Német ​voltam én is… 3 csillagozás

Ernst Toller: Német voltam én is…

Szinte ​tiltja a szemérem, hogy Ernst Toller emlékezéseit briliáns könyvnek nevezzük, habozunk leírni a közhellyé koptatott szót: remekmű. Pedig Ernst Toller a weimari Németország nagy nemzedékének óriása volt, neve Brechté és a Mann-fivéreké mellett bukkant fel. Verseit szavalókórusok mennydörögték „jelzett” díszletek előtt.
Ifjú férfiarc tekint ránk a régi fotográfiáról. S nehéz elhinnünk, hogy ez a szép és tehetséges férfi nyolcvan esztendős aggastyán lenne. És életműve? Amint csepp a tengert, ez a kis kötet tükrözi zsenijét. Szubjektív írás, témája alig elmondható, hiszen egybefonódik a század történelmével. A gyermeki eszmélés évei valahol a porosz ligetek alján, ahol német a lengyelre, luteránus a pápistára acsarkodik, az ifjúság érzelmekben gazdag, forrongó világa, azok „a régi szép békeidők”, a többi pedig ismét csak „közhely”: az első világháború harcmezői, a pusztulás, a vérrel gyúrt agyag a lövészárkokban…
Toller memoárjai egy ponton kevéssé ismert és kavargó… (tovább)

>!
Kossuth, Budapest, 1974
238 oldal · ISBN: 9630901773 · Fordította: Tandori Dezső

Kedvencelte 1

Várólistára tette 3

Kívánságlistára tette 5


Kiemelt értékelések

Fiammetta P>!
Ernst Toller: Német voltam én is…

„Amikor 1917-ben meghalt a szociáldemokrata Stadthagen, az egyik nagy berlini gyár munkásai arról tanácskoztak, vajon a koszorúzó küldöttségnek gérokkban és cilinderben kell-e megjelennie a gyászszertartáson. A küldöttek egyike, egy tizenkilenc éves munkás kijelentette: neki nincs cilindere, nem is hajlandó vásárolni.
Végre, több órás vita után forradalmi határozat született: jó, a munkás ne vegyen cilindert, de a munkásság tekintélyének megóvása érdekében kölcsönözzenek neki egyet.” (191. o.)

Rendszert váltani nem egyszerű. Ahogyan a fenti idézet is mutatja, nehéz levetkőzni (szó szerint) a régi beidegződéseket, mentalitást – egy másik történetben valaki épp ellenkezőleg, a külsőségekben próbál munkás lenni, noha semmi köze ehhez a réteghez. Kavarognak a különböző ideológiák, de Toller, aki már a Lauensteinben tartott konferencián csalódott a teljesen elvi síkon mozgó, a valóságtól elrugaszkodott eszmecserékben, az események előrehaladtával egyre kiábrándultabb pl. az észérvekkel való meggyőzhetőséget és az erőszakmentességet illetően – alapvetően mindenki életben akar maradni, és nem akar éhen halni, minden egyéb csak ezután jön. A nép, amely most hatalomhoz juthatna, nem él a lehetőséggel, így a pozícióba került figurák vagy tudatos ártó szándékkal használják ki a helyzetet a maguk javára, vagy tapasztalat/tudás híján hibát hibára halmoznak (ez utóbbiban Toller is vétkesnek tartja magát). A lehetőség elszalasztása, de legalábbis a tanulságok levonásának elmulasztása különösen Hitler 1933-as hatalomátvétele fényében válik igazán fájdalmassá és nyomasztóvá, Toller sorsa pedig még tragikusabbá.

