Hét ​bő esztendő 7 csillagozás

Etgar Keret: Hét bő esztendő

Etgar ​Keret fiának első hét életéve a család számára nemcsak örömökben bővelkedett, de izgalmakban is. Lev egy terroristatámadás alatt jött a világra, s a háború fenyegető árnyéka a család mindennapi életére is rávetül. A frissen apává lett író abszurdba hajló karcolatiban olyan kérdésekről elmélkedik, mint hároméves fia közelgő katonai szolgálata; az Angry Birds és a terroristák világképének párhuzamai vagy Lev – és vélhetően egyes politikusok – azon meggyőződése, miszerint ő egy macska, akire nem vonatkoznak az emberi világ szabályai. Etgar Keret „emlékiratainak” – ahogy a szerző nevezi könyvét – bölcsessége és csípős nyelve ékes bizonyítéka annak, hogy nem feltétlenül elhamarkodott döntés már ötvenévesen belekezdeni ebbe a műfajba.

Etgar Keret 1967-ben született Izraelben, művei eddig 37 országban jelentek meg. Novelláskötetei és kisregénye (Boldog boldogultak) mellett számos filmforgatókönyv, képregény és gyermekkönyv is fűződik a nevéhez. A Hét bő esztendő első non… (tovább)

Eredeti mű: Etgar Keret: The Seven Good Years

>!
Jelenkor, Budapest, 2017
214 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789636766122 · Fordította: Simon Márton
>!
Jelenkor, Budapest, 2017
214 oldal · ISBN: 9789636767655 · Fordította: Simon Márton

Enciklopédia 1


Kedvencelte 2

Várólistára tette 2

Kívánságlistára tette 10


Kiemelt értékelések

>!
Ezüst P
Etgar Keret: Hét bő esztendő

A decemberi hajtásban, amikor – kolléganőm szavaival élve – „a belünket toljuk talicskán”, nincs igazán bátorságom se túl vaskosat, se túl nehezen befogadhatót olvasni. Ebből kifolyólag az év végén már csak olyan műveket igyekszem választani szabad tízperceimben, amiken úgy lehet gondolkodni, hogy igazán nem szükséges gondolkodni: kapjak is valamit, de azért ne kelljen túl sok szellemi erőfeszítést tennem érte. Röpke beleolvasás után úgy tűnt, a Hét bő esztendő megfelel a pillanatnyi elvárásaimnak.

Etgar Keret néhány oldalas, személyes sztorikból összefűzött szösszenetei szólnak egy kicsit az egyénről, egy kicsit a családról, egy kicsit a társadalomról, teszik pedig mindezt könnyedén és humorosan. Az efféle „tréfásan a komolyról” típusú vállalások esetében (legalábbis nekem úgy tűnt, hogy a kötet több szeretne lenni holmi öncélú, üdítő kis limonádénál) szeretek azzal szembesülni, hogy a bohóckodás mögött van tartalom: ha nem is feltétlenül hatalmas, maga alá gyűrő kinyilatkoztatások sorozata, de legalább valami, ami két poén között egy kicsit tűnődésre késztet. A gond ott kezdődik, hogy bár a humor működik, és akad több valóban frappáns történet (az emberi szabadságát katonai szolgálata alatt mindvégig megőrző bátyóról, a frusztrációját a gyereken kitöltő taxisról – úgy tűnik, egy izraeli taxiban nagy eséllyel történnek felkavaró dolgok, elvégre A világ végére című regényben is… –, a rossz célért való imádkozást megtagadó nővérről vagy a mindig optimista papáról), az embernek az a kellemetlen érzése támad, hogy a kötet alapvetően nem egyéb, mint könnyed, biztonsági ujjgyakorlat a profi, elismert írótól, akinek nem volt más célja ezzel a könyvvel, mint az aktuális penzum teljesítése önmaga vagy a kiadója felé. A Keret által felidézett jelenetek tulajdonképpen akárkivel megeshettek volna, ami persze még nem jelentene semmi nyugtalanítót, hiszen az író azért író, hogy ha ő szól róla, még a hétköznapi is egyedinek hasson. Azonban a helyzet az, hogy hasonló sorokat valójában bármelyik rutinos kollégája papírra vethetett volna, és azok nagy valószínűséggel semmivel sem lettek volna jobbak vagy rosszabbak, mint az ebben a műben foglaltak.

