A ​szív segédigéi 81% 149 csillagozás

Nagy nehezen magamhoz tértem ettől a nagyon személyes, nagyon őszinte és rettentően szomorú írás keltette nem minden napi érzésdömpingből.
Nagy forróságban olvastam. Felvettem, olvastam 2 oldalt, letettem. Újra felvettem, olvastam 2 oldalt, letettem. Most egy ideig nem veszem kézbe. Majd később. Fogadkoztam. Hiába. Térültem-fordultam, újra a kezemben volt. Vittem a WC-re, raktam a táskámba, kinyitottam, olvastam, becsuktam, letettem, felvettem. Vonzott. És közben az érzelmileg súlyos mondanivaló miatt az agyam azt mondta, pihennem kell. Érzékeny vagy – mondta. – Csak lassan. De nem tudtam megtenni. A szívem fájt, sajgott bele, de muszáj volt szinte megszállottan végig olvasnom. Nem hagyott békén, míg az utolsó betű is belém nem karcolt. És a végén sírtam. Folytak a könnyeim a játszótéren. Gyerek a fán, Esterházy az ölemben és csordulnak a könnyeim megszámlálhatatlanul. Tényleg: egymást érve folytak le az arcomon.
Gyönyörű volt és csúf. Naturálisan édes-keserű. Úgy fájt a szívem, mintha viszonzatlan szerelem gyötörné. Lehet, hogy ez a halál: az élet iránti viszonzatlan szerelem.

Ennek a könyvnek súlya van. Mázsányi kőtömegként ül az ember szívén.
72 mázsa, azt hiszem.
Esterházy Péter kimondja amit mi képtelenek vagyunk.
Nem képes felfogni, elhinni az ember, amikor azt mondják,hogy akit szeret az már
nem sokáig él.Ilyen nincs, ez nem természetes.Minden porcikánk tiltakozik ellene.

"…a természetes ösztönök megnyilvánulását, azt a józan meggyőződést, hogy
nem lehet a „dolog” „olyan veszélyes”, hiszen még sohasem volt olyan veszélyes
(ahogy éppen apánk mondani szokta: „addig nincsen baj, amíg nincsen baj,
csak mikor baj van, akkor van baj”)"
„Bárgyú szótlansággal fogadtam halálod. Te haltál meg, és én nem vagyok.”
„Nincs fájdalom bennem, csak fáradtság, halkulás és növekvő rémület.”

Az ember magát okolja, vagy valaki mást. Hátha valamit tehettünk volna amivel megmentjük? , segítünk neki?,bármit, és mégsem tettük meg.
Azt kellene hazudni, hogy majd elmúlik ez a bűntudat, de nem, megmarad, és
senki nem kerülheti el.Őszintén beszél a fájdalomról, a hiányról, önmagunk
sajnálatáról. Nem szépíti meg a dolgokat, csak elmondja, sallangok nélkül.

„PERSZE, MIKÖZBEN ÍRTAM A TÖRTÉNETET, NÉHA MINDENESTÜL ELEGEM VOLT NYÍLTSÁGBÓL IS, TISZTESSÉGBŐL IS, ÉS ARRA VÁGYTAM, HOGY MIHAMARABB OLYASMIT ÍRJAK MEGINT, AMI KÖZBEN HAZUDHATOM IS EGY KEVESET, LEPLEZKEDHETEK IS, MINT, MONDJUK, RENDESEN.”

"„Mennem kell.” „Menj, maflicsek.” Lekászálódom. Kezet csókolok. „Meg fogok halni”, mondja anyám. „Á…”, válaszolom. „Félek, kisfiam.”

Aztán egyszer majd mi is sorra kerülünk. Nincs menekvés.

„Aki él, nem rejtőzhet el. Szép lassan minden megtörténik az emberrel. Zsugorodik a zsugori idő.”

„Teltünk, múltunk, egyszer voltunk, hol nem voltunk.”

