Veszélyes ​nyár 41 csillagozás

Ernest Hemingway: Veszélyes nyár Ernest Hemingway: Veszélyes nyár

1959 ​nyarán Ernest Hemingway elfogadta a Life című nagy példányszámú amerikai képes hetilap felkérést, hogy írjon riportot vagy cikket a spanyolországi bikaviadalokról – folytassa mintegy a Halál délután-t, mutassa be az olvasóknak, hogy ma, 1959-ben hol tart a bikaviadal sportja. Az 1959-es idény azért ígérkezett különösképpen alkalmasnak erre, mert Hemingway kedvence, Antonio Ordónez, ez a karcsú, szoborszerűen szép, hajlékony testű és biztos kezű, vakmerően és szenvedélyesen vívó fiatalember ezen a nyáron indult harcba a dicsőségért: párviadalra hívta ki sógorát, Luis Miguel Dominguínt, aki hat évvel volt csak idősebb Antoniónál, mégis bronzszobor áll már a saját birtoka udvarán, és olyan nagy sztár volt, annyi pénzt keresett a bikákkal, hogy már esztendők óta visszavonult életet élt.
Hemingway beleveti magát a munkába. Ordónez csapatával járja a forró, nyári országutat, részt vesz az életükben, a matador öltöztetésének szent szertartásán, a viadal utáni nagy,… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1960

>!
Európa, Budapest, 1988
272 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630745992 · Fordította: Bart István
>!
Árkádia, Budapest, 1988
272 oldal · ISBN: 9633071046 · Fordította: Bart István

Enciklopédia 9

Szereplők népszerűség szerint

Gertrude Stein · Ernest Hemingway

Helyszínek népszerűség szerint

Párizs · Spanyolország · céllövölde


Kedvencelte 1

Most olvassa 1

Várólistára tette 25

Kívánságlistára tette 9


Kiemelt értékelések

pável>!
Ernest Hemingway: Veszélyes nyár

Az alapból visszatetsző bikaviadalok iránti rajongása Hemingwaynek különösen azután érthetetlen, hogy riportsorozatában (azaz annak nyers változatának egyik verziójában, mert magyarul ezt kaptuk kézhez) leírja a torreádor-iparág minden (?) csalását, a kezdve a korrupciótól (az ítészeknek fejpénz jár a közös kasszából) odáig, hogy a bikák szarván a szarut gyakran leráspolyozzák egészen az élő idegekig, így a nyomorult állatnak (melyet addig is a sztrókig hizlalnak, hogy hamarabb kifulladjon a homokon) annyi kedve lesz bármi keménynek nekimenni, mintha egy letépett körmű embert kényszerítenénk puszta kézzel verekedni.
Hemingway rajongása e fajta öldöklő fiesta iránt ugyanazzal – bár inverz módon – magyarázható, amivel kritikusai támadják: e koreografikus haláltánc ősi, elemi ösztönöket szólít meg és a halálra kínzott állatban ők a halálnak lerótt tiszteletet, az ember felsőbbrendűségét látják… Ősemberi rítus ez, és kész „hekatomba” egy-egy nagyobb fiesta, bár talán a szó szerint „száz marha” feláldozásáig nem mentek el, mert az már túl drága lett volna (de talán a régi görögök is csak füllentették Zeusznak, hogy bizony, ez a sok elégett csont, ez bizony valaha 100 marha volt).
Érdemes az utószóval kezdeni, vagy semmiképpen sem kihagyni: ebből megtudni, ez nem csak H. utolsó, de befejezetlen műve is, mellyel ő maga is elégedetlen volt, vagy pontosabban: sorsára hagyta a szöveget, hamarosan ugyanis öngyilkos lett. Érződik is valamiféle halálvágy benne, néha már a súlyosan meglékelt torreádorok helyében érzi magát, máskor szerpapként kíséri a riportfüzér két főszereplőjét, a nemzet két nagy megistenült bikaölőjét, fiestáról fiestára.
És valóban egy gány munka, de nem ez a nagyobb baj vele, hanem az hogy az egész nem más, mint öldöklés isteneinek mormolt céltalan ima, nem jut benne szerep az emberi méltóságnak, bármennyire is ráizgul a torrérók páváskodó táncára a homokos, véres páston, így csupán a férfiöltözők, a kórházi genny és a száradó vér szaga lengi be H. utolsó művét.
Mióta kiment divatból az arénában végzett mészárosmunka, azóta afféle néprajzi tanulmánynak is tekinthető H. szubjektív beszámolója, hiszen részletesen leírja a halálos koreográfia elemeit és az iparág szerkezetét, szeretnék én is így emlékezni rá. Mert azt viszont szeretném elfelejteni, hogy az író csak a szarvasmarhavér szagára tért vissza Franco országába, amit még belengett a polgárháború gőze, ahol még számos régi elvtársát, barátját vagy kivégezték, vagy még mindig börtönben sínylődött. És hát van az a jelenet, amit, becsületére legyen mondva, nem hallgat el: hogy az ő eszményített torreádorcelebei egyenként Donna Franco elé járulnak annak páholyában, mielőtt alámerülnek a pucsítva eljárt haláltáncba.

