A ​szív segédigéi 80% 185 csillagozás

Érett már a visszatérés EP-hez, noha számtalan egyéb dolgom lett volna. Nem tudok betelni ezzel a nyelvi bravúrral, mely egyszerre elegáns és könnyed, keresetlen és tökéletesen megkomponált, arisztokratikus és fájón hétköznapi. A tragédia elkerülhetetlen, ez ki is olthatná tragikumát, de emberi voltunktól semmiképp sem szabadulhatunk.

Megunhatatlanul formabontó, koncepciózusan fragmentált, csapongó gondolatáradat, akár az emberi lélek legmagasabb szintű leképezése. Örök kedvenc.

Nagy nehezen magamhoz tértem ettől a nagyon személyes, nagyon őszinte és rettentően szomorú írás keltette nem minden napi érzésdömpingből.
Nagy forróságban olvastam. Felvettem, olvastam 2 oldalt, letettem. Újra felvettem, olvastam 2 oldalt, letettem. Most egy ideig nem veszem kézbe. Majd később. Fogadkoztam. Hiába. Térültem-fordultam, újra a kezemben volt. Vittem a WC-re, raktam a táskámba, kinyitottam, olvastam, becsuktam, letettem, felvettem. Vonzott. És közben az érzelmileg súlyos mondanivaló miatt az agyam azt mondta, pihennem kell. Érzékeny vagy – mondta. – Csak lassan. De nem tudtam megtenni. A szívem fájt, sajgott bele, de muszáj volt szinte megszállottan végig olvasnom. Nem hagyott békén, míg az utolsó betű is belém nem karcolt. És a végén sírtam. Folytak a könnyeim a játszótéren. Gyerek a fán, Esterházy az ölemben és csordulnak a könnyeim megszámlálhatatlanul. Tényleg: egymást érve folytak le az arcomon.
Gyönyörű volt és csúf. Naturálisan édes-keserű. Úgy fájt a szívem, mintha viszonzatlan szerelem gyötörné. Lehet, hogy ez a halál: az élet iránti viszonzatlan szerelem.

Esterházy Péter személyes gyászmunkája édesanyja haláláról. Szokásához híven, mint mindig, most is a nyelvvel zsonglőrködik. Ahogyan az már lenni szokott, történet nincs, csak sztori-töredékek. Fikció és valóság keveredik egymással, ahogyan az elbeszélők hangja is. EP most sem tudja mellőzni sajátos humorát, (nyelvi) játékait. Persze ez a játék halálosan komoly. Bármennyire csűri-csavarja a szavakat, a mondatokat, ezúttal a nyelven is kifog valami. Pontosabban mintha a nyelvvel próbálná meg kijátszani, kicselezni a fájdalmat, a veszteséget, a halált. Hiába az elképzelt anya halála, hiába a fiú fiktív halála, hiába az igazi anya sokszor megmosolyogtató arisztokratikus anekdotái, hiába a lap aljára beszúrt poénok, végül mégiscsak szembesülni kell az anya szinte már naturalisztikusan ábrázolt kiszolgáltatottságával, törékenységével és halandóságával. Nem marad más, mint k = könny. Szép, boldog, szomorú regény ez.

Ennek a könyvnek súlya van. Mázsányi kőtömegként ül az ember szívén.
72 mázsa, azt hiszem.
Esterházy Péter kimondja amit mi képtelenek vagyunk.
Nem képes felfogni, elhinni az ember, amikor azt mondják,hogy akit szeret az már
nem sokáig él.Ilyen nincs, ez nem természetes.Minden porcikánk tiltakozik ellene.

„…a természetes ösztönök megnyilvánulását, azt a józan meggyőződést, hogy
nem lehet a „dolog” „olyan veszélyes”, hiszen még sohasem volt olyan veszélyes
(ahogy éppen apánk mondani szokta: „addig nincsen baj, amíg nincsen baj,
csak mikor baj van, akkor van baj”)”
„Bárgyú szótlansággal fogadtam halálod. Te haltál meg, és én nem vagyok.”
„Nincs fájdalom bennem, csak fáradtság, halkulás és növekvő rémület.”

Az ember magát okolja, vagy valaki mást. Hátha valamit tehettünk volna amivel megmentjük? , segítünk neki?,bármit, és mégsem tettük meg.
Azt kellene hazudni, hogy majd elmúlik ez a bűntudat, de nem, megmarad, és
senki nem kerülheti el.Őszintén beszél a fájdalomról, a hiányról, önmagunk
sajnálatáról. Nem szépíti meg a dolgokat, csak elmondja, sallangok nélkül.

„PERSZE, MIKÖZBEN ÍRTAM A TÖRTÉNETET, NÉHA MINDENESTÜL ELEGEM VOLT NYÍLTSÁGBÓL IS, TISZTESSÉGBŐL IS, ÉS ARRA VÁGYTAM, HOGY MIHAMARABB OLYASMIT ÍRJAK MEGINT, AMI KÖZBEN HAZUDHATOM IS EGY KEVESET, LEPLEZKEDHETEK IS, MINT, MONDJUK, RENDESEN.”

"„Mennem kell.” „Menj, maflicsek.” Lekászálódom. Kezet csókolok. „Meg fogok halni”, mondja anyám. „Á…”, válaszolom. „Félek, kisfiam.”

