Fiesta: ​The Sun Also Rises 78% 45 csillagozás

Szerintem ezt a könyvet Fitzgerlad írta és aztán Hemingway kihúzta belőle a felesleges szavakat.

/ Önplágium 2010-ből. Néhol eléggé iskoláslányos, de hát na, 2010-ben még nem voltam olyan messze az iskolától. A regény meg még mindig csudás. /

–

Sosem szerettem Hemingway írásait. Gimnazistaként elolvastam néhány könyvét, de képtelen voltam megkedvelni az író szikár nyelvezetét, tesztoszterontól duzzadó főhőseit, és az egész férfias, kíméletlen világot, amelyben a regényei játszódnak. Aztán az egyetemen jártam egy szemináriumra, amely az 1920-as évek amerikai regényeiről szólt, s itt sok egyéb mellett ráleltem az első olyan Hemingway-írásra, ami közel került hozzám. Ez pedig a Fiesta volt, ami már első olvasásra is lenyűgözött, s amit most harmadszor olvastam újra, s még mindig ugyanúgy elvarázsol, mint régen.

Számomra is rejtély, hogy mit szeretek annyira ebben a könyvben, hiszen látszólag ez is tipikus Hemingway-mű, tele férfias elfoglaltságokkal, amelyek engem hidegen hagynak. Merthogy nem érdekel sem a bikaviadal, sem a pisztrángfogás (kivéve, ha Amerikában történik), sem az, hogy hány üveg bort képes két-három férfi elpusztítani egy kiadós spanyol vacsora alatt, és mégis, van valami a könyvben, amitől összeszorul a szívem s amitől muszáj újra és újra elolvasnom a regényt.

Az mindenesetre bizonyos, hogy a regény ereje nem a történetben lakozik, mivel a cselekmény szinte említésre sem érdemes. A Fiesta ugyanis arról szól, hogy néhány Párizsban élő vagy éppen Európában utazgató amerikai férfi előbb Párizsban, majd a pamplonai fiestán próbálja a lehető legtöbbet kihozni az életből, s ez számukra annyit jelent, hogy naphosszat isznak, mulatnak, céltalanul kóborolnak a városban, kényszeresen keresik egymás társaságát, a lehető legváltozatosabb módokon törik össze saját szívüket a regény egyetlen jelentős nőalakja, az ellenállhatatlan, csapodár, boldogtalan Brett Ashley miatt, majd végül isznak még egy kicsit.

A történet tehát nem éppen eget rengető, de ahogyan a szerző az eseményeket leírja s a céltalanság és hiábavalóság-érzés, amit érzékeltet velük, az már az. Hemingway olyan egyszerűen, mégis oly színesen ír, hogy tisztán látom magam előtt a vízcseppeket a jéghideg patakból kiemelt borospalack oldalán, érzem a kocsmák és kávézók füstjét, és azt is megértem, hogy mi vonz valakit a bikaviadalban, vagy hogy miért szeretné minden férfi megkapni Brettet. S a sok érzékletes leírásból kirajzolódik a (számomra egyébként csöppet sem szimpatikus) karakterek szomorúsággal kevert hedonizmusa, s az egész korszak, amikor az Európába áttelepült pénzes amerikaiaknak mindent szabad volt, de a szabadság nem jelentett automatikusan boldogságot is.

A Fiesta két fő szervezőereje a várakozás és a vágyakozás, s talán ezek teszik olyan szívszorítóvá a regényt. A könyv szereplői szinte mindig úton vannak, s mindig várnak valamire: a közös horgászásra, a fiesta kezdetére, a vacsorára, a következő italra, a többiek megérkezésére, a bikaviadalra, vagy éppen (legfőképpen) Brett szerelmére; és egyetlen eseményt sem tudnak igazán élvezni, mert bármit is csinálnak, folyton az elérhetetlen Brett szelleme kísérti őket és játszik velük.

A könyv egyébként erősen emlékeztet F. Scott Fitzgerald két regényére is: a Nagy Gatsby és az Éj szelíd trónján is a be nem teljesedő vágyódásokról, a boldogságkeresésről, és a mániákus élményhajhászásban eltöltött napok utáni szomorúságról és kiábrándultságról szól. A hasonlóság persze nem véletlen, hiszen mindkét író az I. világháború utáni elveszett nemzedék tagja, az viszont már érdekes, hogy az erősen különböző nyelvhasználatú, stílusú és életvitelű szerzőknek sikerült ennyire hasonló atmoszférájú műveket alkotniuk.

