A ​fogyatkozó fény idején 86% 40 csillagozás

Szeretem a családregényeket, azért figyeltem fel a kötetre a molyok értékelései alapján. Érdekes megoldást választott a történet mesélésére a matematikus szerző. Különböző idősíkok váltakozásával jeleníti meg a család 4 generációja életének eseményeit, 1952-től, a két visszatérő idősík (1989. október 1. és 2001) között araszolnak az események 3 fő helyszínen, az NDK-ban, Mexikóban és Szovjetunióban. A család történetét még érdekesebbé teszi egy német-orosz vegyes házasság, a Mexikóban töltött kényszerű távollét. Fal leomlása után a család is részekre bomlik, a dédszülők halála után az ellentétek élesednek, a házaspárok kapcsolata is széthullik és az egyetlen unoka sem találja a helyét a megváltozott körülmények között. A néhol bosszantó hibák ellenére a kötet olvasmányos, a német történelmi változások megértéséhez jó eszköz.

A szomorúság és elmúlás könyve. Az öregedésé. A dinoszauruszok kihalásáé. Vajon tényleg csak akkor tűnik el az NDK-s életérzés, ha kihalnak azok, akik abban a korban élték le életük nagy részét? Mert hiába jön el a vágyott bőség kora, nem és nem tudnak hozzáalakulni. Azt mondták a németek, legalább egy generáció kell, mire összeilleszkedik az ország két fele.
Remekül felépített, időben csak látszólag össze-visszaugráló a történet. Két állandó időszál, az 1989. október 1. és a 2001. év állandó, ahhoz képest lépked vissza a múltba, minden epizóddal egy kicsit közelebb jutva 2001-ig. Matematikus, na.
Nagyon tetszett a cselekményszövés, tetszettek a karakterek, bár nem mondom, hogy bárki is különösebben szerethető lett volna. Mindenki lebegett az időben és térben. Az emberek kiszakadtak a normális életfolyamból – dédanya és férje Mexikóban éltek emigráns kommunistaként, a fiuk a Szovjetunióban megjárta a gulagot, a fiú felesége átcsöppent a németek közé oroszként, az Urálon túlról (édesanyját is áthozatja magához, és az idős orosz asszony aztán egyáltalán nem tud átilleszkedni), az unoka ténfereg a család és az NDK képmutató és álszent (de mindkettőben azért németül precíz) életformájában, a dédunoka pedig már főleg arccal az NSZK felé tekint, ahol persze még majd meg kell találnia a helyét.
Annyira átjött belőle az NDK-s életérzés! Szívesen olvastam volna még tovább a történetet.
Viszont ha Uwe Tellkamp Torony-ja 5 csillag, akkor ez max. 4,5. Mert maradtak még kérdéseim.

Nos, ez valóban az, amit az alcím ígér: egy család regénye. Egy olyan német családé, amilyet százával találni, de aminek a története mégis érdekes, olykor egyenesen lebilincselő, mondanám, ha ennek a szónak a jelentését nem érezném valahogyan elcsépelt, sikerkönyv-jelzőnek.
A négy generációt felölelő történet egyébként nem hoz megrázóan új elemeket, mit is lehetne, élnek, meghalnak, élnek, meghalnak, legfeljebb a helyszín, meg a háttértapéta színe más. A történetben nem a történet érdekes, hát kinek a családjában nem volt kommunista, vagy éppen ügynök, ugyan, ez itt Kelet-Európa, otthon vagyunk. A történetben az ember érdekes.
Ruge se nem rocker, se nem hippi, legvadabb pillanataiban is legfeljebb egy lázadó matematikus, aki családregényt ír.
A regényt szervező egyik fontos kérdés, legalábbis azt hiszem, éppen az, vajon a megszokás, a szabályok, a német precizitással megtervezett élet és az emberből kikívánkozó életösztön között felhúzott (Berlini) Fal hogyan is maradhatna átjárható. Jó kis pszichológiai feladvány …
A válasz persze nem túl megnyugtató. Módszerként leginkább az őrület, egy Non-Hodgin limfóma, és persze az egyén szempontjából kényelmes, ám a család számára mégiscsak megterhelő Alzheimer kór marad. Nem túl rózsás kilátások. Bocsánat, a legifjabb, a negyedik generáció kedvenc megoldását, a füves cigit és az extasy-t kihagytam. (Ruge ebben is olyan kellemesen vonalas.)
Bár kétségtelenül kissé szomorkás, az emberi élet végén felmerülő gondolatokat körüljáró regénnyel van dolgunk, amely érthető okokból nem is nagyon tud pozitív tanulsággal szolgálni, olvasni jó. Kicsit olyan, mintha az ember megnézne egy magyar tévéhíradót a nyolcvanas évek elejéről, utána meg mindjárt a Sose halunk meg -et
A könyv tehát az, ami. Se többet nem ad, se kevesebbet, mint amit ígér. Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy Ruge stílusa, mondatszerkesztése a regény első felében élvezetesebb, mint a négyszázakárhány oldal vége felé. Vagy elfáradt, vagy a fordító fáradt el.
A téma és a stílus miatt adtam ennek a regénynek négy és fél csillagot, de ha az olvasószerkesztő sokszor felháborító hiányára gondolok, legszívesebben levonnék egy egészet. A kiadásban sok a bosszantó helyesírási hiba, és a rossz mondat, hogy a párbeszédeknél rendszeresen hiányzó írásjelekről már ne is mondjak semmit. Nagyon meglepett, hogy egy ilyen régi, és megbízható kiadó ilyen munkát ad ki a kezei közül.