A jó írások a bőrünk alá hatolnak, sosem hagynak el többé.

Hát, nem lett könnyebb, de ez nyilván csupán hiú ábránd volt, tudható, mikor ötletként először felbukkant. De ábrándozni jó, azért is csináljuk.
Így hát tettem, ami a dolgom. Lebegtem a mi lett volna ha-k és az emlékek, emlékeim között. Nem volt jó. Az egyik azért, mert kínzó és rettenetes, a másik meg azért, mert kínzó és rettenetes bizonyosság. Nem lelek nyugalmat. De a könyv jó, hogy arról is mondjak valamit, ha már ez róla szól. Esterházyt még nem bántunk meg. (Honnét ez a késztetés a királyi többesre a közelében?)
Van benne sok jó dolog, mi segítségül szolgálhat, most hirtelen leginkább ez, bizonyítandó emberi mivoltunk:
„HA VÁLASZTANI LEHETNE, HOGY KI TÁMADJON FEL, AZT HISZED, HOGY JÉZUS?”

Hát nem.

Bajos erről a könyvről írni, de meg sem közelíti azt a nehézséget, amit e mű megírása okozhatott. Gyászos keretbe fogalt írás számomra nehezen befogadható intermezzóval az elvesztés fájdalmáról, messziről és mégis emberközelien, törötten, EP furcsa humorával áthatva. Csak keveseknek sikerül ezt a keservet szépségesen megragadni, persze, hogy neki sikerült. Ahogy minden engem megérintő műhöz, ehhez is tudok zenét társítani. Horizons.

HA VÁLASZTANI LEHETNE, HOGY KI TÁMADJON FEL, AZT HISZED, HOGY JÉZUS?

m m m m m mmm m mmmmmmmm m mmm m m m

Kegyetlen voltam és jószívű.

Mások mondatait ellopni bűn. Nekem már mondták egyszer a Kultúrkertben, nem felejtem el, a szembogaramba nézve mondta Bartis, hogy meghalt anyám. Akkor az ő anyjára gondolt talán, mégis az enyémet mondta. Nem bántottam érte, ezt az időeltolódást ott és akkor elég volt csak kettőnknek érteni.

Mostan jöttem csak rá, milyen veszélyes nap ez.

Én haragszom Esterházy Péterre. Elég régóta haragszom rá, azóta, amióta tizenhat évesen elolvastam a Függőt. Tizenhat évesen ne olvasson az ember Függőt. Tizenhat évesen olvasson … nem tudom. Ne olvasson semmit. De főleg ne olvasson kegyetlen arculcsapást. Mindig veszélyes nap az, amikor Esterházyt olvasok.

Nincs fájdalom bennem, csak fáradtság, halkulás és növekvő rémület.

Az mindig rémület, hogy az ember csak az életet szereti. Hirtelen felindulásból elkövetett lételméleti rémület. Úgy igaz, hogy a halált nem lehet megszeretni, csak megszokni, mint a föld végeérhetetlen, ütemes gördülését a koporsó oldaláról le a feneketlen, sötét mélységbe.
És mélységednek nem lesz vége. Ámen.

Az Idő, fehér, fáradt szépasszony.

Érdekes, ahogy a beteg test először a szexuális vonzerejét veszíti el. A vágy szalad ki legelébb a bőr alól, és lógva hagyja a húst a csontokon, csak a fáradtságot hagyja maga mögött. Csak a gazdájának is idegen szövetet. Nem kívánom majd magam én sem a halálom előtt.

Nem vagyok szomorú. Vidám se. Nincs kedvem.

Mindenkinek van anyja. Vagy volt. Mondjuk apja is. Időzítés kérdése az egész.
Ha az embernek van gyereke, anya vagy apa. Vagy volt. Halott is.
Igazságtalanul van ez elosztva, mint a gyereknek fáradtan adott pofon. Nem a gyereknek szántuk, hanem az életnek.
A halált nem lehet megütni.

