Harmonia ​Caelestis 187 csillagozás

Esterházy Péter: Harmonia Caelestis Esterházy Péter: Harmonia Caelestis

Mintha varázsütésre (fotocella), hangtalanul kinyílik előttünk a mesterien megmunkált kovácsoltvas kapu (1. sz. műremek), s végiglépdelhetünk egy elhagyott, ismerősnek tűnő allén. Az utat porcukorhó borítja (sóőrlemény?), minden léptünk látszik, feltéve, ha van bátorságunk visszapillantani. (Valakik majd kővé dermednek. Mi?)
Súlyos döndülés, a kaput becsukták. (Haydn?)
Megérkeztünk – hová is? Melyik századba? A huszadikból a huszadikba? (Többek közt.)
Vallomásokat olvashatunk az Esterházyakról, a nem-Esterházyakról, vallomásokat Magyarországról, történeteket történelmünkről (fehér foltok: porcukor, porsó, por, hamu, isa).
Sorstörmelékek, sorsőrlemények, mi.
Most lett vége a huszadik századnak.

Eredeti megjelenés éve: 2000

Tartalomjegyzék

>!
Magvető, Budapest, 2017
720 oldal · keménytáblás · ISBN: 9879631421934
>!
Magvető, Budapest, 2013
718 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631421934
>!
Magvető, Budapest, 2008
718 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631421934

5 további kiadás


Enciklopédia 16


Kedvencelte 47

Most olvassa 50

Várólistára tette 198

Kívánságlistára tette 78

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

>!
Peónia
Esterházy Péter: Harmonia Caelestis

Megjelenését követően frissiben olvastam a Harmonia Caelestist. Tán egy hónapja, befejezve a Hasnyálmirigynaplót, újra elővettem. Tudjuk, minden újraolvasás érzékenyen kijelzi a személyiségünk két olvasás között végbement változásait, hát kíváncsi voltam, hogy az a nagyon személyes, időről időre finoman átrajzolódó tapasztalat- és kíváncsiság erezet, amellyel újra életre keltjük a papíron rögzült irodalmi szöveget, megnyitja-e a már olvasott szöveg új dimenzióit, gazdagodnak-e a HC-szövegekkel kapcsolatos élményeim.
Sietség nélkül, sokkal nyugodtabban olvastam, mint 16 éve. Nem tanárként, elemzőként, csak egyszerű olvasóként, érdeklődve időztem el egy-egy édesapánál, és így jóval szélesebb horizont nyílott meg előttem apaképekből, mint első olvasatra. A regény első felét úgy életem meg, mint egy egyre táguló világot, amelyben gazdag jelentésrétegek szövődnek egymásba, és a tudásom, érdeklődésem még most is csak néhányba tud belekóstolni. Hatalmas hintajátékként élveztem az apafigurák közötti ide-odalengést. Egyiknek a szakállát húztam meg képzeletben, a másikra rákacsintottam, a harmadiktól elfordultam, a negyediktől féltem, az ötödiktől iszonyodtam, a hatodikkal együtt kacagtam, a hetedik meg az édesapám volt. Nagyon sokféle érzelmet váltott ki belőlem ez az apai arcképcsarnok, ami persze egy pillanatra sem vált statikussá, nem merevedett tablóvá, inkább hasonlítottak ezek a képek ahhoz a trükkös fotós megjelenítéshez, amelyben egy alaparc változó alakzatokat vesz fel, de az alapvonások megmaradnak. Egyszer majd elolvasom úgy is a HC-t, hogy erősebben figyelek az apák életének történelmi vonatkozásaira is.
A második rész – az apakalandozások kavalkádja után – minden vetületével szorongató, akár a helyszűke, amelyben a család élt. Az első rész sokféle színe után ezek a lapok nem tudtak kikeveredni a szürkéből még akkor sem, ha egy-egy képpel megmosolyogtatott EP. A saját gyerekkorom ismerős és ismeretlen képei szorítottak össze olvasás közben. Mélyebben, súlyosabban éltem meg a regénynek ezt a felét, mint az első olvasásnál.
Sok személyes zugot megpiszkált bennem a HC, ezek érdektelenek mások számára, de az bizonyára fontos, hogy EP-nek sikerült egy olyan alkotói attitűdöt kialakítania, alkalmaznia, amely nagyon erősen személyessé, élménygazdaggá teszi a szövegei olvasását mindenki számára.
Egy generációba tartozom EP-vel. Legnagyobb hozadéka az volt ennek az újraolvasásának, nyilván EP sorsának alkulásával együtt, hogy elgondolkodtam a generációnk induló lehetőségein, reményein, gáncsain és gátjain, bukásain, kudarcain, kapaszkodóin és a jelenlegi, lehetséges feladatainkon.
A HC-t olvasva az is tudatosult bennem, hogy már nem tudom elemelni magamtól az élményanyagot, nem tudom megformálni, nem tudok tárgyszerű, műközpontú értékeléseket írni. Magamat olvasom, magamat írom.

