Hasnyálmirigynapló 90% 242 csillagozás

A halál háziasítása. Hogy a végén a tenyerünkből csipegessen. Ez nem az a halál (az „öreg haverom”), akivel kocsmázni jár az ember – az alkalmasint Petrié lehetett. Ez a halál ledér – vagy dévaj? – nőszemély, kurvácska, de ez szeretettel, becézőn mondva. Jó, hát néha zavar, elvonja a figyelmet: nem lehet mellette irodalommal bíbelődni, teszem azt. (De lehet, hogy nem bíbelődni: pont az az irodalom.) Néha fáj, de akkor együtt fájunk. Aztán a végén ott ül az ágy szélén, és azt suttogja: nehogy meghalj itt nekem.

A hangsúly nem azon van, hogy „meghal”. Hanem azon, hogy „nekem”.

Két éven át nem mertem kézbe venni. Péter márciusban zárta a naplót és májusban Dés Lacival nálam lépett fel utoljára – azután már csak a Könyvhetet nyitotta meg, majd elment. A fellépésekor megbeszéltük, hogy a Könyvhéten találkozunk, ám az én programomat egy nappal korábbra tették, így pont elkerültük egymást. Aztán már nem adatott több alkalom.
A könyvről is írni kéne valamit, de minek? Tessék olvasni: ez a kötet az egyik legnagyobb magyar író [mondjanak bármit is mostanság az irigy irodalmi és politikai kukacok] szép, szomorú, okos búcsúja.

Véletlenkönyv, mondhatjuk így is, ez már a második (utolsó) neki. A Javított kiadás sem volt egy könnyű futam, élete csalódásával kellett szembenéznie, de mennyivel nehezebb, amikor magával az élettel, annak elfogyásával kell leülni az íróasztalhoz.
EP-nek alapvetően van humorérzéke, mint ahogy az emberek többségének nincs (csak hiszik, hogy van), így nagy hendikeppel indul neki, hogy a saját – miről is?, haláláról?, arról végül is nem, hisz még él, szemérmesen nem is forszírozza a témát, elvicceli, mi mást tehetne, akkor talán az elmúlás egyre inkább materializálódó jeleiről írjon. Így indul az eleje, keserű humorral, egy megszemélyesített betegséggel (Hasnyálka, Mucus, Kisasszony, stb.), aztán, ahogy telik az idő egyre inkább fekete-fehérbe vált a hangulat, egyre többször jelenik meg az ember a sorok közt, nem illik, de nem lehet mit tenni, ki kell mondani, hogy Mucus nyerésre áll. Habár meglepően keveset foglalkozik EP a konkrét betegséggel, inkább csak irodalmi alapanyagként érdekli, látszólag szöveg lesz ebből is, aztán a vége felé kikopik a szövegből a mucusozás, beszivárog a valóság.
Felvetődik a kérdés, hogy mennyire irodalmi ez a napló, mi a valóság, mi a konstrukció? EP-nél minden irodalom, minden „csak” szöveg, eddig így volt, és részben itt is így van, de ebben a helyzetben ő is csak ember, kibukik belőle a fájdalom, és érződik az is, hogy elhallgat, talán (!) őrzi nekünk, olvasóknak az írót, nem utazik a könnyzacskók megcsapolására, tudja, hogy egyszer minden író halott lesz, és csak a könyvei maradnak (ha maradnak).
Esterházy Péter meghalt, EP itt van (azt hiszem ezt a monogramot is vissza kell vonultatni, mint híresebb sportolók mezszámát), beköltözött a polcomra, a ti polcotokra.

Hasnyálkával senki nem akar önszántából megismerkedni. E.P-nek sem volt választása. De ő a maga módján közelítette meg ezt a „kapcsolatot” és veztett be a legbelsőbb gondolataiba, érzéseibe, felvállalva fájdalmait, kínlódását és a végsőkig tartó reményét.

