Az ​alagút 85% 43 csillagozás

A szerző nem árul zsákbamacskát. A narrátor rögtön az elején közli, hogy gyilkosságot követett el, s csak azt sajnálja, hogy nem végzett még néhány emberrel. Aki ezek után krimire, vagy valami pszichopata tombolásra számít, az alaposan téved. A tettes nemcsak az eseményt meséli el, de a gyilkossághoz vezető okokat is igyekszik feltérképezni. A felszínen mindez puszta féltékenységi dráma. Szó se róla, a féltékenység is szerepet játszik mindebben. Ám a mélyben más is rejtőzik, s ennek felderítése során Sabato olyan lélekboncolásba kezd, mintha üldözéses versenyre kelne Dosztojevszkijjel. A meg nem értés őrülete, illetve a megértés utáni vágy oly szuggesztíven jelenik meg e rövid regény lapjain, hogy az valóban méltó lenne a nagy orosz zsenihez is. Ugyanakkor a szerzőről olvasva óhatatlanul felmerül, hogy honnan ismerheti ilyen sötét mélységekig az emberi lelket egy atomfizikus, ha az sokszor képzett pszichiátereknek fele ennyire sem nyílik meg?

Nyomasztó olvasmány, egy igazi lélektani regény. Egy beteges, nagyon beteges féltékenység története.
Sabato lebilincselően írta meg, kiválóan ábrázolta egy zakkant elme, beteg jellem, pontosabban egy igazi pszichopata jellem zakatoló gondolatait. Feszes ritmus, folyamatosan fenntartott feszültség, érzékeltetve, milyen lelki tusákat vív a főszereplő, Juan Pablo.
Mániákus, antiszociális, egzaltált festő, tele rögeszmével. Nem Mariaba szeretett bele, hanem a saját személye és festménye iránti érdeklődésébe, s hogy akad valaki, aki az apró részleteket is szemléli, érti. Ez nagyon imponált neki.
Egy követelőző „szerelem”, ami testi-lelki bántásokkal, majd sűrű bocsánatkérésekkel van tele, válik fojtogatóvá, betegessé.

A boldogságot a fájdalom burka veszi körül.

Rövid és ütős. Ma, a féltéglák és trilógiák világában kifejezetten üdítően hat egy ilyen vékony kis könyvecske, mely mindössze 150 zsebkönyv méretű oldal. Központi témája az emberi személyiség legbelsőbb voltának közölhetetlensége (még megfogalmaznom is milyen nyakatekerten sikerült;). A polgárháború utáni spanyol irodalomból már jól ismert témára most egy argentín variációt olvashattam: Juan Pablo Castel megszállottan keresi azt, aki festményein – s különösen egy adott festménye egy adott jelenetén – keresztül meg tudja őt érteni.

Vele, aki mindig mintha valami áthatolhatatlan üvegfal mögött állt volna, akit én látni ugyan láthattam, de se hallani, se megérinteni nem tudtam; így éltünk mostanáig, egymástól elválasztva az üvegfal két oldalán, a vágy és a bánat béklyóiban.

Nem is gondolnánk, hogy e lélektani regény szerzője hazája legfiatalabban kinevezett atomfizika tanszékvezetője volt, aki azonban hamar felhagyott a tudománnyal.

Hát erről van szó, csakugyan? Elgondolkoztam ezen a haszontalanság-elméleten. Egész életünk névtelen kiáltások sorozata volna a közönyös csillagok sivatagában?

Egyik kiállításán felfigyel egy ifjú hölgyre, aki elmélyülten nézi a fent említett képet.

Olyan volt, mintha mi ketten két párhuzamos folyosón vagy alagútban éltünk volna, nem is sejtve, hogy ott megyünk el egymás mellett, hasonló lelkek hasonló időkben, hogy végre találkozzunk a folyosók végén, egy magam festette jelenet, egy csakis őneki kínált kulcs előtt, ami olyan volt, mint egy titokzatos üzenet, hogy én már ott vagyok, hogy végre összefutottak a folyosók, és elérkezett a találkozás órája. spoiler

Nem jó a cím. Az alagút másik végén van egy kijárat. Amibe Castel zuhan annak csak bejárata van. Mint Dante poklának: bugyrai vannak, egyre lejjebb, lejjebb, időnként valaki dob egy kötelet, de nem is akarja elkapni, jó zuhanni fejjel előre.
@Hari nem én találtam ki, az utószóból idézek: „…, de főleg igazi szellemi atyja, Dosztojevszkij ihlető példájából. Dosztojevszkijjel osztozik az Isten nélkül maradt világ kárhozatában, de az orosz mester üdvösségében már nem részesülhet; Dosztojevszkij megváltást találhat az egyetemes orosz küldetéstudat misztikájában, de Sabato világában hiába ül fel a teremtmény egy halott isten üres trónusára, hiába uralkodik a mindenségen, az árvánál is árvább a magára maradt ember” (Benyhe János)
„… León Klimovsky pedig filmet is forgatott belőle” ez a mondat az utószóból megnyugtatott, azt hittem már olvastam, mert annyira „láttam”. De a filmet biztos.
http://www.youtube.com/watch…