2 hozzászólás
>!
Juci P
Esterházy Péter: Harmonia Caelestis

Először is: BEFEJEZTEEEEEEM! :DDD

Esterházy Péter jó példa az ún. kedvenc íróm típusú édesapámra. Még akkor is, ha ez a könyve tényleg elég nagy kihívás de most már legalább nem kell szégyenkeznem, hogy magyar szakos diplomát szereztem anélkül, hogy olvastam volna, teehee. Rendesen beledobja a mélyvízbe az olvasót, az biztos, az első felén rohadt nehéz fogódzót találni, nem akar fogyni az a sok száz oldal, és úgy érzed, nem haladsz sehova, nincs történet, csak ilyen egymásra dobált történetszilánkok (amik viszont sokszor nagyon viccesek, erre egyáltalán nem számítottam, hogy ennyit fogok röhögni ezen a könyvön), szóval jó olvasni, de nehéz haladni vele. Aztán a második fele már történetszerűbb, bár annak is elég, hm, rapszodikus a narrációja, csapong ide-oda, eszébe jut ez meg az, gyakran témát vált, de azért haladunk valamerre, viszont már egyáltalán nem lehet annyit röhögni rajta sajnos, inkább dermesztő és néhol egyenesen megrázó, legfeljebb egy-egy fanyar mosolyra futja már csak.
És az egész arra jó (ami a célja is alighanem), hogy egy olyan komplex irodalmi alak jöjjön létre, mint édesapám, aki egyszerre monumentális (ez a könyv egy emlékmű), embernagyságúnál nagyobb, általános imádatot kiváltó alak, akinek az árnyékában mindenki eltörpül, még a sokkal szerethetőbb édesanyám is, és aki (mármint édesapám) ugyanakkor rohadtul gyarló, utálatos (néha), kiismerhetetlen figura is.
Szóval kedvenc lett, és biztos, hogy el fogom olvasni még legalább egyszer az életben (csak akkor majd megpróbálom nem 9 hónap alatt abszolválni). És azt mondom, ezt mindenkinek érdemes elolvasni. És ezek után rohadtul kíváncsi vagyok a Javított kiadásra.