Nos, volt egyszer egy könyv. Mit köntörfalazzak, ez a könyv. Fájdalmasnak ígérkezett, mert hát milyen is lehetne egy olyan könyv, ami az árnyékában, igen, a halálnak az árnyékában íródott. Tévedtem, tulajdonképpen. Mert óriásiakat röhögtem rajta. Hogy közben sírtam is, az más kérdés. De a problémák itten rétegesek. Mert mi sokat vesztettünk az idén (nem tudom, más hogy van vele, ez csak az én királyi többesem, egyszer élünk, miért ne): egy anyát, másokat, meg egy EP-t, és hirtelen nagyon egyedül maradtunk. Mint EP-szerető embernek, nyilvánvaló volt már az első kósza hírek alkalmával, hogy én ezt el fogom olvasni. Aztán kicsit kerülgettük egymást, mert a sebek még frissek, fájdalmak még nagyok, hát kell ez nekünk? Aztán meghalt EP is. Aztán meg adódott egy lehetőség, és ha már lehetőség, és még választani is lehetett, akkor naná, hogy ezt választottam. És újra ott voltunk (még mindig ott vagyunk, pedig már nem vagyunk sehol). Thrombocitákat számolunk, reggeli vérvételekre várunk, hőterápia sosem volt, mert lepattant országban ilyen nincs. De volt 5perces, befekvés előtti konzultáció, kétségbeesett drukkolás, pedig minek, mikor úgyis tudtuk mindketten, hogy pedig minek, de azért mégis. És voltak émelyek és átültetések és remények és hisztik és veszekedések és otthoni kaják versus kórháziak és volt nekünk egyetlen anyánk, aki akár EP is lehetett volna, de persze mégsem. Pedig akár lehetett volna, humor ua., különbség persze számos, például az egyikük írt, a másik (az anyánk, azaz az enyém), ő nem. Ő csak… Ő csak mi? Elmondhatatlan. EP is.
És akkor megint: hát kellett nekem ez? Igen, kellett. Mert most már belülről is látom azt, amit eddig csak kívülről. Még mindig van egy még belsőbb látás, azt azért egyelőre kihagynám, amennyiben lehet. A könyvnapló-naplókönyv, könyv, napló, akármi, csodás. Mint minden EP-írás. Hogy lehetne még mondani? Elvesztettem a fonalat. Egy biztos: nincs itt részünkről (na most megy nekünk ez a királyi többes, vagy nem megy?) túlértékelés, mi több: hájpolás. Ez az egész ugyanazt a problémát veti fel, mint Anne Frank. Vagy Gyarmati Fanni. Vagy Karinthy Cini. Vagy akárki. Életeket nem lehet értékelni. Ennek ellenére megteszem/megtesszük, mert a könyv, mint ahogy már gajdoltam fennebb erről valamit, csodás. Igen, az. Egy rákról írt könyv. Mert megállja a helyét önmagában is. Nem hatódunk meg attól, hogy írója már nincs (dehogynem, a fenébe is, na de nem olyan értelemben), nem lesz ettől több (tényleg nem), csak mi leszünk kevesebbek. Nem attól, hogy elolvassuk, ó nem. Hanem attól, hogy ez a pont. És nincs tovább. Ez az igazi szegénység. Ám! Aki szerette, ezután is előveszi. Aki eddig nem ismerte, talán most megteszi, mert ez már így szokott történni, aki meghal, sokkal érdekesebb, mint aki (még) él (no offense, ez van). Ez már tulajdonképpen mindegy, EP-nek a leginkább.
Mindenki úgy segít magán, ahogy tud.
Én olvasok. EP-k a polcon. A veszteségek is.

Jól van ez a most, csak elég rossz. De minden rendben van.

Féljólesett. Végigrötyögtem, vigyorogtam, de összeszorult torokkal, lélekkel kicsit nehezen megy, valljuk be.* Gondolatban többször is írtam róla, persze azonnal megnyomtam a képzeletbeli delete-et, merthogy sehogy se jó, akárhonnan kezdeném.
Nem akartam tapintatos finomsággal nyakon önteni az értékelést – és nem csak azért, mert EP megfojtana. Meg ő, bárhol is van. Mert ebben, biztos vagyok, nem viccel a bácsi. Aztán számomra is bosszantó a realizmus-kényszer, meg a referenciális olvasat tolakodása, absztrahálnék én örömmel, ha tudnék. Nem könnyű művelet, főként, mikor a Mucus, és mindaz, ami vele jár, átírt mindent, írást és olvasást, mindennek ő lett a szövegkörnyezete, ha akarom, ha nem. Szóval nehéz így egyik részről megjeleníteni, másik részről e megjelenítés révén felfogni, befogadni a szépséget. Mert ez lenne a cél. Mindig és örökké… Egy pillanatra úgy tűnik, nem is sikerül. Aztán rácsodálkozol, hogy mintha mégis… Így is, félborzasan.
Írom vers, ahogy jön.
És jön, bohócságokkal, hülyeségekkel és bölcsességekkel tele, ontológiai derűtől áthatva, csak mellesleg. Tudva, hogy nem számít. Sziporkázó iróniával és öniróniával, bölcs humorral, játékos kedvvel, belcsippente az élet kisebb-nagyobb kérdéseibe. Ízlelgetve őket, néhol kikezdetlen életkedvvel, máskor kissé étvágytalanul. Olykor metafizikai képzelgésektől távol maradva, máskor Istennel elcsevegve. Elfogadva a teremtést, magáénak érezve életét. Hasnyálkástul. Sorsostul.
Akarva-akaratlanul meghatja az embert az a bölcs derű, alázat és csodálat, amellyel a létre tekint. Az akarat, mondhatni kötelességtudat, mellyel próbálja minden percét megélni, kihasználni. Pedig érződik a szövegen, hogyan kebelezi be lassan, szinte észrevétlenül Hasnyálka a derű éltető sejtjeit. Fokozatosan „tompul” a szöveg, alábbhagy a lendület, a játék, a fájdalom mellett fokozódik a semmit-nem-csinálás okozta lelkiismeret-furdalás és a hasnyál diktálta rutin, az unalom.

