Tobacco ​Road – A semmi közepén 77% 36 csillagozás

Dohány és föld illatát érzed, tarkódat égeti a nap, ha van nálad nagy, lehetőleg vászon (de lehet olajfoltos törlő rongy is) zsebkendő, hát törölgesd is meg, közben néhány fura figurát látsz egy farmon bóklászni.
Leülsz a verandájukra (az amcsi filmekben ott mindig van egy hintaágy), oda leülsz, kezedben pipa, na jó, legyen kötőtű meg fonal és nézed ezt a komédiát.
Nem fogsz hinni a szemednek!
Úgy érzed magad mint egy Kusturica filmben, nagy család, még nagyobb szegénység és ha lehet mondani annál is nagyobb eszementség.
Délen vagyunk, valaha jobb napokat is élt farmerek közt. Nem tudnak írni, olvasni, de szükségét nem is ennek érzik, hanem arra várnak hogy a Jóisten pillantása rájuk essék végre.
Nem értik miért nincs és soha nem is lesz semmijük, életük megoldhatatlan rejtélyével telnek napjaik.
Tervük, vágyuk viszont van!
Itt van például Bessie Nővér…

(folyt.köv. http://norahblogja.blogspot.com/)

Egyszerre rettentően dühítő és szórakoztató ez a könyv. A téma persze komoly (a kilátástalan élet Amerikában a 30-as években, a válságot követően), de a könyv karakterei olyan életképtelenek és tehetetlenek, hogy nem lehet őket sajnálni, csak nevetni meg bosszankodni rajtuk. Az események hihetetlenül abszurdak, de közben fáj olvasni, hogy hogyan tesznek mindent tönkre ezek a totálisan ellenszenves alakok, miközben egész életükben ugyanazokat a köröket futják.

Ezek … annyira… hm … idióták…h., az már fáj. Eleinte szántam őket, de amikor hangosan felröhögtem – elszégyeltem magam- majd felismertem: nem kell szégyenkezni. Ezek ekkora barmok: megérdemlik a sorsukat.
Viszont szöget ütött a fejemben: tipusos-e, h. a déli íróknál a pusztulásra ítélt életmódot tűz emészti el?

Sokszor hozza kellemetlen helyzetbe az olvasót ez a könyv; az egyik pillanatban kényszeredetten nevetne az ember, a másikban pedig legszívesebben szívlapáttal vágná hátba a könyv összes szereplőjét. De egytől-egyig, mindegyiket. :)
Mesteri, ahogy az író még véletlenül se hagyja, hogy azonosulni tudjunk a szereplőkkel, vagy akár szemernyi sajnálatot is érezzünk velük szemben, a sorozatos szerencsétlenkedéseik ellenére sem. Az, hogy Dude állandóan nyomta a kocsi dudáját, engem konkrétan kikészített.

Igazán nyomasztó történet és én igen is érzem benne a nyomor gyönyörét. Míg Zola a lealjasodás folyamatát teljes egészében bemutatja, itt egyszerűen a végkifejletbe botlunk bele. Ez esetben talán felesleges is lett volna a szócséplés, az eleve elrendeltetett sorsú karakterek passzivitása nem kívánt különösebb magyarázatot …. bár …. most éreztem először, hogy a naturalizmus atyjával töltött hosszú estéimnek gyakorlati haszna is van.
Nem hiszem, hogy az író valóban szerette volna, hogy az olvasói felleljék a sorok között a humort, ugyanis sajátosan groteszk vonásokat mutat, amivel a cél nem feltétlen a feszültségoldás ( mint pl. Rideg-bakterház ), hanem sokkal inkább az elállatiasodás érzetét kívánja fokozni.

Néha együtt nevettem a család együgyűségén, néha átkoztam őket a saját tehetetlenségük miatt és ez a tehetetlen düh követte végig az olvasást. Hiányzott a cselekvés az emberkből, belenyugodtak sorsukbe, elhitték, hogy elrendeltetett. Szomorú történet ez a társadalomrajz, Mark Twain biztos kiszínezte volna…