9 hozzászólás
>!
eme P
Esterházy Péter: Harmonia Caelestis

Én és a posztmodern valamiért nem vagyunk a legjobb baráti kapcsolatban. Találkoztunk néhányszor – igaz, túl kevés alkalommal – és nem igazán értettünk szót egymással. Most, e regény olvasásakor, mintha változott volna a helyzet. Nem mondom, hogy mindent a helyére tudtam tenni, maradtak fehér foltok, de összességében nagyon kellemesen csalódtam. Családregény és sokkal több az, amit kaptam: történelem, filozófia, esztétika, erkölcs és egyben vallomás nagy adag iróniával spékelve és sorolhatnám.
Sok mindent megtudtam édesapámról. Igen, édesapámról. Mert az első rész, az Esterházy család életéből számozott mondatokkal, kitágítva a neves család szűkebb körét, mintha mindannyiunkat családtaggá avatna. Mert édesapám nemcsak minden Esterházy ős, hanem minden ős általában a koldustól az Atyáig, az embergyilkostól a Teremtőig, egyszerre mindenki (tehát konkrétan senki). Mindannyian részeivé válunk ennek a nagy családnak – ergo: osztoznunk kell(ene) vele mindenben: nehézségben, felelősségben, tartásban… Vállalnunk kell édesapánk múltját – saját jelenünket, önmagunkat. És sok mindent megtudtam a második részből egy Esterházy édesapáról, egyről a sok közül, egyről a nagy családból, de nem akármelyikről – arról, aki egyrészt nevetésre fakasztó adomák hőse, de aki eközben megtanulta a történelmi felelősségvállalást, aki megtanulta átvészelni a közelmúltat, aki a nyomor kellős közepén is megtalálta a helytállás lehetőségeit. És miközben igyekeztem kibogozni és kihámozni, mikor kinek az édesapja mit, miért, néha elvigyorodtam, néha elgondolkodtam, néha egyszerre mindkettőt egy-egy látszólag kisujjból kirázott, valójában ravaszul-elmésen kiötlött ütős mondaton. Csak azt bánom, hogy néhány kivételtől eltekintve (Kertész, Szabó Magda, Szerb Antal) nem ismer(het)tem fel az elcsent szövegrészeket.
Egyszóval: meglepődtem magamon. Tetszett, na.

1 hozzászólás
>!
n P
Esterházy Péter: Harmonia Caelestis

„Ki tudná felsorolni mindazokat az édes hangzatokat, amelyeket a régi magyar emberben megütött az Esterhazy név kiejtése…?”
…még hogy a nevük, de a történetük… :)
Mit vártam egy bal-agyféltekés :) matematikustól, írótól…?
Azt amit kaptam és hordoztam én is vele együtt a történelem puttonyát.
Egy olyan családba születni, ahol csak a legnevesebb tagok száma eléri a 40-et és ehhez a grófsághoz és hercegséghez még a „fehér lovakat” (herceg fehér lovon) :) hozzá sem számoltam, nem csekélység.
Sokszor örültem az „én kis falumnak” ( J.Menzel után szabadon), hogy egyszerűen csak a sparhelt volt az a hely ahol mi összejöhettünk és nem a lovagtermi asztal ill. szék, amit az öreg Miklós gróf egyszintre vágott a családi béke kedvéért.(422.old)
Vaskos, súlyos könyv, igen ,kellett a könyvtartó párnám megint, mert se tartani se befogadni nem volt egyszerű. A könyv két részéből a másodikat, a család történetét és vallomásait tudtam könnyebben követni. De jól szórakoztam az elsőn is,főleg a nyakatekert mondatok tudtak éjszakánként ébren tartani és nem kevésbé szórakoztam magamon – azon, hogy többször is rá kellett döbbennem, nem tudom ki kicsoda és hova ment és minek.
És most, hogy elolvastam – bár sokáig fogom még emészteni – mégis nagyon büszke vagyok magamra, nem kevésbé, sőt sokkal jobban az íróra, hogy ezt a remekművet megírta.
Erről a könyvről nem lehet beszélni, sztorizni vagy nagy jeleneteket elmondani, mert az egész úgy ahogy van, egyben ismerhető meg. És kell ismerni.
Ahogy nagypapa is mondja: „Létezni annyi, mint múltat fabrikálni magunknak.” (364.old.)
Majd az író mindezt vállalva – válaszolva : „én nem rokonságban állok a családommal, hanem része vagyok, az vagyok, én vagyok az” (616.old.)

>!
KingucK P
Esterházy Péter: Harmonia Caelestis

Furcsa viszonyom Esterházyval továbbra is megmaradt:
A stílusa és értékei nem igazán összeegyeztethetők az enyéimmel, a hangnem és a csapongásnak tűnő szerkezet néhol fárasztó és zavaró, de akkor is van benne valami, amiért végigolvastam.
Talán a történelmi háttér, a múlt megismerése más szemszögből vagy a rejtély kihívása (mit akar ezzel elmondani?!)
Egyszóval: érdekes.
U.I: Egy nőnél jobban tetszett :)

