A ​bűnös 69% 61 csillagozás

Vesszünk el a részletekben.

Miről szólnak Szüts Miklós képei?* A felszínről. Vagy inkább a felületről: látszik az anyag, a papír fehérje átvilágít a festéken. A festék harca reménytelen, nem tudja befedni.
Látszik az ecset nyoma, húzza jobbra és balra, fentről és lentről, meg keresztbe is, hol így, hol meg úgy. Hiába.
A papír anyaga látszik, durva, talán csak a fekete, igen, teljesen csak a feketével lehetne befedni, az olyan, mit a tükör!
Teljesen fekete nincs. A teljesen fekete ígérete ott van, de nincs teljesen fekete kép, teljesen ép tükör, ami el tudná tüntetni az anyagot, ami kaput nyithatna… valamerre. Nem, maradunk itt, maradunk a felszínen.

A borítón is a fekete dominál, amihez egy fehér folt adja a kontrasztot, de látszik, hogy az is csak festett, amit kusza ecsetvonások kentek fel oda. Az alap világosabb volt, amit aztán elfoglalt a fekete támadása. Még nincs teljesen vége, hiszen a világosabb alap és a fehér folt még látszik, de már megszületett az ítélet:
Esterházy Péter
Szüts Miklós
A bűnös

Az első kép vörös. Van benne egy kis barnás árnyalat. Nem tudom eldönteni, színtévesztő vagyok, nem lehet eldönteni, a papír egyenetlenségei befolyásolják a kép színét. Ahol mélység van, ott több a festék, megjelenik az árnyék a látszólag teljesen sima felületen. A kitüremkedések pedig világosabbak, egészen kicsi világosabb foltok a sötétebb barázdák között. Ez nem Andrej Rubljov ikonjainak glóriája, annál sötétebb, piros, téglavörös. (Vér?) Egyenletesen, látható ecsetvonások nélkül lefedve. Talán egy Mark Rothko képből idézet, miközben nálam Morton Feldman zenéje szól Glenn Gould Bachot játszik. A kép szélén, alig láthatóan, csak annak, aki figyelmesen nézi, ott egy szakadozott, vékony keret. Ahhoz kevés, hogy kiemeljen, ahhoz elég, hogy határt szabjon.

A többi kép hol sötét, hol meg világos, akvarell festmények, nonfiguratív mind, véletlenszerű sorrendben. Széles ecsetvonásokkal megfestett képek, néhol megfut a festék, a szürke, barna, fekete és fehér átfut a határos tartományba, elvegyül két szín, átmenetek, bolyhos foltok jelennek meg a különben határozott színes csíkok, sávok, mértani alakzatokra emlékeztető formák között.

Nincsen történet, csak annyit lehet tudni, hogy váltakoznak a képek. Kivilágosodik, elsötétül. Mint egy moziban, feldolgozhatatlan gyorsasággal felvillanó kockák. Ugyanez lelassítva. Talán a nagyítással van a baj, azért nincs történt, mert túl közel vagyunk, belevesztünk a részletekbe. Talán van egy olyan nézőpont, ahonnan összeáll a kép, a mozaik darabok kiadnak valami nagyobb egységet, de ez innen nem belátható. Reménytelen, de van. (Mi van?)

Még lehetne folytatni, írni mellé egy történetet, tetszőlegeset, ami éppen foglalkoztat, betegségről, halálról, szerelemről, gyilkosságról, 17. századi kardozós történetet vagy egy akciókrimit Tarantino stílusában. Esterházyé egy a lehetséges történetek közül, nem is igazán történet, inkább csak néhány motívum felsorakoztatása egy történet vázlatához, nem ecsettel festve, csak tompa hegyű grafit ceruzával. Rajz. Rajzolt, maszatolt, radírozott, kicsit piszmogott rajta, aztán annyi. Most ez van. Legyen több! :)


* Pontosítok: miről szólnak Szüts Miklósnak ezek a képei, nekem?

Nehéz ezt értékelni. Olyan érzés, mintha egy barátom lenne beteg, aki tudja, hogy bármikor felhívhat beszélgetni, de egyikünk sem gondolja, hogy ez meg is fog történni. Aztán hajnali háromkor jön mégis a hívás, és nem is az a lényeg, hogy miről, de beszél, és mindketten érezzük, hogy erre szükség volt.

Ennek megfelelően a történet és az utalások gyengébbek, mint a többi EP-ben, amiket olvastam, azonban Szüts Miklós akvarelljei nagyon jók, percekig leragadtam néhánynál.

Megrendültem.
Hallom a mondatokat, és nem találok szavakat.

2020. október 10.
Presser Gábor egyszemélyes hangjátéka újabb színt és hangot adott ehhez a mély vallomáshoz. BŰNÖS.