Csabi>!
Ernst Toller: Német voltam én is…

Anna Funder könyve miatt szereztem be ezt az önéletrajzot, Toller az egyik főszereplője regényének. Toller a maga idejében ismert ember volt, és nem csak a politikai tevékenysége miatt, de mint író is. Mára nagyjából feledésbe merült.
1893.-ban született, zsidó családban, Németországban, lengyel területen. Innen indul az önéletrajz, aminek a gerincét az 1914–1924 közötti évek teszik ki, a háború, a forradalom, és a börtönévek. Maga az önéletrajz 1933.-ban született, akkor, amikor egykori hazájában máglyára vetették a könyveit, ahogy írja a bevezetőben. Hat évet élt még, amikor öngyilkos lett New Yorkban. Meglepett, milyen fiatal volt, idősebbnek képzeltem Funder könyvében. 21 éves, amikor önkéntesként belép a seregbe, nem sokkal idősebb, amikor kiábrándul a háborúból, az értelmetlen pusztításból, 26, amikor a müncheni forradalom egyik vezetője lesz, és 31, amikor szabadul a börtönből.
Jó tollú író, élvezetesek a történetei, csak néha-néha érződik a költői túlzás az elmondottakon. Maga a könyv sztorik és hitvallások egyvelege, előbbiek szórakoztatóak, utóbbiak sokszor naivak. Persze akkor még nem volt tesztelve a szocializmus élesben, könyvből tanulták a forradalmárok, szépnek hangzott minden szólam. Toller kissé túlzó idealizmussal fordul a munkásság felé, ami számomra nem egészen érthető, maga is leírja, hogy a munkásság elsősorban az anyagi nyomorúság miatt lázad a rendszer ellen, míg ő maga, aki jómódú családból származik, elvi okokból fordul szembe vele. Persze akkoriban minden józanul gondolkodó értelmiségi ezt az utat járta, a bátrabbja tettekkel, a kevésbé bátor csak szavakkal.
Hogy mennyire hihetünk ennek a kiadásnak, nem tudom. Egy NDK kiadás fordítása, 1974-ben, szóval kétszeri szűrőn is keresztülment a szöveg, Tandori fordítása („A fordítást ellenőrizte és szerkesztette: Szuhay-Havas Ervin”). Bár van egy olyan érzésem, hogy túl sokat nem kellett cenzúrázni a szövegen, Toller hittel írta, amit írt, ellentétben azokkal, akik később a gyakorlatba ültették ezeket az elveket.
A sok érdekes történet mellet jó kordokumentuma a könyv a háború utáni Németország zűrzavarának, magam sem tudtam követni sokszor, hogy ki kivel van, ez akkor is így lehetett.


Népszerű idézetek

Csabi>!

Ahogy ott fekszem reggel az ágyamban és a sok császárképét nézegetem, azon töprengek: jár-e egy császár is a klotyóra? A kérdés élénken foglalkoztat, szaladok is az anyámhoz.
– Te még börtönben végzed – mondja anyám. Szóval nem jár klotyóra.

10. oldal

6 hozzászólás
Csabi>!

Jön a császár, sorakozó, a százados kiválasztja a legtisztább egyenruhák gazdáit, így végül a szakácsok, írnokok és tisztiszolgák parádézhatnak a császári díszszemlén, ők kapják a vaskereszteket. Frontpatkányoknak ott nincs keresnivalójuk, mondják a katonák. Harsogó röhejt fakaszt a hír, hogy a parádézóktól elszedték az élestöltényt, mielőtt a császár színe elé kerültek volna.

58. oldal

Csabi>!

Az a sváb suszter jut róluk az ember eszébe, aki terjedelmes brosúrában bizonyította kényszerítő erővel, hogy erkölcseink azért romlottak, mert elemi szükségleteinket zárt helyiségben végezzük és mesterségesen készült papírt használunk hozzá. Ha ezeket a perceket, így a tudós érvelés, az erdőben töltenénk, természetesen sarjadt mohát használván al-tisztálkodáshoz, lelkünk mérgező anyagai is elpárolognának a kozmoszba, testileg-lelkileg megtisztulnánk, jó emberként térhetnénk vissza munkánkhoz, szociális érzékünk megerősödne, egoizmusunk szele elszállna, helyén igaz emberszeretet ébredne, és felharsannának e földön Isten réges-rég megjövendölt birodalmának harsonái.

117. oldal

Csabi>!

Pedig a politikai cselekvésre nehezedő vétkek legsúlyosabbika az elhallgatás; a politikus mondja csak meg az igazságot, legyen az bármilyen nyomasztó is, mert az erőt, az elszántságot, az értelmet csak az igazság fokozza.

123. oldal

1 hozzászólás
Csabi>!