>!
Inpu
Esterházy Péter: Harmonia Caelestis

Harmonia caelestis és Javított kiadás

Egy korábbi (azóta már nem létező) blogos bejegyzésemre, melyben némi iróniával az Esterházy arcába vágott „kultúrmocsok” fogalmát a médiát elözönlő híradások „értékével” próbáltam szembesíteni s kifigurázni, egy olyan pikírt blogbejegyzés linkjét kaptam válaszul, mely az író munkásságáról az alábbi módon vélekedik (idézem):

“Te olvastál Esterházyt? Végig bírtad olvasni? Egyáltalán találkoztál valaha is olyan emberrel, aki az Esterházyt valóban olvassa?” És rá kellett döbbennünk, hogy nem. Én kettőt kezdem el, Zsolt egynél elakadt, de se ő, se én, nem találkoztunk még élő, hús-vér illetővel, aki azt tényleg olvasná, végigolvasná, és még élvezné is. Gyakorlatilag őt nem szereti senki.

Nos, úgy is mint „senki” (azaz Esterházy-t olvasó, végigolvasó és élvező), vagy ha jobban tetszik „egy senki”, írom azt, hogy ez bizony ordító nagy szamárság. Természetesen „senki” sem állítja, hogy a posztmodern könnyű olvasmány, hogy Esterházy falható lenne, mint egy darab fánk – vagy egy megfelelőbb hasonlattal élve, mint egy lektűr vagy kalandregény. Távolról sem. Esterházy művei aktív olvasói befogadás esetén nyerik el értéküket, ennélfogva a befogadás az olvasói attitűd, intellektus, műveltség, stb. függvényében megyen végbe. Lehet Esterházy-t nem szeretni, de irodalmi jelentőségét, a toll által teremtett alkotmányainak értékes voltát kétségbe vonni finoman szólva is erős önreflexió, olvasói önmagunk észrevétlen elárulása – vagy egészen egyszerűen szamárság. Ordító. I-ááá. (Az idézett blogon meghirdetett nyereményre köszönettel nem tartok igényt.)

És most néhány szubjektív gondolat a Harmonia caelestis-ről és a Javított kiadásról. Roppant helyénvalónak találom, hogy a német nyelvű kiadásban a két mű egybecsomagolva, közös díszdobozban került a könyvesboltok polcaira. Bombitz Attila szavaival élve, a doboz ugyanis nem kettő, hanem egyenesen három(!), egymástól elválaszthatatlan könyvet rejt magában (Számozott mondatok az Esterházy család életéből /H.C/ – Egy Esterházy család vallomásai /H.C./ – Melléklet a Harmonia caelestis-hez /Javított kiadás/), mely füzér – számomra legalábbis – a személyesség és intimitás egyre fokozódó láncolatát alkotja. A Harmonia első részével szemben, mely még valóság és fikció szétbogozhatatlan keveredésével vázolja fel „az” apa alakját, mely apa egyszerre Esterházy Mátyás, az író hús-vér édesapja és minden Esterházy „ősapa”, ki testét, múltját és karakterét kölcsönzi a szándékolt apakép felrajzolásához – szóval, a Harmonia első részével szemben a második egység inkább hasonlít már a családregény klasszikus formájához. A könyv első és második fele állandó beszélgetésben van egymással, tobzódik a nyelvi bravúrokban és az egymásra kacsintásban. Egyszerre regény és dokumentum, de fogalmazhatunk úgy is, hogy elébb regény, majd dokumentum. A Javított kiadás lényegét talán a naplószerű forma tükrözi legjobban. Minden sora az író Esterházy szenvedésének történetét regéli. Hol keservvel, hol dühvel, hol akasztófahumorral áthatva, s mi, olvasók a kukkoló perverz örömével kísérjük figyelemmel oldalakon át a trauma feldolgozásának folyamatát.

