonyos események statisztikaileg nem stimmelnek/kilógnak, itt az kell hogy mondjam ez majdnem mindenre igaz volt. Azt éreztem, hogy a kevesebb olykor több és ez itt még inkább igaz, mint az első rész esetében. A könyv szerkezete hasonló az elsőhöz, itt is Unai narrál és úgy tűnik „a jövőből” csak itt nincs megmagyarázva, hogy miért… csak!, mert így volt az első könyvben is és ez valami védjegy akar lenni, gondolom én.
Sajnálatosan számomra Alba karaktere valahogy itt is súlytalan, annak ellenére hogy elvileg micsoda badass karakter lenne.
A törétnet és a csavar, hát az jó sokszor meg lett csarvarva, talán eggyel többször is mint ami még jót tett volna neki.
Amit a Vízáldozatokban kifejezetten nem szerettem, hogy Unai aki narrál meg az író sokszor behangarozta, hogy figyelem figyelem amit most olvasnak, annak jelentősége lesz később. Ezt a mézesmadzag huzogatást nem sikerült megértenem és nem tudom miért kellett. Aki olvasott már krimit, az egyből tudja, hogy amit olvasott az fontos és nem kell kitenni az Attention Attention táblát úton útfélen, mert ezzel nem fenntartja a figyelmet hanem pont fordítva…
Továbbá minden kifogást amit valaha már olvastatok/láttatok/hallottatok mint például tudtam, hogy nem kellett volna, DE vagy tudtam, hogy hiba volt, DE azt itt megkapjátok és valahogy nekem nem volt konzisztens az első kötetben megismert szereplőkkel. Itt mintha mindenki kicsit visszalépett volna és elkövette volna a klasszikus/klisés hibákat… Ezt a könyvet csakis a vége hozta fel ugyanarra a szintre mint az elsőt.

Sajnálom, mert nagy várakozással kezdtem bele a trilógiába és úgy hittem kedvencet fogok avatni, de nekem sajnos ez nem így alakult.

Vannak sorozatok/trilógiák, amiket nem lehet egymás után olvasni, és vannak olyanok, amiket vétek lenne megszakítani. Szerencsére A fehér város trilógiája az utóbbi kategóriába tartozik, így kicsit fáj a szívem, hogy a harmadik rész még nincsen magyarul.
A történet ismét pöpec, a végéig nem igazán lehet kitalálni, hogy ki állhat a gyilkosságok mögött. Kifejezetten tetszett, hogy az időben ugrálva haladtunk a megoldás/megértés felé. Karakterek szempontjából sem érhet minket csalódás, az első részben megismert szereplőket ismét egy kicsit közelebb érezhetjük magunkhoz a kötet után.
Egy pici probléma azonban akad: Kraken és Alba kapcsolata. Ebben a részben talán egy fokkal borzasztóbb, olyan életidegen, ahogy egymással tudnak viselkedni. Vajon direkt van ez így, és majd a trilógia zárásában valami magyarázatot kapunk erre? Remélem hamarosan kiderül. :)

Jut eszembe: miért lett divat kihagyni a tartalomjegyzéket? Személy szerint én igényt tartanék rá, sokszor jól tud jönni olvasás közben is.

Mindenki dobjon el mindent, itt az év könyve!

Nem viccelek, ez az év súlyos nyomot hagy mindenki lelkében, de képes ilyen csodákkal is elkápráztatni. Amikor pár napja olvastam A fehér város csöndje című zseniális alkotást, nem is gondoltam volna, hogy a második rész még jobb lesz.

A thrillerek egyik legnagyobb csillaga. Imádom benne azt, hogy amilyen zseniális a feszültségkeltés szempontjából, annyira képes egy kicsit átmenni szappanoperába is. Ami abszolút nem negatív! A szörnyű gyilkosságok élét így valamennyire leplezni tudja az írónő, anélkül, hogy szirupos lenne bármely pontja is a regénynek.

Az egyik legemberibb thriller, amit az olvasó valaha kezébe ragadhat. Amellett, hogy a körmödet lerágod, Unai minden egyes gondolatát meglovagolod, és a magadénak érezheted.

Azt viszont kimondottan felháborítónak tartom, hogy itthon ennyire kevesen olvasták / olvassák ezt a sorozatot. Kedves mindenki! Tessék elolvasni ezeket a remekműveket, mert szív nem marad nyugton!

(Jöhet a harmadik rész – én készen állok!)