Minden fordítás. Jó volna tudni, tudni egyszer, hogy az írásaim minek a fordításai – írja. Igen, jó lenne tudni. Erről az írásról is. Talán köze van hozzá annak az erőnek, hitnek, amely kimondatja: Lényegében számíthatsz rám, ha nem értek is mindent ebben a szenvedésprojektedben. Köztünk szólva én már a fölfeszítésedet is túlzásnak találtam.

Furcsa erről most, húsvét körül írni. Nem terveztem, a véletlen hozta így, a napok rutinja, az időhiány. Mindenesetre jól van ez így. Remélem, a böjt lejártával, bárhol is lenne, megkapta születésnapjára a töpörtyűs sárgabarackot. Vagy a sárgabarackos töpörtyűt…

* Pedig még nagy rajongó sem volnék. Inkább csak töröm a nyelvet, amelyet beszél(t), és mégis… közelebbnek érzem magam hozzá. Szeretném, ha nem azért lenne így, mert belehalt a tündérébe, és ezáltal húzása lett a könyvnek. De lehet ezt biztosan tudni?

Volt egy terv. Hogy úgy teszek, mintha. Mintha még élne, és a napok annak az évnek a napjai lennének. És akkor én aznap, akár azokban a percekben egyből megtudhatom az ő mivanéppenjét.
Ez volt a terv elemi szintje.
Mert persze az is volt, hogy akkor már, ha így közvetlenül, azonnal tudom az ő állapotát, akkor közvetlenül vele tudok gondolkodni. Az én jelenemről is.
Aztán mindezt le is írom.
A gondolkodás még csak-csak, de nem tudtam naplóíróként létezni. (Igaz, ez sosem ment.)

Végül legalább az évet húztam, amíg lehetett. Felidéztem Könyvhetet, hirtelen halálhírt, temetést. Most már le kell zárni ezt a helyzetet.
Ha eddig lehetett arra gondolni, hogy ez a nagy magyar író naplója, most már nem érdemes. Immár nincs lényegi különbség Adrian Mole és közte. Nincs a Földön E.P. nevű létező.
De újraalkotható.
Korlátozottan (ami persze eleve adottság, de itt most a saját terveimhez mérten értendő) újraalkottam.
Naplója a szent lovagé. (szent = példa)
Nem az elhalálozás a helyzete, hanem az életének utolsó szakasza.
Tudja, hogy királyi a kórja. Nem leküzdhető. (Nem a lovag súlycsoportja.) Itt csatározásnak, kapálózásnak helye nincs. (Ezt belátni? Hogyan?!) Az élést kell még csinálni.
Őszinte. Ahogy belefárad. Ahogy tennivalókat, nagyobb koncepciókat elenged. Megkísérel ezt-azt, még dühöng is. Aztán enged.
A nagy engedés naplója ez.
Még a társaknak is meg van engedve a sajnálat. A könnyek. Mintegy az atyai (bölcsebb) tekintet előtt.
Ha volt értelme az évnyi távolításnak, akkor ez: hogy nem csak az érzelmeimmel való küszködés maradt. Hogy nem csak a szeretett, becsült, rajongott E.P. sorait olvastam.
Olvastam egy könyvet, aminek a főszereplője, az elbeszélő tudja, meg fog halni. Hamarosan. És ehhez igazítja életét.
Hogy aztán, végül a mindiget cserélje örökkére.
Úgy néz ki a könyvből, hogy mondja, te bikfic – szinte megrovóan –, az van, hogy nem jelenik már meg új könyv a nevemmel, nem lesznek felolvasások, találkozások, de ha úgy jön, hát összeszedem a lehullott csillagokat, és mind visszaszegezem az égre. Nem mondom, hogy ugyanoda, de majdnem. És akkor lehet úgy tenni, vagy legalább érezni, hogy az ég, és alatta mi, hogy ez az egész ugyanúgy van.
Újra. Megint.
Mindörökké, a világ végezetéig.
Bizony, (most már) ilyen E.P.-nk van nekünk.

