Az ​elefántcsonttoronyból 51 csillagozás

Esterházy Péter: Az elefántcsonttoronyból Esterházy Péter: Az elefántcsonttoronyból

Esterházy ​Péter publicisztikai írásait tartalmazó kötete, Az elefántcsonttoronyból 1991-ben jelent meg először. Adja magát a kérdés, hogy az Előszó- vagy utószóval bevezetett ötven írás, mely egyenként és összességében is az idő ívére feszül, kiállja-e az idő próbáját, azaz hogyan vehetők most kézbe ezek a Talált tárgyak, megtisztítatlanul és megtisztíthatatlanul. Ne remegjen az a kéz, nyájas olvasó, a szövegek múltbéli „aktualitása” a jelené is, meghökkentően az. Az irodalmi vonatkozású cikkek mellett a rendszerváltozás személyes megtapasztalásának folyamata játssza a főszerepet a könyvben, hisz a szerző a nyolcvanas évek végi, immáron történelmi eseményeket követi nyomon. A maga módján. Egy közép-kelet-európai elefántcsonttoronyból: fala áttetsző, lépcsei szavak, a panoráma ködbe vesző hegyormok helyett a szomszéd sufnija. És a szomszédot úgy hívják: Drága Hazám.

„Két éven át írtam a Hitelbe ezeket a… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1991

Tartalomjegyzék

>!
Magvető, Budapest, 2007
172 oldal · ISBN: 9789631425918
>!
Magvető, Budapest, 1991
188 oldal · ISBN: 9631418480

Enciklopédia 75

Szereplők népszerűség szerint

William Shakespeare · Johann Wolfgang Goethe · Mikszáth Kálmán · Rainer Maria Rilke · Göncz Árpád · Hermann Hesse · Nádas Péter · Friedrich Dürrenmatt · Garaczi László · Gottfried Benn · Kossuth Lajos · Móricz Zsigmond · Tar Sándor

Helyszínek népszerűség szerint

Sztálinváros


Kedvencelte 5

Most olvassa 3

Várólistára tette 43

Kívánságlistára tette 27


Kiemelt értékelések

Kuszma>!
Esterházy Péter: Az elefántcsonttoronyból

Oly nehéz a szívem, éd’sanyám, s oly hideg van: esőre áll. Vágyom egy kis Esterházyra.

Óvatosan mondom: publicisztikák. Mert ő nem publicisztikákat ír, angyali, rettentő agresszivitással mindent a maga képére formál (csűr), ő „esterházyt” ír. (Próba: Olvastad Esterházy legújabb esterházyját?… Megállapítom, a próba sikerült, ez mondható, igaz mondat.)* Van történelmi háttér – mert a háttér mindig a történelem, és addig jó nekünk, amíg csak háttér, mert ha már az előtérben állványoznak az új okosok, akkor van baj, mi több: fogaknak csikorgatása. ’89-90 fordulóján vagyunk, EP ekkortájt a Hitel nevű folyóiratba írt (háromflekkes „esterházykat”, mint mondottam volt). Ez a rendszerváltás időszaka, amikor álmokat álmodik a nép, de aztán felébred, és borzalom! még a kávét se főzte le helyette senki. Ív is van – kezdetben még a pangó szocializmus a gyanakodva figyelt hatalom, aztán később a népben, nemzetben gondolkodók, EP gyöngyházfényű Parker-tolla egyként csattan mindőjükön, de úgy csattan, ahogy csak ő tud csattintani: lágyan, finoman, de a nyoma megmarad. Hitem szerint: örökre.

Kár, hogy már nincs köztünk. Lenne mit mondania. És miről, meg kiről. Hogy a nyoma rajtuk maradjon. Még akkor is, amikor már a nevüket is elfeledtük: csak az rémlik, hogy volt valaki, valami izé abban a hogyishívjákban, akiről EP olyan jóízűen húzta le a keresztvizet. Kétes halhatatlanság.

* Vendégszöveg vendégművésszel! Vö.: https://moly.hu/idezetek/677435

1 hozzászólás
tgorsy>!
Esterházy Péter: Az elefántcsonttoronyból

Annak idején olvastam legtöbbjét. Az ember azt gondolná, az ilyen, napi eseményekről szóló írások nem érthetőek, nem aktuálisak, idejét múltak.
Hát nem. Legalábbis ezek nem.
Aktuálisak.
Figyelmeztetőek.
Ami akkor kicsit árnyékosnak tűnt, az mára bebarnult. Nagyon bebarnult.

