Hrabal ​könyve 85% 97 csillagozás

– Képzelje Bohumil. Boldog vagyok, de jogtalanul boldog – mert már nem él, ezért boldogtalanná leszek, hogy nem lesz már újjá tett olvasás, azaz a gondolatai és tettei meghatározta entitás – írás, kit mi Esterházynak hívtunk, s nem más. Hogy Hrabal, vagy nem Hrabal, nem kérdi senki más, csakis a postás.

És látá az Úr, hogy könnyekre szükség van, ezért küldött az Úr könnyeket az embernek, ám egy diszlexiás angyal egyszer elszúrta a másolást (figyelt pedig, aligha szerelmes nem volt), így lettek aztán könyvek is. Például Hrabalé.

Hrabal könyvében az az érdekes, hogy csak egy kicsit a cseh íróé, szinte alig, nagyrészt inkább Annáé, akinek több ura (Ura) is van: egyészt az Úr, akihez imádkozik gyakran éneklés formájában, aztán az uram, az a kedves, hisztérikus ember, és hát maga (Maga) is Bohumil. Magad Uram, ha szolgád… Szolga pedig van, Csocsó, meg a másik, a Balázska, angyalok Ladában szívárványos sebváltóval.
Az angyalok, meg az író miatt is könnyen lehetne azt mondani, hogy ez egy megfigyelési ügy. Mi, a feleség, megfigyeljük az írót; ahogy ír, meg ül a szobájában, repked a haja izgatottságában, aztán bámul maga elé (bambán). Jó, természetesen magát is megfigyeljük Bohumil, csak másképp, pedig kedvelem. A Maga ölébe fekszem délutánonként, hát olvasson nekem, nem baj, ha szavát se értem, cicázok magával, bár lehet, hogy ezt nem is így mondják csehül. Aztán megfigyeljük Annát is, hol mint egy angyal, távolról, kívánva csak, elérhetetlenül, hol mint egy férj, közelről, szeretve és gyűlölve, ahogy a férfi a feleségét nézi; egyik éjjel ismerős, meleg testét imádva, másnap hideg, gyűlöletes idegenként. Azt figyeljük meg főként, hogy lesz egy gyerek, meg hogy van egy család. Hát a családok ilyenek. Hol Istenről vitatkoznak, hol valami földi dologról. A regény végére aztán Isten is sorra kerül. Hát mit mondjunk, elég szarul szaxofonozik.
Ilyen ez a világ, mindenkit megfigyel valaki. Beszervezett béke. Szerencsés az, akit csak Isten vagy egy író figyel meg.

Jelen aktákat a mai nappal továbbőrzésre a Mennybiztonsági Történeti Levéltárba utaltuk. Pecsét, dátum, aláírás, Angyal János alezredes.
Lábjegyzet: Az irat a következő kulcsszavakkal kutatható: szeretet, szerelem, istenbizonyíték, Heisenberg, pörköltszaft, blues, Charlie Parker, angyaltan, Bohumil Hrabal, író.

Csöppség. 3 kicsiny falatka. De nagyon jól esett!

Anna-regény. EP-könyv. Angyalok missziója. Hrabal. Hommage a Hrabal. Pre-nekrológ. Elhrabalás, kihrabalás. Kaparás. Ó, lehet ez bármi, gyönyörű, sodró szófolyam, szerelem, nem élveztem még könyvét ennyire a Harmonia óta. Az meg rég volt.
S ha majd egyszer nagyon unatkozom, elolvasom, hogy mit is olvastam, bár jó nekem így is, csekélyértelműként (ah, Micimackó már foglalt), saját értelmezésben, akár szó szerint is véve a leírtakat. Merthogy ez a hrabal nem az a Hrabal. Ám egyelőre nem érdekel :-).
Pár oldallal odébb: Isten egészen szerethető, az Esterházy-féle legalábbis. Kár, hogy nem ex cathedra, pedig az. A kanonizált belefáradt önnön mivoltába. Kár érte.
És végül: „tehetetlenség, egyszeriség és teljesség”.
Szép volt.