A késztetés, hogy olvassak valamit Esterházy Pétertől, régóta és szinte folyamatosan jelen lévő késztetés. Nem is tudom mi lett volna, ha nem nézem meg egyszer csak hirtelen felindulásból (és kulturális karanténelfoglaltság ürügyén) az emlékére készült filmet. Valószínűleg ha nem teszem, tovább tologatom magam előtt az Esterházy valamit olvasni késztetésemet. De megnéztem. Zokogtam, és azon módon előre helyeztem a könyvjelzőim között már régóta várakozó Hasnyálmirigynaplót a pim.diáról. Nyomban el is kezdtem olvasni. Még hallottam a hangját, felidéztem beszédének ritmusát, láttam magam előtt a mosolyait… Szóval szinte interaktív élményt gyártottam a naplóból, amiből végül irodalmi mű lett. Szerettem a gondolatmeneteit, a szókimondását, a gondolatfolyam hitelességét, az egész magában élő (vagy H-ban élő) világát mindenestül. Annak ellenére, milyen aprópóból íródott, nagyon sokat mosolyogtam, kuncogtam olvasása közben. Mivel on-line olvasás volt, nem tudtam, hol tartok, csak sejtettem, mennyi lehet még hátra, és folyton féltem, hogy megszakad majd hirtelen. Végül így is lett. Ott ültem meglepődve és leforrázva. Hát vége lett. És tudtam, hogy nem csak a naplónak lett vége. És újra könnyeztem kicsit. Mert megint ott tartottam, hogy rendben, elviselem, de kell valami Esterházy Pétertől! Remélem nagyon sokáig bennem marad majd ez a késztetés (is), és együtt újraalkothatok Vele valami nagyszerűt. Nem magamért, nem Őérte, hanem mert így jó, és csak így helyes. Azt hiszem Ő is így gondolta ezt az író és olvasó dolgot.

„ Próbáltam, próbálom a bajt nyakon csípni. Mondatok igájába hajlítani.”

Különös olvasmányélmény ez a kötet, mert sajnos tudom a történet végét, de ennek ellenére irodalmi alkotásként nagyon olvasmányos, helyenként kifejezetten derűs, ontológiai derű, írja. Számtalan hivatkozást tartalmaz szerzőkre, irodalmi művekre, írókra, zenészekre, családra, ahogyan azt már Esterházy Pétertől megszokhattuk. Sajnos az említettek közül többen már szintén távoztak ebből a világból. Az alkotás maga az ember ebben az esetben, és akkor nem is lehetett volna másképpen, hogy megszületik ez a mű is, nagyon jó szavakkal, mondatokkal, a nyelv tökéletes kézben tartásával, és „leállíthatatlan stílusérzékkel”. spoiler
„A könyvet mindig ketten alkotják: az író, aki írta, s az olvasó, aki olvassa.” – idézi Kosztolányit. Megpróbáltam hibátlanul hozzátenni az én részemet.

Elképesztően, arcpirítóan pofátlan könyv. Esterházy konkrétan beleröhögött a halál arcába. Pontosabban megszemélyesített betegsége, Hasnyálka, alias Mucinger darling arcába, akivel hol kedélyesen cseveg, hol elküdi a bús francba, mindezt meglehetős szabadszájúsággal. Ami nem tudom, egyébként, úgymond „alapjáraton” mennyire volt sajátja EP-nek (lévén, sajnos, ez az első mű, amit olvasok tőle), de bárhogy is, voltaképpen azon se lehetne csodálkozni, ha egy, végeláthatatlan b*megből állna a regény. Akarom mondani napló, hiszen voltaképpen naplójegyzetek ezek, „juteszembe” írások.
Jó lenne elhinni, hogy tényleg ennyire felül tudott kerekedni a rákon, a gyógyíthatatlanság tényén, a nem létezés felé tartó, egyre rövidülő úton – és jó lenne, ha bármelyikünk, aki kénytelen lesz szembenézni a visszafordíthatatlannal, ilyen derűvel tudná szemlélni az életet. Na, meg a halált.