3 hozzászólás
Frank_Waters I>!
Esterházy Péter: Az elefántcsonttoronyból

Valamiért szükségét éreztem, hogy időutazzak, az úgynevezett rendszerváltás idejére (1988 és 90 között születtek az írá sok). Nem értem miért (vagy itt nem merem leírni), de hasonlóságot érzek a két korszak között. Valami készülődött ott, és lett belőle valami. Most is készülődik valami (látom? érzem? remélem?), és hogy lesz-e belőle valami, azt csak az Isten tudja (ateistáknak: ez még a jövő zenéje). Vagy az se. Persze van egy nagy különbség, akkor egy kb. 40 éves periódusból, az úgynevezett államszocializmus időszakából (nehéz meghatározni az egészet, mert változott ez lassanként, de valami mégis ugyanaz volt benne) a demokráciába, vagy pontosabban szólva: a demokráciával való kacérkodásba, próbálkozásba: nem szokta a cigány a szántást (ezt a kifejezést EP is gyakran használja, igaz, főleg önkritika/iróniaként). A mostaniba nem is mennék bele, hogy ez most mi, meg mi volt itt 25 évig, mert azt még nem is látjuk, történészek dolga lesz, meg talán nagy vátesz-íróké (a néppel tűzön-vízen át) – még azt se tudjuk, hogy most ennek van-e a vége, vagy már elkezdődött valami új (mindkét vélemény élő és jól lehet érvelni mellette, valamint megsértődni érveken). Többek között arról is szól a könyv, mi az a demokrácia, hogy is működik, nem módszertani leírás, hanem intések, ötletek, figyelmeztetések. Rosszul csinálod, csoórikám stb. EP nem állítja, hogy tudja, hogy kell a demokráciát elkezdeni, hiszen ő sem abban nőtt föl, néha-néha láthatta külföldön, filmben (?), olvashatott róla, már amit lehetett: olyan volt, mint a magyar nép, amely nagyon áhítozott erre a demokráciára, és mikor végre lehetőséget szerzett magának arra, hogy azt csináljon, rájött, hogy nem is igen tudja, mi az a demokrácia. Mintha Godot a színdarab végén megérkezne, és kiderülne, hogy nem is az, aminek (akinek) gondolták. Hogy a demokrácia az nem egy olyan dolog, amit megcsinálnak helyettünk, azt vagy diktatúrának hívják vagy valami másnak, a demokrácia nem sült galamb, azt egyrészt meg kell tanulnunk, másrészt föl kell találnunk magunknak – és helyet kell ebben találnunk, és megteremteni magát a helyet is. Nehéz dolog a szabadság, mert a társadalmi és politikai szabadság, úgy tűnik, csak akkor működhet, ha szellemileg és lelkileg is felszabadítjuk magunkat (bizonyos fokig, ha tökéletesen, akkor megvilágosodottak vagyunk, lásd Buddha, de ez a vallások hatásköre). Ha 1950-ben születtünk, Magyarországon, a Rákosi-diktatúra kellős közepén, az iskolát 56-ban kezdjük, 1968-ban leérettségizünk (prágai tavasz), és felnőttek nagyjából a 70-es évektől leszünk, akkor nehéz dolog lesz 40 évesen beletanulni a demokráciába. Egy tőlünk idegen dolgot kell megtanulnunk, feltalálnunk, ötlelnünk kell, vizsgálnunk és vizsgáznunk, vitázni, véleményt formálni, a véleményeinket ütköztetni: hát ez teljesen más, mint amit a Kádár-érában megtanultunk. Ott azt tanultuk: maradj csöndben, hallgasd el a gondolataidat, vagy különben (ezt a vagy különbent nem részletezem, sokféle módszer volt), ne bízz másokban, stb. Egy diktatúrában több dogma van, mint a keresztény vallásban. Van persze, amiről lehet vitázni, úgy tűnik, van ilyen kultúra, de valójában ez szinte mindig mellébeszélés, vagy bátorság, vagy még gyakrabban vakmerőség. Megtanultuk a félemet, és most (1989-ben és utána) meg kell tanulnunk nem félni. Új helyzet, az embernek magának is meg kell újulnia hozzá, lehetőleg minél többnek, akkor működhet. Valami ilyesmiről szól ez a kötet (meg jó könyvekről).