Feszes, tényközlő írás, mégis mindezek mellett tökéletesen megmutatja, mi rejtőzik egy féltékeny, rögeszmés férfi elméjében. Időtlen darab, mert az érzelmek bármelyik korban járunk is, de hasonlóak. Juan Pablo azt hiszem, egyszerűen csak éretlen, mint egy kisgyerek, mindent akar, rögtön és azonnal. Aztán mikor ez nem sikerül, egyre mélyebbre és mélyebbre keveredik saját megszállottságában. Sajnáltam, de nem tudtam megkedvelni, holott számos dologban hasonlítunk. spoiler

Ez a könyv tulajdonképpen Ernesto Sabato, minden idők legfiatalabb atomfizika tanszékvezetőjének leszámolása a józan ész hatalmával. E kötet megjelenése után többet már nem foglalkozott a tudománnyal, és csendes elvonultságban éldegélt egy kis hegyi faluban az idén, 99 éves korában bekövetkezett haláláig.
Az egyik első igazi egzisztencialista klasszikus. És még ma is aktuális.

Szabályos lélektani/parabolaregény, modern, meg minden ami kell, – csak nem nagyon fogott meg. A vallomásos forma zavart, – ahogyan a hitelesen gyáva és szabadkozó, öncsaló monológ is, ami a könyv.
Központi probléma és a történet egyetlen szála: elismert ám meg nem értett festőnk élete üres, – ó, jaj, – de hirtelen meglátja a nőt, aki érti. Csak ő nem érti a nőt, nem is figyel rá igazán, és olyan dolgokat vár el tőle, amivel az nem feltétlenül jár jól: monogámia és testi-lelki eggyé lényegülés csak egy darab emberrel, ill. teljes korábbi életének felszámolása. Szóval a férfi szenved, aztán őrjöng, aztán mivel nem bírhatja, hát megöli a nőt, – majd fetreng az önsajnálatban, öntömjénezésben és jól elvan a tette által keltett utórezgésekben lelkének poshadt kis állóvizén. Ez utóbbiból kapunk egy kis szeletet, retrospektív, de lineáris történetvezetésben. A folytonos önigazolás és magyarázkodás idegesítő, és banális. Mintha nem lenne elég árnyalt a narrátor-főhős karaktere, túlságosan átlátszó. Jól fel van építve a regény, az ok-okozati összefüggések szépen látszanak és ettől unalmas. Ha lenne benne némi homály, az jót tenne neki, – vagy ha intelligensebb lenne a főhős és nem fecsegne néha butaságokat… Mondjuk arról, hogy a kritikusok ne szóljanak bele olyasmibe, amihez nem értenek, mert a sebészeket sem kritizálják olyanok, akik nem értenek az orvosláshoz. De attól, hogy életemben nem fogtam szikét a kezembe, még meg tudom mondani, ha egy sebész egy ember orrát a füle helyére varrta vissza, és hogy ez igenis esztétikai hiba, pluszban funkcionális is – így a festészetet sem csak az értheti, és kritizálhatja, aki műveli is. Szóval nem volt szimpatikus az ember, persze lehet, hogy ez a cél.
Az alagút hasonlat szép volt, de ezt is csak az átlátszó, nárcisztikus ömlengés működtette, – amin kívül kerülve nem nyújt élményt az emberke vergődése. Mintha egy bogarat bámulnék, ami a csukott ablaküvegen kopog, míg az ablak másik szárnya nyitva van. Tudom, hogy hülyeséget csinál, és így nem hat meg, ha közben szonettet zümmög arról, hogy mennyire reménytelen a helyzete. Főleg ha nem is elég színvonalas az a szonett. Lehet, hogy empátiát kéne növesztenem. Lehet, hogy a bajusznövesztés könnyebben menne.

Ezzel a könyvvel a történetem négy éve @ArkagyijSztavrogin által idézett résszel kezdődött. Ez annyira megragadt bennem, hogy éreztem, hogy ezt a könyvet el kell olvasnom.
És most sikerült és elégedett vagyok.

Időtlen írás, meglepődtem, mikor már a könyv olvasása közben megtudtam, hogy ’48-ban jelent meg. Végül is leginkább az emberi lélek, a gondolkodás, a tévhitek a történet főszereplői, ezeket nem írja felül a technikai fejlődés.
Amit külön értékelek benne, hogy nincs felhígítva, túlírva a szöveg, ez a 150 oldal pont elég elmondani ezt a történetet.

Nem könnyű olvasmány. Az első pár fejezettel jól haladtam, de egyre nyomasztóbb lett. A végére már nagyon fárasztó volt a főszereplő rögeszmés elméje, de egy ilyen történethez erre a karakterre van szükség.