A teljes értékelés olvasható a blogomon:
https://thedeathgoddess.blogspot.com/2020/05/19-het-eva…
Eddig egyszer volt dolgom spanyol szerzővel, számíthattam közlékenységre, kiszólásra, lazaságra, látszólag vagy ténylegesen zagyva történetvezetésre. Nem rossz tulajdonságok ezek, de szokni kell. Az első kétszáz oldalnál tapasztaltam is ezeket, sokszor csak pislogtam vagy kapkodtam a fejem: most mi van? Hol vagyunk? Mi történik? Ki kicsoda? Sok név, hosszú nevek, sok helyszín, az ugrás az időben – először nehezen tudtam követni. Kicsit lassan is haladtam vele. Aztán egyszer csak megvilágosodtam, és onnantól beindult, és a cselekmény is elkezdett bonyolódni – de mennyire!
Viszonylag sokáig nem tudjuk, hogy itt két szál lesz, egy a jelenben, egy a múltban. A múltbeli szál leginkább azt szolgálja, hogy mi magunk megértsük a történteket, hogy ha ügyesek vagyunk, előbb rájöjjünk a titkokra, mint a nyomozók. A második szál aztán úgy tűnik el, ahogy felbukkant; a megfelelő helyen beleolvad a fő szálba. Olyan simán, hogy észre se vesszük.
A történet tele van váratlan fordulatokkal, ami nem hagyja, hogy unatkozzunk, és azt se, hogy letegyük a könyvet. Nem tudott nem érdekelni, hogy hogy van tovább, hogy jók-e a tippjeim a gyilkos személyét és az indítékát illetően. Az indítékot telibe találtam, és a személyét illetően is közel jártam, mégis meg tudott lepni.
Az eseményeket és a fordulatokat tekintve az volt az érzésem, hogy ebben a történetben aztán tényleg minden jelen van, meg még a fordítottja is. Családi titok, házasságtörés, rengeteg halott, egy utolérhetetlen gyilkos, a meg nem értett, a bűnbak, a hackergyerek, az egyenes út és a nem hivatalos út, és a bizonytalanság mindenhol. Az érzés, hogy valami még mindig nem stimmel. Mintha az írónő minden ötletét, ami csak felmerült egy ilyen történethez, bele is akarta volna írni ebbe az egybe. És nagyon jól tette! Mindent felhasznált, és egy olyan szövevényes cselekményt hozott létre belőle, hogy tátva maradt a szám. Rendkívül összetett a történet, minden mindennel összefügg, mindenki mindenkihez kapcsolódik valahogyan. Mindenbe részletesen beavat, és egyúttal pörgeti az eseményeket. Nincs felesleges szereplő és a végére nem marad elvarratlan szál. A megoldás kicsit gyors, de ütős, és minden és mindenki a helyére kerül, a két főszereplő kapcsolatát kivéve. Tudom, hogy trilógiáról van szó, de ezen az egyen kívül nem látok már szálat, ahol a történet fonalát fel lehetne venni és gördülékenyen folytatni.
Az írói stílusba sem tudok igazán belekötni. Az elején kissé zavartak a kiszólások, de később rájöttem, hogy nagyon is emberi, ahogy ezt alkalmazza. Hisz mindenkivel előfordult már, hogy legszívesebben mást mondott volna, mint ami valójában elhangzott. Ez lehetővé teszi, hogy jobban belelássunk a főszereplő fejében, hogy jobban tudjunk vele azonosulni. Erre szolgál természetesen az E/1 is. Nagyon tetszett az is, ahogy a szereplők érzelmeit megjeleníti, és ahogy ezekre az intenzív érzelmekre építi fel a történetet. Az elhagyatottságra, a kitaszítottságra, a meg nem értettségre, az elkeseredettségre és a bosszúvágyra.
Nem egyszer fogom elolvasni. Valószínűleg a második kötet megjelenésekor újra előveszem.
És ebben a pillanatban azt hiszem, hogy te leszel az idei kedvencem, #Kraken.