2 hozzászólás
DaTa>!
Esterházy Péter: Az elefántcsonttoronyból

Elrontottuk az országot. Sokan most csak úgy tudják mondani: elrontot-ták. Megértem őket, bár félő, az ország közös mű – azaz éppen azt mondanám, ha így, ha úgy: el van rontva az ország.

Írta EP a rendszerváltáskor. Eltelt azóta majd három évtized, s az ország csak még jobban el van rontva.

Elrontottam.
Elrontottad.
Elrontotta.
Elrontottuk.
Elrontottátok.
Elrontották.

Én.
Te.
Ő.
Mi.
Ti.
Ők.

Meddig rontjuk még tovább?

Trudiz>!
Esterházy Péter: Az elefántcsonttoronyból

Esterházy Péter nagysága megkérdőjelezhetetlen. Az irodalom bölcs nagymestere. Túl jó, túl erős írása nem mese. Az elefántcsonttoronyból kimondja az igazat, a valót leplezetlenül, mely ma is él.
Elismerésem!

iniesta>!
Esterházy Péter: Az elefántcsonttoronyból

Én is anno olvastam – pontosabban nem „anno anno”, hanem valamivel később, lényeg a lényeg: nem ma és nem tegnap –, nem a Hitelben, hanem már mint kötet formájában*.

A dolog lényegét azt hiszem már nagyon pontosan megragadták az előttem szólok: dermesztő, hogy ez ennyire nem avult el, hogy a frissessége ennyire „élő”. Dermesztő, hogy úgy telt itt „közéletileg az idő”, hogy ez egy „huszonöt évvel ezelőtti ma reggelből” képes szólni sajnálatosan nagy érvényességgel. Erről többet ne is!

Ami ezen kívül maradt nekem, az a könnyed kedvcsinálás. Aki a demokrácia alakításán, a botrányos mindennapjaink apró-cseprő mozzanatain, a nyelv (édes anya~ünk!) vizsgálatán túl EP még valódi, meggyanúsíthatólag sem elkoptatott slágfertigségének és szellemességének köntösében akar egy-egy irodalmilag releváns, hosszabb-rövidebb gondolat erejéig elmélázni és vitatkozni:

Agota Kristofon, Thomas Bernhardon, Bodor Ádámon, Tar Sándoron, Csoóri Sándoron, Bibó Istvánon, Elias Canettin, Heinrich von Kleisten, Franz Kafkán, Karinthy Frigyesen, Theodore Fontane-en, Háy Jánoson (!), Václav Hávelen, Bohumil Hrabalon, Eörsi Istvánon, Ottlik Gézán, Nádas Péteren, Esterházy Péteren, Alain Robbe-Grillet-en, Czeslaw Milosz-on, Witold Gombrowicz-on, Göncz Árpádon, Ady Endrén, Babits Mihályon, Kornis Mihályon, Garaczi Lászlón, Hajnóczy Péteren, Lázár Ervinen, Tandori Dezsőn, csak simán: Goethe-n, és hát ami a lényeg: Van Bastenen;

az feltétlenül vegye kezébe az „elefántgyűjteményt”! (Természetesen van, akit kihagytam; többet mondok: van, akit direkt! Erről majd akkor az elkövetkezőkben.)

*Ez nekem olvasóilag most azért lett hirtelen aktuális, mert az elkövetkezőkben sokszor fogok hivatkozgatni rá. Ezért is van ez a „nem-értékelés”.

latinta P>!
Esterházy Péter: Az elefántcsonttoronyból

    Ahogy ezeket a háromflekkeket olvastam, nem győztem folyamatosan észben tartani, hogy ezek az írások mikoriak is. (spoiler)

    Könnyű nekem – mondhatná bárki –, hogy van korábbi (akkorábbi-akkorróli) személyes emlékem, ráadásul ugyanazt a nyelvet ér(e)z(t)em-használo(ta)m-él(t)em, ennélfogva nagyon közel állnak hozzám Esterházy Péter gondolatai.