A történet nagyon szépen van megírva (na, most azok után, hogy lehúztam a Fuharosokat, mit fogok kapni! :-)), de a fene érti, hogyan volt képes Esterházy abból a festményből kihozni ezt a történetet. A kép nem tetszett, az írás igen.

„Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hasnyálmirigy. Pontosabban egy Hasnyálmirigy. Hát … valójában Hasnyálmirigyrák volt a neve az ebadtának, (…) fölállt a legidősebb esküdt, körbenézett, bírákon, hallgatókon, mondatokon, futó pillantást vetett Hasnyálkára, így aztán nem is lehetett másképp, nekem mondta, szenvtelenül, már-már együttérző hangon:
     Bűnös.”

Az első és az utolsó mondat. Közben pedig lehet bármi, és annak az ellenkezője is. Képek is lehetnek például. Sötétek, világosak, foltosak, szálkásak, bőr- és szövetszerűek, maszatosak esetleg, …a történet akkor is csak ugyanaz, a mindent felülíró.

Hát… hát… hát…

SZERK.: Mi sem jellemzi jobban a zavaromat, mint az értékelésem alatt megjelenő, „Hasonló könyvek címkék alapján” mező :)

https://41.media.tumblr.com/c410c6d78cfdf7cda5cdf815500…

Kép és szöveg nem függ össze, úgyhogy ez két könyv, egy irodalmi és egy képeskönyv, de így is jó. Jók a képek, jó a szöveg. Csak pofátlanul sokba kerül :) (De azért messze nem ez EP legjobb könyve.)

Amilyen rövid, olyan fajsúlyos mű. Igen elvont, így nehezen értelmezhető. Terjedelmileg egy novella, de egy komplett lélektani regény van belesűrítve. Az író lelkének legmélyebb bugyraiba merülünk le – kérdés, mennyire tudunk ezzel a helyzettel azonosulni. Mert csak helyzet van: elbeszélői és befogadói helyzet, csupaszon, vegytisztán. A képek is erre erősítenek rá. Tipikusan az a könyv, ami kizárólag az olvasó, a befogadó emocionális munkája nyomán teremtődik meg a maga egészében, és így mindenkinek minden olvasásra más. Történet nincs, de sajnos mi már tudjuk a történet végét, ezért más, mint megírása pillanatában…

Elég sűrű leves, vagy inkább már főzelék. Nehéz kavarni, a fakanál is vigyázzba áll benne. Itt ahol vagyok nem korrekt megítélni egy halálos beteg ember elméjét, de azért hadd merjem leírni, roppant zavaros. Talán szándékosan, talán én vagyok a kevéske, hogy kihámozzam. De elhiszem, a halálfélelem mindannyiunkat megőrjít, szóval együtt érzek, de attól még nem tudom azt írni, hogy ez élvezhető, befogadható irodalom.
Persze gyönyörűek a koncepciók, legalábbis megpróbálom mégiscsak aggyal feltérképezni a lehetetlent. Valami olyasmi dereng, hogy megszemélyesíti a Hasnyálmirigyrákot, aki beléje szeret. (!!!) És miként a szerelem, mely vak, nem válogat, megzavarja a napok nyugodt menetét, ami a társadalom alapköve.. a rák rá is önkényesen csap le, csak úgy.. Maga az ötlet zseniális, elviselhetővé teszi az elviselhetetlent, a gyilkos szerelmessé válik, minden önmagából fordul ki, az ellenkezője lesz..
Egy Escher-kép ölt itt szavakban testet. Ami elkezdődik a 21.században az a 17.-ben folytatódik, aki férfi a következő oldalon nő lesz..aminek eleje van annak nincs vége, meg hasonlók. Az anyja hol évszázadokkal ezelőtt bukkan fel, aztán meg az Üllői úton az idén.
Mintha egy csomót próbálnék kibontani.. érzem magam, ahogy most erről írok, és nem sikerül, egyre jobban belegabalyodok.
De végre a gondolataimban itt vagyok a végénél, ami meg maga a felszedett képzelet, a belénk sulykolt örökség: a bűn. Mert mintha oda jutna el, hogy kimondatik, bűnös és kész..vége van. (nincs kimondva, de mintha azért lenne beteg, mert bűnös) Nem, nem gondolom, hogy ártatlan lennék, de egy bűnöm van csupán, az arroganciám, hogy magam test-elmének képzelem..ha Esterházy is erre gondolt, akkor szuper, de valahogy nem hiszem. Sejtésem szerint ez a pállott, keresztény tradíció évszázados terhe csak..

Egyszerű, pontos, tökéletes. A szöveg és a képek kéz a kézben járnak. Hagyj időt magadnak és téged is fejen kólint ez a csoda.