Mi, gyerekek a lengyeleket „polyákok"-nak tituláltuk, és szentül hittük: Káin utódai, az Ábel-gyilkos, Isten megjelölte billogosé. A lengyelekkel harcolva zsidók-németek mindig közös frontot alkottak. A zsidók úgy érezték: ők a német kultúra előőrsei. A kisvárosok zsidó polgárházai szellemi központokká váltak, már-már nevetséges büszkeséggel „ápolták és óvták" itt a német irodalmat, filozófiát és művészetet. A lengyelek gyermekei az iskolában nem beszélhették anyanyelvüket, apáiktól az állam elvette a földet; azt vetették a szemükre, hogy nem hazafiak. A zsidók a császár születésnapján mindig egy asztalnál ültek a tartalékos tisztekkel, a katona- és a lövészegylet tagjaival; vedelték a sört, a pálinkát, és éltették Vilmos császárt.

8. oldal

Csabi>!

– Miért nem játszol már velünk? – kérdi Frieda.
– Mert nincs kedvem.
– Gyere, játsszunk. Frieda kézen fog. Nyár van. Vakáció. Kimegyünk a városszélre, almát lopunk Mannheim kertjéből, szaladunk ki a mezőre, a rozsnak friss kenyérillata van, elbújunk a rozsban. Frieda hozzám törleszkedik, én meg a karomba veszem, mint a nagyok, és szájon csókolom.
– Jaj, szájon csókoltál, most gyerekem lesz – borzong Frieda.
Másnap Frieda meglátogat.
– Te, gyerekem lett – azt mondja.
– Megvan, máris?
– Jaj, de buta vagy. A hasamban van, hogyan láthatnám, de már ekkora – és kezével körberajzolja a levegőben, hogy mekkora a gyerek.
– Hiszen akkor nagyobb, mint te – mondom rémülten. Frieda elszalad. Másnap én megyek Friedához.
– Megvan?
– Nem, azt hiszem, holnapra várhatjuk.
– Apád tudja már?
– Apámnak nem mondom meg. Kidobta Annát is, amikor gyereke lett.
Kora reggel. Várakozom Friedáék háza előtt, füttyentgetek. Frieda az ablakhoz jön, meglát, kiölti a nyelvét, visszahúzódik. Várok. Frieda kijön a házból, elhalad mellettem, gyerekről szó sincs többé.

18. oldal

Csabi>!

Elindulunk gyalog az éjszakában, eső áztatja át az egyenruhánkat, nyom a borjú fenemód, elérünk egy falut. Utcákon bukdácsolunk, vezetőnk ablaktáblákon kopogtat. Ajtó nyílik, belépünk leendő tüzérszakaszunk konyhájába. Kávét kapunk egy kövér katonától.
– Mind a három önkéntes! – kiáltja vezetőnk.
– Három idiótával több megint – mondja a szakács.

50. oldal

Csabi>!

Élvezem Kutscher professzor irodalomtörténeti szemináriumát. Századosi egyenruhában, vaskereszttel a mellén, könnyeden mankójára támaszkodva áll a dobogón, pompás jelenség, és a modernek nagy barátja. Kutscher hetente egyszer meghívja diákjait egy vendéglőbe. Thomas Mann, Karl Henckell, Max Halbe olvas fel műveiből, Frank Wedekind énekli kemény staccatóval diabolikus balladáit. Utána órák hosszat járjuk az éjszakai utcákat, az irodalmi kritika divatszavait vagdossuk egymás fejéhez, írókat és műveket védünk, kárhoztatunk. Mindegyikünknek tele a fiókja kézirattal, mind dicsőségről álmodunk, mind tehetségesnek, kiválasztottnak tartjuk magunkat.

66. oldal

Csabi>!

Egy könyvesboltban Rainer Maria Rilkével találkozom.
– Évek óta nem írtam verset – mondja Rilke csendesen –, a háború elnémított.

67. oldal

Csabi>!

A császár minden baj kútforrása, [Max] Weber dilettáns hólyagnak nevezi II. Vilmost.

70. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Berezvay Lászlóné: Magyar rapszódia három hangszerre
Kovai Lőrinc: Ködrongyok
Grecsó Krisztián: Harminc év napsütés
Ray Bradbury: Marsbéli krónikák – Kisregények és elbeszélések
Gárdonyi Géza: Ida regénye / Szerelmi történetek
Isaac Asimov: Én, a robot
Stephen King: Éjszakai műszak
Flannery O'Connor: „…és erőszakosak ragadják azt magukhoz”
Philip K. Dick: Különvélemény
Stephen King: Atlantisz gyermekei