Aztán egyszer majd mi is sorra kerülünk. Nincs menekvés.

„Aki él, nem rejtőzhet el. Szép lassan minden megtörténik az emberrel. Zsugorodik a zsugori idő.”

„Teltünk, múltunk, egyszer voltunk, hol nem voltunk.”

A jó írások a bőrünk alá hatolnak, sosem hagynak el többé.

Bajos erről a könyvről írni, de meg sem közelíti azt a nehézséget, amit e mű megírása okozhatott. Gyászos keretbe fogalt írás számomra nehezen befogadható intermezzóval az elvesztés fájdalmáról, messziről és mégis emberközelien, törötten, EP furcsa humorával áthatva. Csak keveseknek sikerül ezt a keservet szépségesen megragadni, persze, hogy neki sikerült. Ahogy minden engem megérintő műhöz, ehhez is tudok zenét társítani. Horizons.

Hát, nem lett könnyebb, de ez nyilván csupán hiú ábránd volt, tudható, mikor ötletként először felbukkant. De ábrándozni jó, azért is csináljuk.
Így hát tettem, ami a dolgom. Lebegtem a mi lett volna ha-k és az emlékek, emlékeim között. Nem volt jó. Az egyik azért, mert kínzó és rettenetes, a másik meg azért, mert kínzó és rettenetes bizonyosság. Nem lelek nyugalmat. De a könyv jó, hogy arról is mondjak valamit, ha már ez róla szól. Esterházyt még nem bántunk meg. (Honnét ez a késztetés a királyi többesre a közelében?)
Van benne sok jó dolog, mi segítségül szolgálhat, most hirtelen leginkább ez, bizonyítandó emberi mivoltunk:
„HA VÁLASZTANI LEHETNE, HOGY KI TÁMADJON FEL, AZT HISZED, HOGY JÉZUS?”

Hát nem.

HA VÁLASZTANI LEHETNE, HOGY KI TÁMADJON FEL, AZT HISZED, HOGY JÉZUS?

m m m m m mmm m mmmmmmmm m mmm m m m

Kegyetlen voltam és jószívű.

Mások mondatait ellopni bűn. Nekem már mondták egyszer a Kultúrkertben, nem felejtem el, a szembogaramba nézve mondta Bartis, hogy meghalt anyám. Akkor az ő anyjára gondolt talán, mégis az enyémet mondta. Nem bántottam érte, ezt az időeltolódást ott és akkor elég volt csak kettőnknek érteni.

Mostan jöttem csak rá, milyen veszélyes nap ez.

Én haragszom Esterházy Péterre. Elég régóta haragszom rá, azóta, amióta tizenhat évesen elolvastam a Függőt. Tizenhat évesen ne olvasson az ember Függőt. Tizenhat évesen olvasson … nem tudom. Ne olvasson semmit. De főleg ne olvasson kegyetlen arculcsapást. Mindig veszélyes nap az, amikor Esterházyt olvasok.

Nincs fájdalom bennem, csak fáradtság, halkulás és növekvő rémület.

Az mindig rémület, hogy az ember csak az életet szereti. Hirtelen felindulásból elkövetett lételméleti rémület. Úgy igaz, hogy a halált nem lehet megszeretni, csak megszokni, mint a föld végeérhetetlen, ütemes gördülését a koporsó oldaláról le a feneketlen, sötét mélységbe.
És mélységednek nem lesz vége. Ámen.

Az Idő, fehér, fáradt szépasszony.

Érdekes, ahogy a beteg test először a szexuális vonzerejét veszíti el. A vágy szalad ki legelébb a bőr alól, és lógva hagyja a húst a csontokon, csak a fáradtságot hagyja maga mögött. Csak a gazdájának is idegen szövetet. Nem kívánom majd magam én sem a halálom előtt.

Nem vagyok szomorú. Vidám se. Nincs kedvem.

Mindenkinek van anyja. Vagy volt. Mondjuk apja is. Időzítés kérdése az egész.
Ha az embernek van gyereke, anya vagy apa. Vagy volt. Halott is.
Igazságtalanul van ez elosztva, mint a gyereknek fáradtan adott pofon. Nem a gyereknek szántuk, hanem az életnek.
A halált nem lehet megütni.

Az nem meglett ember, akinek nincsen halottja.

Mindegy, Péter, most már nem haragszom. A Függőért sem. Ezért sem.

Meg fogok halni.

Fájdalom, emlékezés, gyász.
Aki csak egyszer is igazán közelről átélte, annak nagyon fog fájni.
Két éve még én sem tudtam semmit erről.
Most már kép bennem is Esterházy minden szava.

A nyelvjáték, szófacsarás mindig is vonzott, mert ha nem pusztán öncélú, akkor lehet vele a szórakoztatáson túl nevelni is.
A segédigék azonban úgy a mű felétől már fájtak. Nem a gyász miatt. Nem a lelki kín miatt. Egyszerűen olyan volt, mint sündisznót simogatni. Fölösleges és fizikailag fájdalmas.
Persze, valahol briliáns, és a bölcsész részem érti is ezt. De én most nem irodalomtörténeti jelentőségét akarom kiemelni, és nem kisdoktorit írok a műről, hanem elolvastam, mint halandó ember. És mint halandó: sündisznót simogattam.