Ahhoz a bizonyos „korrekt” minősítéshez szükséges szintet erőlködés nélkül képes hozni a kötet, és valótlant állítanék, ha azt írnám, nincs benne egyetlen szép gondolat sem (mert van), azonban az ütősebb poénokat időről időre háttérbe szorító súlytalan jópofáskodást, valamint azt, hogy a mű látszólag inkább csak kötelességből, mint szívből, illetve valódi alkotásvágyból íródott, megsínyli a végeredmény.

>!
puroszleo I
Etgar Keret: Hét bő esztendő

Van ez az esszé és novella közti önéletrajzi műfaj, amit kábé kizárólag befutott írók engedhetnek meg maguknak, tekintve, hogy érdekességük nagyjából abban rejlik, hogy az embert, aki ezeket gondolja, akivel ezek történtek, ismerjük. (Mint az érdekesebb ismerősök hosszabb Facebook-posztjai.) Sajnos én nem ismerem Etgar Keretet, így pedig számomra a könyv legfőbb pozitívuma, hogy olvasmányos. Van egyébként egy írás a könyvben, ahol amerikai pályakezdőkkel együtt olvas fel, és míg azt érzi, hogy a fiatalok írásainak (pontosabban az egyikének) tétje van, közölni akar valamit, addig ő belelustult a sikerbe és szimpla haknimatyi lett. ("Az egyetlen fajta író, aki felejteni tud, az a sikeres író, az aki nem az élete alakulása ellenére ír, hanem azzal összhangban, és minden újabb sor, ami a keze nyomán születik, nemcsak a szöveget javítja tovább, de őt is boldoggá teszi, sőt a kiadóját és az ügynökét is.") Kicsit ilyen volt nekem ez a könyv.
Egyébként, annak ellenére, hogy az író gondolatai nem igazán bizonyultak többnek számomra egy átlagos értelmiségi korrekt gondolatainál, hogy ehhez mérten a humora polgári bazsalygás, a feldolgozott élményanyag pedig (talán életkoromból fakadóan) kissé unalmasnak ható, azért el-elszórakoztatott egy másnapos délután és egy telekocsiút során.
Ami miatt mégis, azt hiszem, a rossz szájíz fog megmaradni bennem, az az irritáló irodalmiasság, a sztorik modoros kiszínezése és kerek egésszé alakítása. Komolyan, hihetetlen, hogy az írások végén valahogy mindig mindenki azt csinálja, azt gondolja, ami épp odapasszol, mintha minden sztori kifutása felismerős-mosolygós-bólogatós hümmögésre lenne optimalizálva. A szimbólumok és áthallások is pontosan tudják, hol a helyük, kézen fogják egymást és a megfelelő időpontban érkeznek. Etgar Keret kisfiát meg csak azért nem utáltam meg teljesen, mert egy percig sem hittem el, hogy ilyen. Vagy ha ilyen van, akkor valószínűleg egy idézetes blog és egy kedves tanmese szerelemgyerekét fogadták örökbe.
Egy novella(?) tetszett igazán (értsd: libabőr), a Bálványimádás, bár lehet, hogy ebben egy adag nárcizmus is van: elképzelem, mi van, ha így gondolnak rám is az öcséim. Meg egyébként volt még azért jó pár, ahol tetszett, tetszegetett valami, ahol azt éreztem, hogy itt kapok valamit, csak aztán többnyire agyoncsapta az egészet az írói pedantéria.
Na de tervezek azért még mást is olvasni a szerzőtől, kíváncsi vagyok, fikciót hogy ír, olyan igazit.

>!
Kecsüszo_geiko
Etgar Keret: Hét bő esztendő

Jó ritmusú önéletrajzi szösszenetek, egy olyan férfi tollából aki bölcs humorral szemléli az élet szomorú, vidám, hétköznapi tragikus vagy éppen tragikomikus történéseit.


Népszerű idézetek

>!
Dominicana

Így esett, hogy végül ott találtam magam, amint hideg krumplisalátával és csapolt sörrel teli hassal próbálom elmagyarázni egy csapatnyi, félig már részeg svéd irodalmárnak, hogy mi a Jom Kippur.