Fitzgeraldot mindig is szerettem, és lehet, hogy a Fiestát csak azért szeretem, mert majdnem olyan, mintha ő írta volna. S bár Hemingway Nobel-díjas, Fitzgerald pedig nem, azért én nem hiszem, hogy sértő lenne Hemingwayre nézve ez az összehasonlítás. Inkább azt mondom, hogy aki semmi mást nem szeret Hemingwaytől, az olvassa el a Fiestát, mert lehet, hogy ez tetszeni fog neki.

Magamat is megleptem vele, hogy mennyire tetszett. Hangoskönyvvel együtt olvastam, és a narrátor rengeteget adott hozzá a történethez. Jake megelevenedett a szemeim előtt, és olyan könnyű volt őt megérteni. Az egész társaság nyitott könyv volt előttem. / :) /
Egyszerűsége sokszínűséget takar, nagyon erős történet, olyan, ami velem marad sokáig, és ha majd egyszer eljutok Spanyolországba biztos vagyok benne hogy lesznek ismerős helyek, mert a könyvben már egyszer találkoztam velük. :)

Nem volt rossz. Tudom, tudom, ez nem a legkifejezőbb értékelés, de ez a legerősebb gondolatom vele kapcsolatban. Egyetemi kötelező volt és szívesen is olvatam. Viszont ez a Lost Generation és post WWI témakör engem nagyon nyomasztott. Jake szemszögéből követni a történetet kicsit személyesebbé tette, de az ő problémáját/problémáit is kihangosítva kapjuk. Még egy karaktert emelnék ki, Brett….én esküszöm próbáltam minimum semlegesen nézni erre a nőre, de komolyan mondom, minden sejtemmel utáltam az első oldaltól az utolsóig…. Nem egy boldog történet, de szerintem Hemingwaytől nem is várjuk. Remek korrajz, remekül mutatja be hogy hogyan próbálja folytatni az életet az a generáció, aki kollektíven szenved az első világháború okozta poszt traumás depressziótól.
off
Tényleg összességében ajánlom elolvasásra. Ez egy olyan klasszikus, amiről azért nem hallunk olyan sokat, de ettől még sokat tud adni. Szerintem fogok még Hemingwaynek adni esélyt, bár az tuti, hogy kell hozzá hangulat.

Végére értem, és megállapítottam hogy hé nem történt semmi az egész regényben. De komolyan. Semmi. Aztán rájöttem hogy valószínűleg tényleg erről szólt a Lost Generation élete. Semmiről. És valami mégis megragadott benne.
Messze a legjobb Hemingway regény szerintem.

A Gatsby-nek az iker regényeként szokták emlegetni, már értem miért. Az üresség, felszín, értelmetlen, semmitmondó beszélgetések és cselekvések, fiesták, kávéházak és bárok alkoholszagú leírása és élmény-világa. Engem Gatsby jobban megfogott, de ez a regény még érzékletesebben fejezi kis a semmit, ami az adott generáció életérzése lehetett.

Hát ezek a szerencsétlenek tényleg jó alaposan el voltak veszve. Drága jó Hemingway a maximumot hozta ki ebből a sztoriból, csak nem annyira volt sztori. Nem is értem, az egyetemen miért pont ez volt (khm, lett volna) kötelező tőle, amikor a Gatsby által épp elég betekintést nyertünk a lost generation-be…

Hát ez igazából annyira nem volt nagy szám. Szépen ír Hemingway, de valahogy annyira semmi volt nekem ez az egész… Lost generation..

A kezdeti párizsi feelingtől vett búcsú után elég sokáig azt éreztem, hogy nem tudok mire rácuppanni azon kívül, ahogy egy-egy rész meg van írva. Aztán az kellett ahhoz, hogy elkezdjen erősebben hatni rám, hogy éppen én is elmentem a saját fiestámra, és elkezdtek jönni a párhuzamok. Szerintem ehhez a könyvhöz a feelinget kell elkapni.