    Szeretem azt az egyértelműsítő, megnyugtató pontosságot, amely zy Péter (!) spoiler
spoiler
spoiler
spoiler sajátja, s ezúttal mostantól már az enyém is lehet.

virezma>!
Esterházy Péter: Az elefántcsonttoronyból

1989-90 Magyarországában születtek ezek a kéthetente megjelenő írások, így magától értetődően egy sajátos politikai közegre reflektálnak. Akkoriban én óvodás voltam, így nem tudok felismerés szinten reagálni a szövegekre, hacsaknem úgy, hogy még mindig nagyon igazak az itt megfogalmazott tapasztalatok.
Esterházy itt most nem „posztmodernezi” össze a szöveget, ezért talán ez az első olyan könyve, amelyet fel is fogtam, és nem csak szerettem volna. Hihetetlenül józan és okos tud maradni ebben a zűrzavaros világban, és a magyar mentalitás alapvető hibáira világít rá. Azt vettem észre magamon, hogy folyton megtetszett valami, amit beidéztem, aztán már vissza kellett fognom magamat, hogy ne másoljak ki valamit mindegyik tárcából.
Nagyon tetszettek azok a kis jelenetek, amikor a gyerekeivel beszélget, azzal együtt, hogy ezek nyilván szerkesztett szövegek. Úgy érzem, kicsit bepillanthattam az elefántcsonttoronyba, és néha egy ici-picit elméláztam azon, hogy de jó volna, ha ez a Péter az én apum volna.

Holdranéző>!
Esterházy Péter: Az elefántcsonttoronyból

Elegáns, szellemes, könnyed még akkor is, ha nagyon súlyos kérdéseket forgat; és mindenekelőtt elképesztően okos könyv ez, csupa idéznivaló, szeretnivaló passzussal. Szerettem is, annak rendje s módja szerint.


Népszerű idézetek

Kuszma>!

(nem lévén más választásom, most szeretek élni)

42. oldal, Ami nincs

4 hozzászólás
Kuszma>!

Mert ha valaminek nem ott a helye, de ott van, akkor az a helye.

44. oldal, Ami nincs

6 hozzászólás
Frank_Waters I>!

Ki hiányzik?

Mindenki. Nekem minden magyar író hiányzik Vörösmartytól Máraiig, Pázmánytól Hajnóczy Péterig. Most nem a magánveszteségemre gondolok, azaz nem arra, hogy milyen jó lett volna velős csont után kajtatni Krúdyval, csajozni Szabó Lőrinccel, vagy szerelmesnek lenni Csokonai Liliként Kosztolányiba, félni Babitstól, berúgni Vitéz Mihállyal, sétálni Arannyal, utazni Jókaival, okosnak lenni Keménnyel, el gatni-getni (Tandori szava) Pilinszkyvel, meg nem nevezhetőket művelni Csáthtal, focizni Petőfivel,

mindez nagyon jó volna, hasznos és barátságos, de főképpen az volna jó, hogy velük másféle szellemi térben vagy légben volnánk, tehát azokra a helyzetekre gondolok most inkább, amelyekből ezen emberek hiányoznak, s hiányozván mi őket, finoman szólva, mérsékelten oldjuk meg, mert természetesen ezek úgynevezett megoldásra váró helyzetek, fokozódók.

Nemcsak egyéni kvalitásaik révén működtek jobban eleink, hanem mintha a szellemi élet egésze is jobban lett volna trenírozva, a bármikori, mozgékonyabb, találékonyabb, bátrabb, függetlenebb volt… Ez valószínűleg túlzás, és mindez csupán messziről ilyen sima; bár érthető, ha sóvárogva gondolok egy Eötvös, egy Kemény politizálására, vagy akár egy Karinthy-glosszára, ami helyére tenne egy szokásos irodalmi csip-csup ügyet, ami körülményeink közt nyílván mértéktelenre dagadna, volna sértődés, értelmezés, magyarázat, előbb-utóbb zsidózás és magyarozás, le – le le, ti…, csak épp az a nyolc sor nincs, a glossza, amely helyére tenné az egészet, több szóra sem érdemesnek nyilvánítván… Sokszor nincs helyük a helyükre teendő dolgoknak, így állunk. Helyteremtés, ez kell következzék, nem csupán helykeresés.

Hajnóczy is hiányzik. De jellemző, hogy ez nem magamtól jutott az eszembe, hanem csak mert hallottam egy rádióműsort róla (Markovits Ferenc munkája). A rossz emlékezés buta emlékezés, az emlékezőt sújtja. Mielőtt elmondanám, hogyan is hiányzik Hajnóczy, elmondom legszemélyesebb találkozásomat vele. Akkor már halott volt.

