Két ​tojás 91% 18 csillagozás

Még sosem jártam így… Befejeztem – és elkezdem elölről. Mert olyan könnyed volt, hogy észre se vettem, mikor csúszott át tragédiába. Miközben érzem, hogy tele van tragédiával az egész. Több életre való tragédia van itt sűrűn összekuszálva, apák és lányok, osztálytársak, volt feleségek, szeretők, anyák és pótszülők szövevényében. Még sose jártam így … Hogy úgy pofán vágott, hogy még kérek.

Az ilyesféle regényeknél elbizonytalanodok – vagy zseniális ez, vagy meztelen a király… Szóval nem tudom. Nagyon zsonglőrködik a nyelvvel és a szerkesztéssel, sok szép és lebilincselő rész van benne, de sok a keresett, modoros rész is. Beértem volna kevesebb – és kevésbé részletes – szexuális ismeretterjesztéssel is, a komolyzenét viszont egyáltalán nem sokallottam.
Apa és lánya – Don Juan és Donna Juanita – története. Mindketten igyekszenek megvalósítani a „minél több szex minél több személlyel, minél kevesebb érzelmi elköteleződés mellett” elvet. Ritkán jó a vége az ilyesminek, akár negyven körüli, akár 17 éves valaki, bár a pofonok, amiket az élet kioszt, lehetnek nagyon különbözőek.

Nem tudok nem ötöst adni rá, pedig olyan óriási szemeket meresztettem a végén, pedig odáig sem volt egy habos-babos leányregény, de aztán még annál is olyanabb lett, mint volt.
Az elején furcsa volt a szerkesztés, de aztán észrevétlenül szerettem meg és már nem is tudtam, kinek a történetére vagyok kíváncsibb a Fábiánok közül, mert imádtam Nadiát, akiben önmagam kicsit elborultabb verzióját láttam, és Fábián Gedeon története is elkezd egyre érdekesebb lenni, aztán összekapcsolódnak a szálak és kitisztul a kép és már be is szippantott a regény menthetetlenül.
No és Lámi… Az általa írt kezdősorok földbedöngölnek, főleg, ha az ember elolvassa a regényt, megtudja a végkifejletet, és újra elolvassa az első másfél oldalt… Nemes egyszerűséggel odavág.

Ez is olyan könyv, amiből lépten-nyomon felolvashatnékom, idézhetnékem, mesélhetnékem volt (legutóbb ilyen volt az Édeskevés, előtte pedig a Doppler), és az ilyen könyvek mindig előkelő helyet foglalnak el bennem…
Csak azért nem vitt a földre még annál is jobban, mint ahogy, mert a földön fekve olvastam el az utolsó sorokat, de egyébként…

Köszönöm @Dün, hogy rajtad keresztül megleltem ezt a könyvet, nagyon is beleillik abba a sorozatba, amiről beszéltünk. Nehezen indult, nem igazán értettem ez miért jó nekem, féltem, hogy bent ragadunk a kezdeti történelmi korszakban, mert azt nem szerettem volna, de szerencsére a párhuzamos történetvezetés nagyon jól alakult, na persze nem úgy jól. A két tojás története egyaránt érdekelt, na de persze, hogy Nadia-é azért jobban, ismerősek a nem megszokott viszonyok, ah, többet nem is akarok írni, ez inkább nekem bent marad mélyen, esélyes újraolvasással valamikor a közeljövőben.

Nehézkesen indult, mert nem értettem, mi van, ki kicsoda, és miféle ez a szerkesztési mód. De aztán egyre jobban tisztult a kép, és egyre jobban érdekelni kezdett. A közepe olyan letehetetlen-féle volt, de aztán valahogy egyre komorabb lett, és vele én is, úgyhogy lelassult az olvasási tempóm is.
Gedeont nem, nagyon nem, sosem értettem az ilyen embereket. Épp ezért sosem az ő fejezetei, inkább Nadia részei vittek előre az olvasásban, rajta csak túl akartam inkább lenni. De aztán ugye ott az egyesszám második személyes elbeszélésmód, végig valaki más szemén keresztül, ki tudja, hogy igazából ilyen volt-e és így volt-e?
Nadiat sem kedveltem az elején, aztán egyre jobban, amolyan kutya-macska barátságba kerültünk a kötet végére. Ezelőtt még sosem olvastam ennyire igazi és valós naplót, ahol csak kapkodtam a fejem, hogy ki kicsoda, nem volt elmagyarázva semmi, és szerettem megfejtegetni, szétbogozni a szálakat. Belecsöppentünk Nadia életébe, éppen úgy, mintha csak valahol felcsapnánk egy vadidegen ember naplóját és elkezdenénk olvasni.
Lámi pedig… csak annyit, hogy nálunk is volt egy Lámi-eset, de az szerencsére csupán két napig tartott, egészen máshogy és másért, de mégis brrrrr, ha visszagondolok rá.
Plusz jó ez a tojás-dolog, sok mindenkire ráhúzható: Nadia-Gedeon, Nadia-Zozó vagy akár nagy merészen még a Nadia-Lámi hasonlóság is elgondolkoztatott.
Igazából leginkább az tetszett, hogy szép, hogy bármiről szóljon is, bármennyire ne szeressem a szereplőket, akkor is olyan jól van megírva, hogy négy csillagnál nem tudnék kevesebbet adni. Mert élő, mert megborzongatott, még akkor is, ha mindenre rájöttem, ha a sorok mögött lévő utalásokat összeraktam, így nem ért meglepetésként a vége.

Engem megdöbbentett és lenyűgözött. A szerkezete csillagos ötös, a szereplők nagyon tetszettek, egyedül Nadia volt fura számomra. Lámi meg, mintha én lennék…

Ennek a könyvnek imádtam az egyik felét. Nadia mintha egy rész lenne belőlem. Még most, hetekkel az olvasása után is a hatása alatt állok.
Gedeont nem értem, a mai napig sem, ilyen ember nem létezik, gondoltam az egész regény alatt és még most is. Talán csak a végén bizonytalanodtam el rövid időre, az a meglepő szerelmi szál a saját életem egy epizódjára emlékeztetett (bár ne tette volna, kellemes, bizsergető érzés helyett csak keserűség fogott el).
Egyetlen hiba van számomra a könyvben, ez pedig az, hogy Lámi karakteréről nem tudunk meg annyit, amennyit kellene, ahhoz, hogy a nagy miértnek a végéről a kérdőjelet le lehessen radírozni.