Epizódok egy NDK-s család életéből – akár ez is lehetne az alcíme, az idei Könyvfesztiválra megjelent, az amúgy matematikus végzettségű, Eugen Ruge által írt, A fogyatkozó fény idejénnek. Az utóbbi évek legnagyobb német könyvsikerei így vagy úgy, de kötődnek az NDK/NSZK korszakhoz. Csak hogy két általam is olvasottat említsek: Jenny Erpenbeck Otthon, illetve Uwe Tellkamp Torony című munkája. S mint már az eddigiekből is sejthető a jelen könyv sem lóg ki a sorból.

Ebben a családregényben az Umnitzer család sorsát követhetjük nyomon 1952-től egészen 2001-ig, mégpedig igen rafinált módon. A fejezetenként váltakozó idősíkok egyike a 2001-es jelenben játszódik, és a halálosan beteg Alexander Umnitzer Mexikóban töltött hetét meséli el. A második főbb szál Alexander mostohanagyapjának 1989-es 90. születésnapi partijáról szól, itt minden egyes fejezetet más és más szereplő szemszögéből látunk. A harmadik szál pedig az 1952-től 1995-ig terjedő időszakot öleli fel időrendi sorrendben, és az Umnitzer család tagjainak jellemzően NDK-beli életéről szólnak.

Az Umnitzer család a kommunista-szocialista rendszer működtetője, kedvezményezettje, középszintű hivatalnokok. Bepillantást kaphatunk Charlotte és Wilhelm nem túl színes és eseménydús ’20-as, ’30-as évekbeli párttevékenységébe, a szovjetúnióbeli, majd mexikói kényszerű száműzetésébe, majd az NDK megalakulása után az ő, illetve utódaik Párthoz kötődő életébe, és így tárulnak elébünk a Rendszer fonákságai: a mindössze négy elemit elvégző Charlotte irodalomkritikusként és szerkesztőként dönti el, hogy mi jelenhet meg és mi nem, a különösebben semmi hősieset sem cselekvő Wilhelmet pedig, mint egyfajta őskommunista-szocialista hőst tisztelik és mindenfajta tehetség, vagy hozzáértés nélkül vezethet olyan intézményeket, amelyek feladatáról a leghalványabb fogalma sincs, vagy Kurt, Charlotte fia, aki maga is megjárta a Gulágot (a testvére itt is halt meg), rangos történész lesz, aki tagadja, hogy valaha is léteztek volna koncentrációs táborok a Szovjetúnió területén. És így tovább és így tovább. Ruge azonban úgy építi fel a karaktereket, hogy egyiküket sem tudjuk egyértelműen elítélni, bármit is tettek, és ha közvetve is és kicsiben, de emberek millióinak a sorsát tették tönkre. Mindannyian esendőek és nagyon emberiek.