2 hozzászólás
nope P>!
Ernest Hemingway: Veszélyes nyár

Nem tudtam, mire számítsak ettől a könyvtől, általában az igaz történeteket valamiért nem annyira szoktam kedvelni, annak ellenére, hogy mi tudna jobb alapanyagot szolgáltatni egy irodalmi műnek, mint a való élet a maga szeszélyes fordulataival.
Mindenkiben él egyfajta kép a bikaviadalokról, hogy mekkora kegyetlenség, milyen embertelen dolog, ölni a bikákat egymás után, mindezt azért, hogy egy arénára való ember vérszomját kielégítsék. Most, hogy elolvastam a Veszélyes nyarat, már kezdem érteni a másik oldalt is. A matador valamilyen szinten mutatványos, aki pénzért gyilkol, ugyanakkor nem elég tehetségesnek és gyakorlottnak lenni, hatalmas lelkierő is kell hozzá. Ha a matador nincs ott fejben, nem érzi, hogy meg tudja csinálni, nem hiszi el, hogy sikerülhet, nem koncentrál eléggé, nem tiszteli a bikát, akkor biztos a sebesülés.
Az utószóban olvasható, hogy az eredeti kézirat nagy részét kivágták, mivel túlságosan sok volt benne a bikaviadalokról szóló részletes leírás. Ez biztosan jót tett a műnek, mert helyenként így is kicsit túl részletesnek éreztem Antonio és Luis Miguel „fellépéseit”. Ennek ellenére szívesen olvastam volna még arról, hogy pontosan hogyan zajlik a bikaviadal. Lehetséges, hogy az én előképzettségem hiányos, viszont úgy gondolom, hogy nem alapvető mindenkinek, hogy a három részből álló viadal során, melyik fázisban mi történik és milyen céllal.
Összességében nagyon különleges hangulatú, magával ragadó, érdekes könyv került a kezembe a Veszélyes nyár olvasásával, rám is tört az ellenállhatatlan vágy, hogy körbeutazzam Spanyolországot. Hemingway kedvelőinek mindenképpen ajánlom.

KBCsilla P>!
Ernest Hemingway: Veszélyes nyár

Amikor elkezdtem olvasni, rettenetesen haragudtam magamra, hogy miért kellett ezt nekem elkezdenem. Nem ez az első könyvem H-től, de úgy véltem, össze sem lehet hasonlítani az előzőekkel. Egymás után leírt mondatok, amelyek nem mondanak semmit számomra, nem láttam közöttük az összafüggést. Oldalakon keresztül ír H. a hegy-völgyes utakról, fákról, majd a bikák természetéről, vérük folyásáról.
Ráadásul idegesített, hogy rengeteg – számomra – ismeretlen bikaviadalos idegen kifejezést használt.
A bikaviadalok között a vég nélküli evés-ivás bemutatása volt, semmi esemény nem történt, csak utazgattak városról-városra.
Komolyan gondolkodtam rajta, hogy félbehagyom, de aztán valami történt.
Nem tudtam letenni, egyszer csak annyira érdekes lett.
Rájöttem közben, hogy a könyv végén ott van az idegen kifejezések aprólékos magyarázójegyzéke is.
A két fiatalember párharca rendkívül izgalmas fordulatot vett, miközben a családi körben kellemesen elcsevegtek, viccelődtek egymással.
Innentől kezdve nem az oldalszámokat lestem, hogy mikor lesz már vége, hanem azon könyörögtem csendesen magamban, hogy tartson minél tovább.
A bikák hol Antóniót, hol Miquelt öklelték félholtra, nagyon örülök, hogy nem hagytam félbe.
Rengeteget megtudtam a bikaviadalokról, amik mellett eddig érdektelenül mentem tovább.
A végére rájöttem, hogy szeretem én Hemingway-t.