Halálhíre napján itt nem részletezendő oknál fogva Koppánymonostoron voltam. Reggel a postára mentem újságért. Mint sokan, én is hátulról kezdem olvasni az újságokat, most talán az idegen hely miatt, eltévesztettem, amikor észrevettem, lapozni kezdtem hátra, előre, a sporthoz.

Akkor, ahogy mondani szokás: spétben, igazi rémület fogott el, megmerevedtem, ténylegesen lépni se mertem. Ijedelmem a legteljesebb mértékben jogos és arányos volt, ugyanis lapozás közben azt olvastam, hogy meghaltam. Ezt lapoztam át, erre kaptam a spétet. Azért ez eléggé sajátos érzés volt ott a festői Koppánymonostoron, hogy minden kétséget kizáróan az áll a reggeli lapban, hogy végem, odavagyok, dermedten álltam, igen, a földbe gyökerezett a lábam, láttam magam előtt a Magyar Nemzet-betűket, Meghalt E. P. Tényleg nem képzelődtem, tudtam, ezt olvastam. Kicsit meg voltam hatódva. Vajon hogyan történhetett? Lelőttek az oroszok. Egy férj. Egy orosz férj. Próbáltam elgondolni, valóban hogyan kerülhetett bele a hír az újságba. Akkor már több napja nem voltam Pesten, ez megkönnyítette a fantaziálást.

De végül is újra meg kellett néznem. Meghalt Hajnóczy Péter, ez volt a címben, és rögtön láttam is a tévedés okát. A ZY PÉTER volt az ok, zy péter, kultúrrovat, azonnal és egyértelműen magamat olvastam, az „embernek” nagy gyakorlata lesz abban, hogy a saját nevét egy szövegben fölfedezze…, a narcizmus enyhe mámora. Hát így.

A mai irodalmi beszéd egyszerre durva és túl udvarias. Ez nem ellentmondás, ezek egymást föltételezik, és – megint – az organikus hiányára utalnak. Indulatosság és evvel együtt valamiféle kenetteljes papolás, amelynek mintha az volna a lényege, hogy a világ természete végül is jó, csak eddig eltakarta az államszocializmus.

A Hajnóczy káromkodása hiányzik! De nem az a jóízű, nyelvi leleményekben gazdag, barokkos, néprajzos, amely bármennyi dühöt tartalmaz is, bármennyi fájdalom van is mögötte, mégis leginkább arról szól, hogy ki a legény a gáton. A Hajnóczy káromkodása, azt nem mondanám, hogy csöndes volna, de szegény. A Pilinszky-vonal. Kemény, és keménységét magán gyakorolja. Nem süti le a szemét, és nem is festi. Kíméletlen. Milyen legény. Milyen gát. Ki a…

113-116. oldal

korneliar>!

[…] Az angol szókincs a leggazdagabb, 700 000 szóra taksálják, nagy szótárukba, a Websterbe ebből 460 000-et sikerült befogniok.
    Írók is ritkán birtokolnak 20 000-nél több szót. Kafka Perje 6500 szóból lett felhúzva. Melville Moby Dickje 16 000-ből. Theodor Storm szóvagyona 22 000 körül van. Shakespeare 25 000. Goethe persze 80 000. Van, aki szerint Joyce-é eléri a negyedmilliót, az Ulysses egymaga 32 000 szót használ, mások szerint nem haladja meg a 100 000-et.
    A lírikusok kevesebbel is beérik, Rilke 5000 szót rakosgatott különböző sorrendekbe (leggyakoribbak: élet, éjszaka, fehér, világ, Isten, halkan); Gottfried Benn beérte 2700-zal (favoritjai: éjszaka, tenger, vér, óra, világ); Hesse viszont 15 000 szóra rúg.

56-57. oldal - "Kelj föl, te szemét, itt a kibontakozás..." (Magvető, 1991)

2 hozzászólás
latinta P>!

    Élet és irodalom közül mindig az irodalmat választom, mert azt hiszem, ez az életem. A világ tényei nem az irodalom tényei. De a világ igazsága-i az irodalom igazsága-i.

68. oldal, Kedv, remények, goethék (Magvető, 2007)

Kapcsolódó szócikkek: élet · igazság · irodalom · világ
latinta P>!