Kicsit már nyom.
Eleinte jókat röhögtem a két botcsinálta angyalon a rakoncátlankodó, repülni vágyó dinnyésfehér Ladában, aztán elkezdett leesni, hogy mi mindenről van itt szó, megelevenednek a maszatos szélvédőn a múlt század véres eseményei, olyan jó kis tört légiességgel, hogy meggebedek bele.
Meg ott van Anna is, jaj, Bohumil, elvetesse, ne vetesse, van ez a fránya, végtelen, törékeny limbó. Szemein át nézzük, figyeljük, jelentjük a narrátort/írót, ahogy egyik pillanatban még fontos, és szétomlanak ficsúros fürtjei a párnán, másikban már ballaszt. Idegesítően kapirgálja a papírt, nem kell.
Mi mind, vamzerek.
Aláfesti a botfülű atyaúrissthen, fújja, harapja, szopkodja, most gyomorból vagy tüdőből? franc tudja már, fújjad! el-eltéved azon az átkozott szaxofonon, Bird a maradék haját tépi önkívületben, figyeljél már, $@!%, miazisstentcsinálsz?!

Három fejezet.

Három(?) nézőpont. (Nyilván több, mert ha egy is, akkor ha Moebius-szalagszerű, már rögtön nem egyértelmű, hogy mégis, ki beszél/ír/gondolkodik.)

Asszonykönyv, nő-könyv (pedig latinul a könyv férfi: liber, libri m).

Ám ez a könyv mégiscsak nő. Egyre nagyobbra, az emb(rió)er(tól)ektől az angyalokig, Charlie Parkeren keresztül is az Úrig.

(A szaxofonos részeket ma is Dés László hangján hallom, ahogy 2016. július 5-én este a Petőfi Irodalmi Múzeum udvarán felolvasta. Annak az estnek is a hatása alatt vagyok. Még mindig. Örökké.)

Megrendítően szép.

Nem tudom, miről szólt, de tetszett.

Fél csillag a szaxofonozni tanuló, és evégett a szaxofonosok elejét mind magához rendelő Úristen ötletéért.

Tipikusan az a könyv, amiről elmondhatató, hogy nem értem, mit olvastam, de tetszett. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy maradéktalanul bele tudtam feledkezni ebbe a hármas regénybe, de (bízom benne) valamelyest értettem és a tetszéssel sem volt baj. Pár éve azt mondták nekem, hogy a Sörgyári után kell elolvasni és akkor üt be igazán. Nos, direkt az utasításnak megfelelően cselekedtem, de elmondhatatom, hogy szerintem anélkül is működött volna. Mindenesetre most így jött ki a lépés. Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem ez teljesen olyan volt, mintha a jó öreg Menzel helyett Szőke András és Badár Sándor road movie-ját néztem volna. Ebbe talán az is közrejátszik, hogy a közelmúltban néztük meg újra a Nyugattól keletre című klasszikust.

Kérdés azonban rengeteg maradt bennem: mennyire befolyásolja földi létünket, ha két angyal egy fehér Ladában leskelődik utánunk? Beleszerethetünk valakibe pusztán az írásai miatt? A Teremtő tud szaxofonozni? Hol ér véget az evokáció és kezdődik (folytatódik) a mű? És végül: ki az a Zsuzsi, akinek ezt a könyvet ajándékozta egy – minden bizonnyal – szerelmes ifjú lélek 2001 karácsonyán? Sőt, hogy ez utóbbit egy kicsit tovább gombolyítsam: mi lett kettejük sorsa, ha már egyszer szegény könyv az antikváriumban, majd az én kezemben kötött ki?

Számtalan kérdésre talán soha nem kapunk választ. De minden jel arra mutat, hogy ez így jól is van.