Az nem meglett ember, akinek nincsen halottja.

Mindegy, Péter, most már nem haragszom. A Függőért sem. Ezért sem.

Meg fogok halni.

Fájdalom, emlékezés, gyász.
Aki csak egyszer is igazán közelről átélte, annak nagyon fog fájni.
Két éve még én sem tudtam semmit erről.
Most már kép bennem is Esterházy minden szava.

A halálhírvétel, a temetés, majd a kötet végén az utolsó kórházi közös élmény oké. Ez menti meg számomra e kötetet. A többi fantazmagória engem nem érdekel. [A KÖZÖNSÉG CSAK ÁMUL E MERÉSZSÉGEN – hátat fordít, kihátrál.] Még mindig nem. Hiába. Gyász kapcsán nekem nincs kedven szépirodalomba ruccangatni. Az őszinte valóság megrázóbb. Jobb. Papír nélkül (is) maradandó – hát még papírral!
Ezt most még mindig az egyéves (EP) és kétéves (anyám) évforduló miatt vettem elő. Furcsa volt, így már sok minden EP halálára vonatkozott.
Másodszor akkor fogok sírni, fiam, amikor szivaccsal letörlik a neved a ravatalozó táblájáról: már nem te leszel a következő.

A fényképedet néztem, és arra gondoltam, hogy ha van is túlvilág, és te vagy is még valamilyen módon, a molekulák már sosem állnak úgy össze, ahogy… Fáradt vagyok. Veszteségemet nem értem, elfogadom.
Azt hiszem, nyugodtabb volnék, ha barátod volna az Isten, ahogy ott törölgeti a bepárásodott drótszemüvegét. Mindegy.
Próbálom ismételgetni, hogy meghaltál, nehogy egy pillanatra is elfelejtsem, kínos volna, meghaltálmeghaltálmeghaltál.
     Hááááát. Ennyire súlyos volnál. Mondd, kis kócos, megvan a mamád?
– Szentséges Atyám! Néki egy mogyorósat!
               (anyámnak epreset. nekem meg majd After Eight-et, meg egy Immár a Nap leáldozott-at… – a mogyoróst, tudod, hogy rühellem.)
„Úgy döntöttünk, hogy a manna biztos csokoládéízű … és vártuk, hogy a mennyei csokoládé Isten ujjain át tátott szánkba csorogjon.” (https://moly.hu/idezetek/830967)

… mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már. –

Leírom: nagy baj van, fiam. Ha van az Istened, ha nincs, nem így kellene élni. Kérlek, fiam, hatalmadban áll, bocsáss meg nekem.

Leírom: leírtam: leírom. <Leírtam.>

Iszonyú felkavaró. Vártam ezzel az értékeléssel, és most törekszem arra a távolságtartásra, amit EP csinált a könyv nagyobbik részében látszólag könnyedén.
A szokásos esterházys nyelvi bravúrral ír a fájdalom legemésztőbb mélységeiről és különböző szublimációs próbálkozásokról. Olyan töredezetten és hullámzóan, ahogy az érzések szoktak rendeződni ilyenkor, és sok újat vagy újszerűt mond a gyászról, pedig azért a halálról már írtak páran. Hogy tényleg, amikor a fiú elveszti az anyát, akkor az anya is elveszti a fiút, és ebbe akár bele is lehetne gondolni. Vagy hogy a halál legegyszerűbben érthető úgy, mint az élet tagadása. De közben a mű idézetekből építkezik, amik szövegemlékekként értelmezhetők az elmúlás jelzőtábláiként is, hogy csak néhány réteget említsek abból a rengetegből, ami ebben a szövegben van, és amiből sokat valószínűleg meg sem értettem vagy észre se vettem. De valahogy még ez sem zavart, mert azt hiszem érdemesebb ezt elsősorban szívvel olvasni.