A svédek pedig figyeltek, és le voltak nyűgözve. A gondolat, hogy van egy nap, amikor egyetlen motoros jármű sem jár a városokban, amikor az emberek pénztárca nélkül sétálgatnak, és minden üzlet zárva van, amikor nincs adás a tévében, se új cikkek az interneten – ez számukra inkább hangzott valami innovatív globalizációkritikának egyenesen Naomi Klein fejéből, mint egy ősi, zsidó ünnepnek. A tény, hogy ezen a napon a többiek megbocsátását kell kérnünk, és erkölcsi számvetést kell tartanunk, adott ennek a fogyasztásellenes élnek egy további, kellemes ívet a 60-as évek hippizmusa felé is. A böjt pedig olyannak tűnt, mint annak a szénhidrátszegény diétának egy extrém változata, amit aznap reggel ajánlottak nekem igen lelkesen. Így tehát miután azzal kezdtem az estét, hogy próbáltam tört angolsággal elmagyarázni egy ősi, héber hagyományt, azt vettem észre, hogy épp profi marketingelőadást tartok az univerzum leglazább, legnépszerűbb szabadnapjáról, az ünnepnapok iPhone-járól.

74-75. oldal (Svédes álmok)

Kapcsolódó szócikkek: jom kipur
>!
Dominicana

Alig három évvel ezelőtt még az ötlet is úgy hangzott, mint valami sikerületlen ugratás. Egy titkos számról hívtak a mobilomon. Amikor felvettem, a vonal túlsó végén egy erős lengyel akcentussal beszélő angol férfihang szólalt meg: Jakub Szczęnyként mutatkozott be, és azt állította, hogy lengyel építész.
– Egy nap – mesélte – a Chlodna utcán sétáltam, és észrevettem egy keskeny foghíjtelket, egy rést két épület között. És ez a rés azt mondta nekem, hogy építenem kell magának oda egy házat.
– Nagyszerű – mondtam. – Mindig kiváló ötlet olyasmiket tenni, amiket rések súgnak nekünk.

199-200. oldal (Lekvár)

>!
Dominicana

Szeretek felolvasni az embereknek: ha élvezik, velük együtt élvezem én is, ha pedig szenvednek, arra gondolok, hogy valószínűleg megérdemlik.

34. oldal

>!
Dominicana

Amikor hároméves voltam, volt egy tízéves bátyám, és a szívem mélyén őszintén azt reméltem, hogy ha felnövök, olyan lehetek, mint ő. Nem mintha erre lett volna bármi esélyem. A bátyám addigra már átugrott két osztályt, és irigylésre méltó mélységekig értett mindenhez, az atomfizikától kezdve a számítógépek programozásán át a cirill ábécéig. Ekkoriban történt, hogy a bátyámnak elkezdtek komoly aggályai támadni velem kapcsolatban. Olvasott egy cikket a Haaretzben, ami arról szólt, hogy az írástudatlan emberek gyakorlatilag ki vannak zárva a munkaerőpiacról, őt pedig nagyon bántotta a gondolat, hogy hőn szeretett hároméves öccse nehéz pillanatokat élne át, ha álláskeresésre adná a fejét. Ezért tehát elkezdett tanítani írni és olvasni egy sajátos technika alkalmazásával, amit ő „rágógumi-módszernek” hívott. Ez a következőképp működött: a bátyám rámutatott egy szóra, amit hangosan fel kellett olvasnom. Ha helyesen olvastam fel, adott nekem egy szem érintetlen rágót. Ha tévesztettem, akkor pedig kivette a szájából a sajátját, és a hajamba ragasztotta. A módszer varázslatosan jól működött, négyéves koromra én voltam az egyetlen gyerek az óvodában, aki tudott olvasni. Igaz, az az egyetlen gyerek is én voltam, aki első pillantásra úgy tűnt, kopaszodik. De ez egy másik történet.
Amikor ötéves voltam, volt egy tizenkét éves bátyám, aki megtalálta Istent, és egy vallásos, bentlakásos iskolába járt, és a szívem mélyén őszintén azt reméltem, hogy ha felnövök, olyan lehetek, mint ő. Rengeteget beszélt nekem a vallásról. A Midrásból vett szövegmagyarázatok, amiket elmondott nekem, a legmenőbb dolognak tűntek a világon.

80-81. oldal (Bálványimádás)


Hasonló könyvek címkék alapján

Shalom Auslander: Rabbik és gojok
Uri Asaf: A Föld legmélyebb pontján
Amir Gutfreund: A mi holokausztunk
Mihael Bar-Zohar – Nisszim Misal: Nincs lehetetlen küldetés
Gyina Rubina: Felső-Maszlovkán
Borsa Brown: A maffia gyermekei
Háy János: Napra jutni
Tar Sándor: A térkép szélén
Bächer Iván: Hatlábú
Karin Slaughter: A jelentéktelen szív