2 hozzászólás
Mareszkaresz >!
Ernest Hemingway: Veszélyes nyár

Van, hogy visszaüt az, hogy általában nagyon minimális információ alapján veszek a kezembe könyvet. Jelen esetben például annyit tudtam a kötetről, hogy Hemingway írta, és hogy eddig szerettem Hamingway írásait. Hogy miről szól és, hogy tulajdonképpen egy tudósítás, nem tudtam. És az igazság az, hogy nem is gondoltam, hogy valaha 200+ oldalt olvasok majd a spanyol bikaviadalokról, azt meg még kevésbé, hogy még tetszeni is fog. De tetszett. Már az után, hogy megbékéltem a gondolattal, hogy most 200+ oldalt fogok olvasni a spanyol bikaviadalokról. Hemingway – Ernesto – nem pusztán a viadalok lelátóiról ismerte a két matadort, , akiknek a párharcát leírja hiszen valóban jó barátságban volt velük, és ez érződik a köteten. Nem csak a viadalok néhány percét mutatja be, hanem a mindennapjaikba is valamennyi bepillantást nyerhetünk.
Az is tetszik a kötetben, hogy az eseményekről és személyekről készült képeket is tartalmazza, valamint egy vázlatos Spanyolország térképet, így amikor a szerző felszólít, hogy gondoljunk bele, hogy mekkora utat tettek meg néhány nap alatt, nem kell a meglehetősen hiányos földrajzi ismeretünkre hagyatkoznunk, de még a Google Mapst se kell megnyitnunk.

pasztornenagyeva>!
Ernest Hemingway: Veszélyes nyár

Ernest Hemingway igazi vérbeli tudósítója a bikaviadaloknak. Olyan részletesen leírta mind a matadorok, mind a bikák stílusát, hogy le a kalappal.Előre meg tudta volna jósolni, hogy mikor szúrja le a matador a bikát. Látszott, hogy nagyon ott van ebben a sportban. Sokat tudott ezekről az állatokról. Néha azt éreztem, hogy az író utálja, néha meg azt, hogy szereti ezt a fajta játékokat. Személyes jó barátjának , Antoniónak szurkolt,elment szinte minden fellépésére. Antonio nem csak mint torreádor látjuk, hanem érző embert is, aki azt nézi, hogy hogyan tudja a leghumánusabban leszúrni a bikát, a lehető legkevesebb kínzással. Ezeket mind érezteti velünk Ernest Hemingway. A torreádoroknak a bikaviadal egy életforma. Ezzel kelnek, ezzel fekszenek, a lehetséges sérüléseik ellenére is, és családjuk ezt el is fogadja.

Gelso>!
Ernest Hemingway: Veszélyes nyár

Előre féltem a témától, mert nem igazán női szívnek kellemes témát dolgoz fel Hemingway, a matadorok, bikaviadalok életét, világát, helyszíneit, arénákban és még inkább azokon túl történteket, sokszor a véres valósággal együtt.
Tudtam, hogy a nehézsége miatt nem biztos, hogy kedvelni fogom, mégis Hemingway stílusa olyan könnyeden adja át az utazási élményeket, az éttermi, elszállásolással, baráti összejövetelekkel kapcsolatos részeket, hogy megtalálja az egyensúlyt a kellemetlenebb részek feledtetéséhez.
Nem hanyagolja, nem ugorja át, feketén-fehéren leírja, mégis feloldja az úti élmények és a matadorok sikereinek elmesélésével, ill. azzal, hogy a matadorok magánéletéből is kapunk kevéske információt.
Nem tudtam annyira belemélyedni, amennyire még jobb lett volna és totál képet kaptam volna erről a spanyol népi hagyományról, de sokat segített a könyv végén lévő spanyol szószedet, amely elmagyarázott sok, a bikaviadallal kapcsolatos technikát, és a youtube, amely lehetővé tette, hogy megcsodáljam én is ennek a szép férfiúnak – mert valljuk be, az volt – Antonio Ordoñeznek az arénában tett vakmerő mutatványait.
Tudom, ezek a dolgok szükségesek a férfiaknak, szeretik kihívni a sorsnak a kísértéseit, de én jobb szeretném, ha mégsem tennék… de akkor nem ismernénk sok nevet a világ történetéből, akiknek feledhetetlen bátorságuk, vakmerő tetteik, mutatványaik véste bele neveiket korunk karcolható levegőjébe, tudatunkba, emlékezetünkbe…

@Ciccnyog Hemingway és az öreg, meg a tenger, és a fák, folyók, harangok, fegyverek… kihívására olvastam el.