Ez a trauma bizonyos mértékig a miénk (is): Kinek nem jutott eszébe a könyvet olvasván, hogy „na, és az én apám? Lehet, hogy az én apám is…?” Nyilvánvalóan eltérő fajsúllyal ugyan, de a szülő, és kiváltképp az APA gyermeki ésszel isteni nagyságúvá emelt alakjának dekonstrukciója valamennyiünk fejlődésének fontos stációja. Az érzés, pontosabban az átérzés képessége adott tehát, s erre a lelki közösségre Esterházy joggal alapozhatott (már ha alapozott – én nem hiszem). Bevallom, az első oldalakon kissé zavart a sok szövegközi „k” (= könnyezés) és „ö” (= önsajnálat), ám ezek szinte észrevétlenül váltak az elbeszélés elhagyhatatlan részévé, hangulati elemévé. A könyv szerkesztése egyszerűen zseniális, ahogy Esterházy az írásjelek különböztető képességét felhasználva több olvasatot kínál fel egyidejűleg: ennek spektruma az ügynöki jelentések kíméletlen valóságával való első szembesüléstől egészen a műnek tiszta formát adó író immár kellő távolságból szemlélődő, önmagát is kommentáló közbevetéséig terjed.

Hogyan olvassuk a Javított kiadás-t? Valahogy úgy, ahogy a Harmonia caelestis-t. Irodalmi alkotásként. Bár témája adná magát, a mű makacsul ellenáll annak, hogy napi politikát olvassunk belé. „Senki” se tegye, nem ezért íródott.

>!
Tilla
Esterházy Péter: Harmonia Caelestis

Nagyon jólesett most nekem ez a könyv, igazán tetszett. Könnyed és mégis súlyos, nehéz. Többször felnevettem olvasás közben, de legalább annyiszor megálltam egy-egy fejezet után, hogy végiggondoljam, értelmezzem az olvasottakat. Szinte minden egyes mondata idézhető lenne, pár szavában egy egész világ lakik. Akár most rögtön újraolvasnám. Hogy a magyar irodalom egyik legnagyobb műve lenne? Lehet.

***
2013 – Második olvasás

Óriási ez a könyv, de tényleg. Imádom. A legszórakoztatóbb könyv, amit valaha olvastam. De ami ennél is jobb, hogy nem csak szórakoztató, hanem úgy minden. Kábé.
Áldassék neve, Kedves Péter Bácsi, amiért ilyen szép hosszúra kerekítette ezt az Égi Harmóniát, mert így sokáig-sokáig, napokig lehet szeretni!
Avagy: amikor édesapám fejében megfogant e könyv ötlete, oldalba bökték egymást mind az ősök, súgták, „néd, leszünk! Jaj.”
(Persze, hogy kedvenc, persze, hogy jöhet a Javított kiadás.)

12 hozzászólás
>!
mokka1 P
Esterházy Péter: Harmonia Caelestis

Szinte lehetetlen feladat egy értékelést írni erről a könyvről, mivel két teljesen eltérő részből áll.
Az első olvasása közben úgy gondoltam, hogy ez lesz az első könyv, amire fél csillagot fogok adni. Bármennyire is igyekeztem, hogy követni tudjam Esterházyt, nem igazán sikerült. Az egész szöveg számomra egy óriási szóhalmaz, érthető tartalom nélkül. Esterházy nem az én íróm – az első rész alapján.
De…
… jött egy második rész, ami köszönő viszonyban sincs az elsővel. Érthető, érdekes, sőt történelmileg rendkívül hasznos beszámolókat tartalmaz. Esterházy Móric történetét, az Esterházy család kilakoltatásának körülményeit olyan szemszögből mutatja be, hogy az olvasó is az események részeseinek érezheti magát.
Szerettem Esterházyt – a második rész alapján.
Sok olyan értékelést olvastam, hogy az első 100-200 oldal után a kedves Molyok nem bírták tovább olvasni a könyvet. Aki letenné, annak azt javaslom, hogy inkább lapozzon a második részhez, mert többet veszít vele, ha azt kihagyja, mintha az elsőt nem olvassa el.