--» https://lazadoirodalom.wordpress.com/2020/11/23/eva-gar…

Onnan folytatódik, ahol az előző rész abbamaradt, és már rögtön az elején egy újabb eszement sorozatgyilkos ámokfutása kezdődik.
spoiler
Szépen lassan bontja ki a múltbéli eseményeket, miközben a jelenben folyik a nyomozás, holott szereplőink még ki sem heverték a kettős gyilkosságok alatt szerzett testi-lelki sérüléseiket. Úgyhogy van gyógyulgatás, terápia, drámázás, kétségek, meg minden.
Itt fűzném hozzá, hogy Alba kezdett egyre jobban idegesíteni, pedig az elején még kedveltem is. Értem én, szörnyű, amin keresztülment, bár látszólag elég könnyen túllépett rajta (ezt már nem értem annyira). De hát ő egy erős nő (ez milliószor le lett írva). Akkor meg miért is lett belőle egy hisztis nőszemély??
A gyilkosságok és az egésznek a háttere a rituális elemek és a múltbeli történet révén ugyanolyan élvezetes, mint az első részben. Ezzel szemben a nyomozást kicsit vontatottnak éreztem.
Amúgy a szívem csücskei és könyvespolcom gyöngyszemei lettek ez a két csodás, vastag kötet (ezzel már jól le lehet ütni valakit :-) ) . És nagyon várják/várjuk a harmadik részt!

A történet majdnem ott folytatódik, ahol az előző kötet abbamaradt. Valahol beteg is, hogy alig 3 hónapnyi különbséggel feltűnik egy újabb pszichopata gyilkos, újabb rituáléval…

De a történet. A krimi: terhes nőket ölnek meg vízáldozatként, fellógatva, vízbe fojtva, és a férfiakat, akitől teherbe estek. Az első áldozat ráadásul Unai első szerelme még 16 éves korából. A magánéleti szál: Unai gyógyulni akar, újra beszélni tanul és közeledne Alba felé – aki ledobja az atombombát: terhes. Lehet Unai gyereke, de a halott férjéé is, az előző kötet sorozatgyilkosáé. A férfinak el kell döntenie, mit akar, mert Alba apasági tesztet sem akar. Nem akarja, hogy a gyereke esetleg azzal a teherrel éljen, hogy az apja gyilkos volt.

A krimi most jobban tetszett. Valamivel gyorsabb a nyomozás, több szálon haladnak, dinamikusabb. Unai megint elsősorban a gyilkos profiljára koncentrál, de fontos mellette a csapat is, akik egyéb adatokkal szolgálnak. Bizonyítékok, orvosi vizsgálatok, a klasszikus krimis kelléktár.
A magánéleti szál kevésbé problémás, mert igazság szerint mindkét fél tudja, mit akar a másiktól, csak ki kell mondaniuk. Mivel az újabb gyilkos miatt megint életveszélybe kerülnek, elég extrém a körülmény is, hogy ki is mondják, meg is éljék.

Ehhez hozzájön, hogy megint két mellékszál színezi a történetet: az egyik a gyilkosságok rituáléja, ami a környék történelmében és mítoszaiban gyökerezik. Annyira nem erőteljes a mitikus hangulat, mint az ikergyilkosságoknál volt, de azért megvan, hogy ez baszk terület. Vannak hangulatos tájleírásai is, ami miatt helyileg is baszk krimi.
A másik a múlt. Ahogy az előző kötetben, ebben is van egy másik idősík, amikor az évekkel korábban történteket ismerjük meg. 25 éve, amikor a pszichózis elindult. Most Unai is érintett, csak idő, amíg vele együtt mi is rájövünk, hogyan. Kamaszokat látunk, akik táboroznak és szerelmi csatát vívnak. Ez nem igazán tetszett – nem értettem meg, egy 16 éves lány miért megy végig egy baráti társaság minden tagján. Annabel Lee nem is valós személynek tűnt nekem, hanem egy férfi vágyálomnak. A szépség, aki elcsábít, aztán továbbáll és összetöri a szíved. De hogy a nőnek mi volt ebben jó? Passz. Ritka ellenszenves egy karakter volt a múltban is, a jelenében is.

Kicsit mélyebben azzal foglalkozik a szerző, milyenek a családok és mi tesz valakit jó apává. Messze nem a genetika. Annyi sebzett, veszélyes és sebző család van itt – a gyilkosé is ilyen volt – hogy az már komolyan fájt. Van itt egy olyan vérfertőzés sor, hogy bele sem akarok gondolni, mert borzadok. spoiler
Urturi rettenetes egy történetet mesél el nekünk, csak olyan a körítés, hogy nem gondoltam bele, csak most. Hiszen megvan az ellentétel, Unai és Alba, akiknek szintén megvan a maga démona, de szeretettel és akarással ők maguk mögött hagyják a genetikát, és a szeretet teszi a családjukat, nem a DNS.

Krimisebb, mint az első, kevesebb a szerelmi gyötrődés és máshogy borzalmas a bűnügy. Korrekt krimi, bár kevésbé erős atmoszférával, mint amit Urturi tud.

Nagyon nagyon vártam, de felemás érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban. Az első rész nagy kedvencem volt, ez meg sok sok klisé… Jó volt, szórakoztatott, de túl sokszor jutott eszembe, hogy ezt már olvastam valahol.