[…] Magyarországon ma Bodor Ádám után a legjobban novellát írni Tar Sándor tud.
    A novella más, mint a manapság szokásos kispróza. A kispróza: rövid és vagy amit akartok. A novella: rövid és Csehov. – Mándyt szokták még novellistának mondani. De ő nem novellákat ír, angyali, rettentő agresszivitással mindent a maga képére formál (csűr), ő „mándyt” ír. (Próba: Olvastad Mándy legújabb mándyját?… Megállapítom, a próba sikerült, ez mondható, igaz mondat.)

14. oldal, A te országod (Magvető, 2007)

virezma>!

Mindenki. Nekem minden magyar író hiányzik Vörösmartytól Máraiig, Pázmánytól Hajnóczy Péterig. Most nem a magánveszteségemre gondolok, azaz nem arra, hogy milyen jó lett volna velős csont után kajtatni Krúdyval, csajozni Szabó Lőrinccel, vagy szerelmesnek lenni Csokonai Liliként Kosztolányiba, félni Babitstól, berúgni Vitéz Mihállyal, sétálni Arannyal, utazni Jókaival, okosnak lenni Keménnyel, el gatni-getni (Tandori szava) Pilinszkyvel, meg nem nevezhetőket művelni Csáthtal, focizni Petőfivel,
mindez nagyon jó volna, hasznos és barátságos, de főképpen az volna jó, hogy velük másféle szellemi térben vagy légben volnánk, tehát azokra a helyzetekre gondolok most inkább, amelyekből ezen emberek hiányoznak, s hiányozván mi őket, finoman szólva, mérsékelten oldjuk meg, mert természetesen ezek úgynevezett megoldásra váró helyzetek, fokozódók.

Ki hiányzik?

DaTa>!

Agyoncitáltuk, hogy demokratának lenni annyi, mint nem félni. De ez nem csak annyi, hogy nem félni a hatalomtól, a labancoktól, a rendszertől, ettől az egész nevenincstől. Ezt is jelenti. De főként nem félni tisztán gondolkodni, nem félni önmagunkra rákérdezni, nem félni a ránk vonatkozó kérdéseket mind föltenni. S csak azután meglátni a másik szemében a szálkát vagy gerendát. Nem félni élni.
Egyébként amikor ezt írta Bibó, 37 éves volt. Hol vagyunk az ő érettségétől?

32. oldal, A demokrata félelme

2 hozzászólás
latinta P>!