2 hozzászólás
>!
Wish
Esterházy Péter: Harmonia Caelestis

Ez a könyv olyan volt nekem, mint egy több ezer darabos puzzle. Megvettem, mert kellett, aztán csak kerülgettem, majd többször nekifutottam. Rakosgattam egymás után a kis darabokat, de nem akart összeállni a kép, ezért otthagytam. Sokszor. Aztán eljött az a pont, ahol kezdett összeállni, ahol már éreztem, hogy melyik darab hova illik és megindult a történet. Szenvedtem vele rendesen, de összességében megérte. És aztán jött a jutalom, a második rész, aminek remekül megágyazott a kirakós első rész.
Azt hiszem ez egy olyan könyv, amit lehet szeretni, vagy nem szeretni, de el kell olvasni mindenkinek, akit érdekel, hogy honnan jöttünk (édesapámmal). A történelem mi vagyunk. Lehet, hogy nem annyira szépen hangzó nemesi a nevünk, a családi krónika és a történészeké nem nyúlik vissza századokra a felmenőinket emlegetve, de valahol mégis mindannyiunk története benne van az Esterházyakéban. Mert mi is innen származunk, egy vérből valók vagyunk. Hogy grófok voltunk, vagy parasztok, labancok, vagy kurucok, forradalmárok, vagy ellenforradalmárok az (itt és most) mindegy. A lényeg, hogy édesapáink ide kötnek minket, ebbe Kárpát medencei térségbe, ahol élnünk s halnunk kell.

1 hozzászólás
>!
Frank_Spielmann I
Esterházy Péter: Harmonia Caelestis

Én eztet nem tudom értékelni, édesapám! Beszéljenek helyettem az esthajnalcsillagok!


Népszerű idézetek

>!
ede

Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot.

(első mondat)

>!
Frank_Spielmann I

Szavaktól is be lehet rúgni, és vadállattá lenni; így működik a nacionalizmus például.

265. oldal

Kapcsolódó szócikkek: nacionalizmus
1 hozzászólás
>!
Frank_Spielmann I

Egy végrendeletben nincsen kérdőjel, ez a legkáprázatosabb az egészben! Nincsen kérdőjel!

137. oldal

2 hozzászólás
>!
Frank_Spielmann I

Olyan ez, Uram, mintha én azt mondanám, könnyű úgy Istennek lenni, ha az ember, bocsánat, mindenható. Tetszene próbálni nyugdíjasként vagy gimnáziumi tanárnőként, már elnézést…

145. oldal

14 hozzászólás
>!
Frank_Spielmann I

Édesapámnak olyan hangja volt, mint Fats Dominónak. Vagy a Somló Tamásnak. Közvetlenül az angyaloktól kapta a hangját, azon énekelt. Nem is énekelt, danolt.

242. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Emberi hang · hang
>!
Eta IP

Általában beszéd helyett hallgattam, amire apám hallgatással válaszolt, amit én indulatos csönddel vettem tudomásul.

567

>!
eme P

Magyarországon, ahol Magyarországon Magyarországot értem, minden hegy, ami nem gödör.

469. oldal

>!
motyi11 P

Abból se lett semmi, amikor valahová be kellett írni a szülők, nagyszülők foglalkozását. Földbirtokos, vallottam be, de konkretizálni kellett, hogy akkor hány hold föld, s láttam a nyomtatványon, a rubrikán, hogy kicsi lesz, oda annyi nulla nem fér be. Ezt megmondtam. Ekkor kicsit üvöltöztek, pedig jóból mondtam.

632. oldal

>!
VERDI

„Mi a különbség édesapám és az Isten közt? A különbség jól látható: Isten mindenütt ott van, ezzel szemben édesapám is mindenütt ott van, csak itt nincs.

>!
encsy_eszter MP

A történelem csöbrök és vödrök váltakozó sora (…).

22. oldal

1 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján

Hamvas Béla: Karnevál
Martin Amis: Időnyíl
David Mitchell: Felhőatlasz
Hamvas Béla: Szilveszter / Bizonyos tekintetben / Ugyanis
Jonathan Safran Foer: Minden vilángol
Vladimir Nabokov: Gyér világ
Italo Calvino: Láthatatlan városok
Nádas Péter: Emlékiratok könyve
Weöres Sándor: Psyché
Szabó Magda: Az ajtó