Mint említettem a könyv epizódszerűen épül fel. A szereplők élete mindig más és más. Kezdetben Wilhelm és Charlotte száműzött és a ranglétra legalján veszteglő párttag, majd a következő fejezetekben már nagyhatalmú és sokak által körülrajongott hivatalnokok. Vagy Alexander az egyik fejezetben még csak togyogó kisgyerek, a következőben már katona, a harmadikban szerelmes terhes menyasszonyába, a negyedikben pedig már el is váltak. Csak néhány visszatérő motívum van: ilyen a Mexikóból hazahozott és lámpává átalakított kagyló, az ünnepekre készített libasült, és legfőképpen az NDK-s nyomorúság, vigasztalanság és szürkeség. Ruge elmondása szerint pont ezt az „alacsonyabbrendű” létet akart megörökíteni; bemutatni, hogy mi mozgatta az embereket, hogyan épült fel a társadalom és mennyire lehetetlen még mind a mai napig elszakadni ettől az életérzéstől, annak, aki ebben nőtt fel.

Bár írónk elsőkönyves szerző, de regénye így is majdnem hibátlan (csak olyan apróságok zavaróak, mint például a 2001-es jelenbe beleszőtt, ki nem bontott és amúgy a történet szempontjából tökéletesen felesleges szeptember 11-ei szál). Szóval aki szereti az igazi nagyregényeket, a kortárs irodalmat, az mindenképpen olvassa el ezt a könyvet, mert megéri.

Idestova 23 évvel a berlini fal leomlása után a keletnémetek még mindig tétován közelítenek az általuk megélt múlthoz. Eugen Ruge, a matematikusból lett drámaiíró első regényével ennek a tapogatózásnak fősodrába csatlakozik, azzal a különbséggel, hogy a történelmi perspektívát és a politikai felhangokat háttérbe szorítva, egy család négy generációnyi történetén keresztül próbálkozik a kollektív önazonosulással. Már a regény utóéletéből sejthető (Németországban kb. félmillió példányban kelt el és számos nyelvre lefordították), hogy nemcsak ezirányú próbálkozása járt sikerrel, hanem elérte azt is, hogy a regény kiemelkedjen a keletnémet múltkeresés irodalmából, és egyetemes érdeklődésre méltó családregényként legyen számontartva.

A fogyatkozó fény idején márpedig családregény, a műfaj klasszikus értelmében, mégis jelentősen megújítva azt. A szerkezete matematikushoz hűen olyan műgonddal lett kidolgozva, az idősíkok és a perspektívák váltogatása olyannyira átgondolt, hogy önkéntelenül is a német autógyárak precizitása jut eszembe, az a hibátlan kialakítás, ahogyan egy Mercedes karosszériaelemei passzolnak egymáshoz milliméteres pontossággal.

A regény szerkezetének szilárdsága ugyanakkor erős kontrasztot mutat a történettel, amely az Umnitzer család lassú széthullását ábrázolja. Wilhelm és Charlotte a mexikói száműzetésükből hazatérve a kommunista párt patronáltjaiként válnak a család NDK-beli pionírjaivá, de hiába a vezető pártfunkcionáriusként kapható elismerések és a társadalom megbecsülése, családjuk számára csak saját jelentéktelenségük és boldogtalanságuk magvait hintik el az „újvilágban”. A generációk közötti meg nem értettség apáról fiúra száll, így sodródva családként – párhuzamosan az NDK-val – a megszűnés felé.

Ruge olyan jelenetek, képek sorozatán keresztül mesél, amelyeken érezni, hogy személyes élményekből táplálkoznak. Nem ítélkezik, nem politizál, a szükséges komolysággal közelít minden szereplőjéhez, elbeszélői stílusában is igazodva az általa bemutatott családtag személyiségéhez. Ez utóbbi különösen Wilhelm 90. születésnapjának bemutatását teszi emlékezetessé, amely – a regény központi vázát adva – 6 különböző családtag szemszögéből elevenedik meg.

Összegezve: A fogyatkozó fény idején azon túl, hogy a kortárs német irodalom figyelemreméltó teljesítménye, képes volt arra is, hogy új lángra lobbantsa a családregények iránti – mostanában csak pislákoló – lelkesedésemet.