Estocada P>!
Ernest Hemingway: Veszélyes nyár

Hemingway világlátását és értékrendjét lehet szeretni vagy elutasítani, de egy biztos: tudott élni, annyi szent. Az 1959 nyarán játszódó, két, korának legjobb matadorának vetélkedését megörökítő történet visszarepít minket abba a régi nyárba, olyan, mintha mi is ott ülnénk az asztalnál az esti vacsoráknál, izgulnánk az arénában, vagy magunk is rohannánk épp az orvosi szoba felé. A téma miatt sokan eleve elutasítják majd e könyvet, de akik sikerrel veszik ezt az akadályt, azok olyan elbeszélést kapnak a kezükbe, amelyből árad az a hemingwayi életérzés, amely oly naggyá tette az írót és műveit egyaránt. Érdemes előtte elolvasni a Halál délutánt, amely közel sem ilyen olvasmányos, de sokkal alaposabb előképzést biztosít a bikaviadalok tárgykörében. A könyv egyetlen apró gyengesége (ezért a fél csillag levonás) születésének körülményeiből ered: riporttöredékekből lett összeszerkesztve az író halála után, és néha a helyszínek és időrend nehezen követhető. Ez azonban csupán apró kis bökkenő az egyébként sodró lendületű és kiváló hangulatú könyv tekintetében. Aki szereti Hemingwayt és az általa képviselt értékrendet, szeretni fogja ezt a művet.

>!
Európa, Budapest, 1988
272 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630745992 · Fordította: Bart István
Teodoradorottya76>!
Ernest Hemingway: Veszélyes nyár

Ahhoz képest, hogy soha nem érdekelt a bikaviadal, és a matadorok élete, egész jó könyv volt. Mintha Spanyolországban nyaraltam volna, olyan jól ír Hemingway. Az elején bevallom sokszor lapoztam, meg átugrottam sorokat, mert azért mégiscsak kegyetlenség a bikák leölése, és ki akar erről ilyen részletesen olvasni? A könyv második fele viszont, ahol inkább a két matador versenye kerül előtérbe, nagyon izgalmassá válik a történet. Szívesen olvastam volna többet a városokról, az ott élő emberekről, a kapcsolatokról, de ez a könyv nem ezért íródott.

cherryd>!
Ernest Hemingway: Veszélyes nyár

Nem az én világom a bikaviadal, de Hemingway ezt is érdekessé tudja tenni, azt meg kell hagyni. Az a pontosság, ahogy minden apróságot megemlít a viadaloknál és érzékelteti mennyire veszélyes dolog… fantasztikus. Persze a végefelé már kicsit kezdett lankadni a figyelmem az ötvenedik viadal leírása után, de kitartottam és nem bántam meg :)


Népszerű idézetek

dokijano>!

Mindenki képes rá, hogy szembenézzen a halállal, de elszántan törekedni kell rá, siettetni, és közben különféle pontosan megszabott klasszikus mozdulatokat végrehajtani, és ezt az egész mutatványt nap mint nap megismételni, újra meg újra, aztán a végén saját kezűleg karddal a halálba küldeni egy féltonnás állatot, amelyet mellesleg még szeret is az ember, nos, ez némileg bonyolultabb dolog, mint egyszerűen csak szembenézni a halállal.

146. oldal, 9. fejezet (Árkádia, 1988)

dokijano>!

1956-ban Antonio még kissé meghökkenve nézte, hogy Mario, az olasz sofőr cigarettákat tart nekem a dühöngő szélviharba, én pedig egy 22-es karabéllyal ellövöldözöm a parazsukat. A születésnapi mulatságon viszont már azt játszottuk, hogy Antonio szájában tartott cigaretták hamujára kellett célba lőnöm. Hétszer ismételtük meg a mutatványt a céllövölde kicsike puskáival, és a végén Antonio már szívta is közben a cigarettákat, hogy kipróbálja, milyen rövid csikket lehet még odatartani célnak.
    Végül kijelentette: – Ernesto, ennél rövidebb már nem megy. Az utolsó lövés már súrolta a számat.

148. oldal, 9. fejezet (Árkádia, 1988)

Kapcsolódó szócikkek: 1956 · céllövölde
ervinke73>!

-Jó ez a bor, nekem ízlik.
-Nekem is – mondta. -Azért is szidom. Az ember mindig csak azt szidja, amit szeret.

45. oldal

Kapcsolódó szócikkek: bor
dokijano>!

Egyébként Adamónak, a sofőrnek az volt élete nagy álma, hogy temetkezési vállalkozó lesz. Az is lett, úgyhogy mindenkinek csak ajánlhatom, ha egyszer Udinében hal meg, forduljon hozzá bizalommal.

12. oldal, 1. fejezet (Árkádia, 1988)

Mareszkaresz >!