                                Rózsa Sándor a zsiráfját ugratja

A kultúrpolitika volt az a varázsszó, mellyel annak idején úgy riogatták az embert, mint a gyerekeket a krampusszal, rút varanggyal, boszorkánnyal vagy az Erzsi nénivel (bár ez utóbbi politikai felhangjait nem vállalhatom, lévén Erzsi néni a gyerekorvos, az enyém is ő volt, s most a gyerekeimé, aki tehát jót akar, de – pincisek és szurík formájában – fájdalmat okoz). Én végül is oda lyukadtam ki, hogy a kultúrpolitika az többé-kevésbé olyan, mint a zsiráf az egyszeri viccben: hogy hát egyszer láttam, de az se az volt.
    Azazhogy kultúrpolitika nem nagyon van, és nem is nagyon kell hogy legyen.
    Az első szavak ez ügyben, megítélésem szerint, nem voltak szerencsések; ha akarnék, tárgyszerűen meg is neszülhetnék. De nem teszem azt, részint hajlamaimnál fogva, részint mert nem hiszem, hogy valóban úgy gondolná az új seprő, ahogy olykor mondja, vagy ahogy hallani vélem. Szóvá azért teszem, mert úgy vélem, mindent azonnal szóvá kell tenni (ez nem mond ellent a türelemnek), valamint azért, hogy látszódjék, a hatalmi pozíció fölerősíthet értelmezéseket, és erre ügyelni kell, sőt érdemes, nem formális kérdés, hozzátartozik a hatalomhoz. Az ország az nem egy nagy család, nem is kocsma, nem katedrális, nem is népünnepély vagy művelődési ház – e helyeken elegendő a jó szándék, mert magunk között vagyunk. Az országban nem vagyunk magunk közt; hála Istennek, magunkon kívül sem, miként régebben. (A kettő közt, azaz magunk vagyunk, zárhatnám le a magammal folytatott vitát.) Az ország az egy és sokféle.
    Az országgyűlésen történt, a kérdést nem hallottam, de a válasz az volt rá, hogy a válaszoló majd most szívesen megmondja, milyen népi kultúra leend a kultúrpolitika vezérlő csillaga, a magyar népi kultúra! Puff neki. És hogy még jobban lehessen érteni, elhangzott Bartók, Kodály, Ady, Nagy László neve. Itt van az a pont, amikor azt mondom, állj. Ezt, kérem, nem! Nekem ne mondja egy kormányzat, egy párt, egy szenátor, hogy Ady. És azt se, hogy Babits. Politikai térben tudniillik azt mondani, Ady, az azt jelenti (szándéktól függetlenül), hogy nem Babits, és Babits, hogy nem Ady. Képzeljünk magunk elé, mondjuk, egy francia szenátort, egy derék hazafit Cagnes sur Mer-ből, ahogy fölugorva kollégája orcájába vágja az igazságot, kiáltván: Rabelais! És ezen értenének valamit!
    Szóval, ilyen nincs. Hogy kicsoda Adybabits, az a kultúra belügye; mindenki mondja a magáét. Czine Mihálytól Garaczi Lászlóig, és majd így kiderül. Egy politikus (mint politikus) ne mondja Adybabits nevét, mert csak rosszul tudja mondani, emblémának használja, hivatkozási alapnak. Akar valamit tőlük, s nem megérteni akarja őket. Magyar népi kultúra?! Hát persze! És? Ez olyan jól van definiálva? Dehogy van, és nagyon jó, hogy így van, hiszen éppen azért lehet belőle élni, mert olyan meghatározhatatlanul gazdag!
    Ez az, amibe a kulturális kormányzatnak nem kell beleártania magát. Majd az Adybabits társaság beszél Adybabitsról, meg akinek fontos. Mert hisz csakis innét van meg az esély róluk szólva róluk beszélni. Hogy kit tűz az irodalom a zászlajára, vagy hogy akar-e zászlót egyáltalán, azt majd az irodalom maga eldönti.
    Itt jegyzem meg, hogy az elitkultúrát s a tömegkultúrát sem érdemes így szembeállítani – hiszen természetesen igaz az, hogy mindennek a tömegkultúrából kell kinőnie, de akkor nem egyszerűbb (értsd: okosabb és hasznosabb) azt mondani, hogy a legfontosabb, valóban, az oktatásügy?
    Dolga maradna ezernyi a kulturális kormányzatnak, lehetne zseniális például a rémületesen meg nem oldott kiadó–nyomda–terjesztés szerelmi háromszögben, szegénykémnek persze főként pénzt kellene szereznie, és el kell hitetnie a társadalommal, hogy mindez neki is fontos, azaz törődnie kell a kultúra presztízsével, mindeközben nagyvonalúnak kell lennie és bizony tanulnia kéne abból, amibe megítélésem szerint a Kádár-korszak kultúrpolitikája belebukott, és ügyelnie kéne arra, hogy fogadásokon, díjkiosztásokon ne édes és meleg legyen a pezsgő, és hiába nép-nemzeti étel a töltött káposzta, délután háromkor azt ne tessék adni, főleg ne langyosan, hogy már széjjelvált a zsírja meg a tejfölje, mert így aztán, láttuk, tényleg nem lehet kultúrpolitikát csinálni.

137-139. oldal, Rózsa Sándor a zsiráfját ugratja (Magvető, 2007)

4 hozzászólás
csillagka>!

Mármost ha az a helyzet, hogy mindenki tök, csak mi állunk a vártán ragyogón, okosan, mint a nap, akkor azért érdemes gyanút fogni.

180. oldal - Egy cikk, egy ország, egy álom (Magvető, 1991)


Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Konrád György: 91-93
Csikós Zsolt: Életemet egy rozsdás roncsért
Pilinszky János: Publicisztikai írások
Zöldi Gergely: Koncz Zsuzsa
Pentelényi László – Zentay Nóra Fanni (szerk.): JLG / JLG
Nádas Péter: Talált cetli
Parti Nagy Lajos – Szalay Zoltán: Azok a nyolcvanas, kilencvenes évek
Konrád György: Európa köldökén
Lányi András: Valahol megint utat vesztettünk
Kosztolányi Dezső: Sötét bújócska