Az Umnitzer család regénye csakis az NDK-ban történhetett meg. Á, ne higgyétek el! Szólhatna egy magyar családról, vagy egy románról, vagy lengyelről, vagy bármelyik keleti blokkos ország családjáról. Szerintem mi, exkeletiblokkosok értjük ezt a regényt igazán. Különböző idők fényes szelei fújják a szereplőket, bár generációról generációra egyre kevésbé kérnek belőle. Egyik szereplőt sem szerettem meg, a család mégis a szívemhez nőtt. Főleg a nők. Hatalmas terheket vittek, a legnagyobb sorsfordulókat ők élték meg.
Ritkán olvasni ilyet, inkább az jellemző a kort bemutató regényekben, hogy a szereplők zsarolás, kényszerítés, terror, stb. hatására illeszkednek be a rendszerbe, ezért igazán érdekesnek tartom azt a nézőpontot, hogy a dédapa meggyőződésből tette ezt, hogy édesapámat idézzem, hithű kommunista volt. Az sem tántorította el vagy legalábbis vetett fel benne kérdőjeleket az új világrend kiépítését illetően, amit az elvtársai a fiaival tettek.
Még számosan vagyunk azokból a generációkból, akik ismertek ilyen családokat: karrier a pártban, funkcionáriusok, különböző előnyök a pártban elfoglalt pozíció miatt. De a családi problémák ugyanazok: szerelem, betegségek, demens öregkor, borzasztó anyós-meny kapcsolat, válás, és hasonló finomságok.
Talán a politikai és történelmi mondanivalón kívül ez a fő tanulság (nekem legalábbis): mindegy, hogy szolgálod a rendszert vagy aláaknázod, az életedet nem kerülheted ki. A boldogságodért nem a párttitkár fog megdolgozni.

Ez nagyon tetszett, a jellemábrázolás nagyszerű volt benne. Az volt a kifogásom ellene, hogy mintha nem igazán futott volna ki semmire a történet. De olvasni jó volt. Főleg betegen, napi több órát. :)

remek és gördülékeny.
itt bővebben is:
http://nol.hu/megmondok/20121201-a_kialudt_pipa_esete

Először kicsit megijesztett a könyv vastagsága (erre aztán rácáfolt a kétnapos olvasási időm), de bátran állíthatom, hogy minden egyes oldala szórakoztatott, irodalmi értelembe véve. Nem sok családregényt olvastam eddig, de jelen regény biztos, hogy a legjobbak közé került nálam.
Izgalmas volt, hogy egy olyan világba kaptam betekintést, amit eddig nem igazán ismertem – bár az ilyen betekintések mindig izgalmasak. A szereplők gondos ábrázolása mesterivé tette a művet, a különböző életutak pedig színessé.
Akit egy kicsit is érdekel az NDK-béli élet, alaposan megtűzdelve emberi sorsokkal és ideákkal, annak kihagyhatatlan regény.
Írnék valami kritikusabb gondolatot is, de nem tudok, mert végeredményben egy kicsit még Mexikóban vagyok (gondolatban).
Biztos vagyok abban, hogy azoknak, akik a múlt rendszerben éltek, és akiknek a szocializmus rengeteg kárt okozott, kicsit más benyomása lehet az írásról. Azt hiszem, hogy az író szándéka nem csupán egy korszak ábrázolása volt, hanem a benne élő emberek mindennapjainak bemutatása is. És talán utóbbin van a hangsúly. Az olvasás során – legalább is én – Wilhelmet és Charlotte-t nem mint egy diktatórikus rendszer működtetőit ítéltem meg, hanem mint két hétköznapi „elvtársat”, akiknek élete egy más kor, más rendszer, más „ritmusa” szerint zajlik. És a cél végeredményben nem az, hogy ezért őket meggyűlöljük, hisz a legvégére kicsit még nevetségessé is válnak (bár valójában csak megöregszenek).
Azért is izgalmas ez a regény, mert a rendszert, amit ma már elvből elutasítunk, nem az „elutasító túloldal” szemszögéből vonja kritika alá , hanem a benne élők élete nyomán ábrázolja. Ettől pedig valóságossá válik, és nem egy utálni való, misztifikált szörnyeteggé.

A nagy NDK-családregényként harangozták be, de nálam csak részben felelt meg a várakozásoknak. Helyenként kimondottan érdekes és olvasmányos volt. Az idősíkok közötti ugrálás sem lett volna eleve rossz, de számomra inkább zavaró volt, nem láttam benne a koncepciót, az összefüggéseket. Egyes részeket pedig kimondottan zavarosnak éreztem: sehová nem vezető, elvont, vagy éppen primitív párbeszédek, visszagondolások, filizofálgatások. Sokszor inkább hangulatokat, mint cselekményt akart közvetíteni a könyv, de valahogy ez sem sikerült jól, erőltetettnek hatott.