Luis Miguel gyenge volt és elcsigázott, de már jókedvű, amikor megpillantottuk az aréna betegszobájának ágyán, aztán mindjárt távoztunk is, mert nem akartuk fárasztani. Még tréfálkozott is, azon, hogy parancsokat osztogattam a Guardia Civilnek, és Domingo elmesélte, hogy amikor magához tért az altatásból, az volt az első szava, hogy „Milyen remek ember lenne ez az Ernesto, ha még írni is tudna”.

10. (178.oldal)

vicreed>!

– Ön rokona Hemingwaynek, az írónak? – kérdezte, és még mindig nem nézett rám.
– Igen – feleltem.
Átlapozta az útlevelet, aztán a fényképet nézegette hosszan.
– Ön Hemingway?
Kihúztam magam, mintha vigyázzba állnék, és azt mondtam; „A sus órdenes”, ami spanyolul nem csak azt jelenti, hogy parancsára, hanem azt is, hogy állok rendelkezésére. Annyiszor hallottam már ezt más szájából és annyi különféle helyzetben, hogy reméltem, most is megfelel majd, és hogy én is megfelelő hanghordozással mondom.

11. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Ernest Hemingway
nope P>!

– Akkor kezdjük, Ernesto?
– Azt hiszem, előbb még bízvást megihatunk egy pohárka Campañas rosadot – mondtam.
– Az is javallott? – kérdezte Antonio.
– Ilyen korán reggel általában nem, de enyhe laxativumként mindenképpen.

92. oldal (Európa, 1988)

nope P>!

Eléggé szokatlan dolog, hogy valakinek még életében szobra álljon a saját háza udvarán, és különben is Miguel jobban festett a valóságban, mint szoborként, bár a szobor kétségtelenül kissé méltóságteljesebb volt. De hát elég nehéz dolog lehet az embernek versenyre kelni a saját bronzszobrával, amely ráadásul ott áll a saját kiskertjében.

24. oldal (Európa, 1988)

Teodoradorottya76>!

A bikaviadalban mindenki segít a másiknak az arénában. Minden vetélkedés és minden gyűlölködés ellenére sincs ennél szorosabb testvériség. Csak a bikaviadorok tudják egymásról, hogy mekkora kockázatot vállalnak, és hogy mire képes a bika a szarvával, mit művelhet a testükkel és a lelkükkel is. Akiben nincs igazi elhivatottság a bikaviadalhoz, annak minden éjjel a bikával kell hálnia. A viadal előtt közvetlenül azonban már nincs senki, aki segédkezet nyújthatna a bikaviadornak, megpróbáltuk hát lefaragni a végső szorongás perceit. Én azonban inkább nevezném ezt aggodalomnak, mint szorongásnak, az önuralom és az aggodalom percei ezek.

Kapcsolódó szócikkek: bikaviadal
Teodoradorottya76>!

A pamplonai fiesta férfidolog, a nők pedig mindig csak valami bajt csinálnak, sose szándékosan persze, mégis majdnem mindig baj van velük, vagy ha nem , hát nekik van valami bajuk.Erről egyszer már könyvet is írtam. Persze, ha az illető nő tud spanyolul, és így megérti, hogy csak tréfálnak vele és nem sértegetik, ha bírja a bort, és tud inni egész nap és egész éjjel, valamint táncolni bárki idegenekkel, akik táncba hívják, ha nem zavarja, hogy mindenfélével leöntik a ruháját, ha szereti a szakadatlan lármát, zenét és tűzijátékot, abból is főleg az olyat, amelyikben a szikrák mellette hullanak le és összeégetik a ruháját, ha az a véleménye, hogy nincs annál logikusabb és ésszerűbb, mint ingyért, merő szórakozásból csupán, kipróbálni, hogy vajon agyontapossák-e a bikák, ha szakadó esőben sem szokott meghűlni, ellenben kedveli a port, a felfordulást, a rendszertelen étkezést, ha sose álmos viszont mindig tiszta és takaros tud lenni folyó víz nélkül is, akkor csak vigyük el magunkkal a hölgyet. Ez esetben persze előfordulhat, hogy valaki nálunk érdemesebb férfiú lecsapja a kezünkről.


Hasonló könyvek címkék alapján

John Steinbeck: Egerek és emberek
André Aciman: Szólíts a neveden
Alekszandr Szolzsenyicin: Ivan Gyenyiszovics egy napja
Albert Camus: Az idegen
Thomas Mann: A varázshegy
Kertész Imre: Sorstalanság
Saul Bellow: Herzog
Saul Bellow: Henderson, az esőkirály
William Faulkner: Míg fekszem kiterítve
John Steinbeck: Késik a szüret