For ​Whom the Bell Tolls 7 csillagozás

Még egyetemre készülve olvastam a könyvet (magyarul), és emlékszem, hogy nem igazán tetszett. Később más Hemingway művek (Fiesta, novellák) sem győztek meg különösebben, de az ember idővel változik, így hát angolul is elolvastam Hemingway legjobbnak tartott regényét.

A spanyol polgárháborúban számos külföldi harcolt, a köztársaságiak oldalán is. Robert Jordan amerikai tanár, aki egy hegyi gerillacsapathoz csatlakozik, hogy egy kritikus hadművelet során felrobbantsa a közeli hidat. A következő három nap alatt aztán megismeri a csapatot, szerelmes lesz, de ellenséget is szerez magának (ha a fasiszta sereg nem lenne elég).

A jéghegy csúcsa. Ezt mondják Hemingway-ről. Na, itt alaposan körülúszkáljuk a jéghegyet, és csak ritka pillanatokra pillantjuk meg a csúcsot. Három nap telik el a viszonylag hosszú regényben, de ezalatt nagyjából a semmi gyúrása folyik. Egyből az első 10 perc után dúl az örök szerelem macsóságán kívül különösebb karaktervonásokat felmutatni nem tudó főszereplőnk, valamint a mentálisan sérült María között – így ez a szál szinte azonnal idegesítően önismétlő lesz, bár az ismételgetés egyébként is jellemző a műre. A több karakter unalmas archetípus (igen, mert van izgalmas archetípus is): a kiégett vezér, a testvérpár, az öreg, a keménykezű asszony (aki azért az igazi macsónak szó nélkül engedelmeskedik).

Hemingway inkább a rövidebb művekben jeleskedett, és ez a regényen is érződik. Több beékelt sztorit kapunk (történetek a polgárháborúból), a gerillák szála összeszedetlen (jelenetek a gerillák életéből), a fő szál pedig egész egyszerűen nem működik (de talán nem is akar). A vége felé pedig az addigi szövegtől idegen, más nézőpontból elmesélt fejezetek jelennek meg, amelyek (egy kivétellel) nem tesznek hozzá különösebben a sztorihoz… ugyanakkor az kétségtelen, hogy a polgárháború további aspektusait mutatják be, így Hemingway elmondhatja, amit akar.

A könyv erős pontjai egyrészt a polgárháború mindennapjainak bemutatása, az egyes katonák, vagy épp a vezetőség gondolkodásának a leírása, másrészt a filozófiai eszmefuttatásokban felbukkanó egyes gondolatok. De mondom, az egész jéghegyet át kell vizsgálnunk, hogy pillantásokat vethessünk a csúcsra, ami egy idő után frusztrálóvá válik.

Egy kicsit nehezen indult be, de a végére imádtam. Ha háborús könyv, akkor rám eddig a legnagyobb hatást a Nyugaton a helyzet változatlan tette, de ennek is megvan a maga szépsége. A végét azért lehetett sejteni, de igencsak izgultam a szereplőkért, szinte mindenkit sikerült megkedvelni. Ráadásul sikerült a háború mindkét oldalát egy kicsit bemutatni, egy kis spanyolos virtussal meg cigány misztikummal és persze az emögött megbúvó gondolatokkal fűszerezve. Az egyetlen dolog amit nem értek az a thou meg thee használata a you meg a your helyett. Ez azért nem volt olyan régen, hogy az indokolná ezt a szóhasználatot, és lehet, hogy a spanyolban fontos a tegezés meg a magázás közti különbség, amit esetleg ezzel akart érzékeltetni, de ráadásul nem is használta következetesen, és nekem angolul elég természetellenesnek hat ebben a környezetben.

Mindent összevetve azért nem hiszem, hogy Hemingway valaha is a kedvenc írómmá válna, de néha-néha azért fogok még tőle olvasni.

Csupán át tudom másolni, amit a magyarul olvasott könyv értékeléséhez írtam:
"Olyan. Emberközeli. Nem bújik a nagy metaforák mögé, nem bombáz hasonlatokkal, hanem őszintén mesél. Egyszerű szavakkal, de érthetően. És nagyon nagy hatással Olyan tiszta, emberi az egész.
Igaza volt Hemingway-nek. Nem kellenek nagy szavak ahhoz hogy nagy érzelmekről írjunk.
Ez a könyv kihozta belőlem a megrögzött pacifistát. A háború a legszörnyűbb amit az ember alkothat. Sír a szívem értük. Mindenkiért akinek így kellett és így kell meghalnia.
Sosem fogom elfelejteni ezt a könyvet."