Fiesta 207 csillagozás

Ernest Hemingway: Fiesta Ernest Hemingway: Fiesta Ernest Hemingway: Fiesta Ernest Hemingway: Fiesta Ernest Hemingway: Fiesta

Hemingway szűkszavú és erőteljes stílusának egyik legkiemelkedőbb példája. Örökbecsű, borotvaéles kép az első világháború utáni generáció szorongásairól, illúzióvesztéséről.
Jake Barnes és Lady Brett Ashley az Elveszett Generáció tagjai, Hemingway talán leginkább feledhetetlen regényalakjai, akik bejárják az 1920-as évek Párizsának vad éjszakai életét, hogy aztán külföldiekből álló, vegyes társaságukkal leruccanjanak Spanyolországba, a bikaviadalok helyszínére.
Brett és Jake viszonyát féltékenység és újabb, futó szenvedélyek teszik próbára. Brett harsány, Jake pedig boldogtalan – az őket körülvevő kor morális romlástól, beteljesületlen szerelmektől, illúziótlanságtól terhes.
Jake rádöbben, talán soha nem lehet övé a nő, akit igazán szeret.
Hemingway regényét, amely eredetileg 1926-ban jelent meg, Déry Tibor fordításában adjuk közre.

Különös társaság címmel is megjelent.

Eredeti megjelenés éve: 1926

>!
XXI. Század, Budapest, 2021
288 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635680443 · Fordította: Déry Tibor
>!
XXI. Század, Budapest, 2021
270 oldal · ISBN: 9789635680450 · Fordította: Déry Tibor
>!
Magyar Könyvklub, Budapest, 1997
238 oldal · ISBN: 9635485115 · Fordította: Déry Tibor

2 további kiadás


Enciklopédia 5

Helyszínek népszerűség szerint

Budapest


Kedvencelte 23

Most olvassa 10

Várólistára tette 156

Kívánságlistára tette 109


Kiemelt értékelések

Ákos_Tóth I>!
Ernest Hemingway: Fiesta

Ha valaki eddig nem értette volna, miért is „elveszett” az a bizonyos tivornyázó, életigenlő, lüktető, hangos és csillogó generáció ott a húszas-harmincas évek derekáról, Hemingway most megmutatja nekünk a koktéllal, abszinttal és rummal terhelt éjszakák sötétebbik oldalát. Teszi ezt ráadásul élete első regényében, ami felvillant néhány meghatározó motívumot a teljes életműből – legyen szó a bikaviadal központi szerepéről, a személyes élmények már-már dokumentarista felhasználásáról, a pezsgő éjszakai élet szenvedélyes megjelenítéséről, vagy akár magáról a jéghegy-elvről: az igazán fontos dolgok itt is a hanyagul odavetett, töredékes párbeszédek mögött bújnak meg.

Érdemes lehet összevetni ezt az írást a Vándorünneppel – ott az öreg Hem azt mondja, a lényeg a le nem írt részletekben van, ám hajlok arra, hogy ezek a jótékonyan elhallgatott motívumok szegről-végről megvannak a Fiestában. Különösen szemet szúrnak a valós személyekről mintázott karakterek, például a regény tündöklő főhősnője, Brett Ashley, akinek a jellemét Mary Duff Stirlingtől kölcsönözte a szerző, vagy az ifjú spanyol matador, akinek a képében Cayetano Ordóñezt örökítette meg az utókornak. Innentől már igazán csak a fantáziánkon múlik, hogy mennyire vetítjük rá a regény cselekményét arra a kis amerikai társaságra, amelyik a húszas évek közepén többször is ellátogatott Pamplónába a Hemingway házaspár oldalán…
A történetben egy meglepően szomorú és lehangoló képet kapunk a flapper-érában Európában murizó amerikai ifjakról, jóval lehangolóbbat, mint Fitzgeraldtól Az éj szelíd trónjánban. Úgy tűnik, a magukat végkimerülésig jól érző figurák féktelensége mögött nincs semmi: nincs vágy a művészi önmegvalósításra, nincs valódi életérzés, nincs meg benne a megismerés és felfedezés igénye – a francia és a spanyol mindennapok nyújtotta élvezeti lehetőségek és az otthonról úgy ahogy, de még érkező pénztőke elég ahhoz, hogy folyamatosan elnyomják azt a végtelenül depresszív tudatot, ami végül is elveszett generációvá tette őket. Ebben a játékban Robert Cohn, a kötet elején már-már Gatsby-ként bemutatott, majd látszólag margóra tolt főhős a legizgalmasabb figura, aki nemcsak a többi szereplőt, minket is idegesíteni kezd már rövidtávon, pedig idővel rájöhetünk, hogy a társaságból egyedül ő küzd még valamiért. Hiába okoz sok kárt a többieknek, agressziója és hol elfojtott, hol vulkánként kitörő érzelmei arra utalhatnak, hogy még keresi a kiutat a kút fenekéről, ellentétben a csapat többi tagjával – ezért aztán fájlalják, amikor Cohn nyomorult szomorúsága, Brett okozta összetörtsége és indulatai rávilágítanak saját tehetetlenségükre, cinikus és hasztalan menekülésükre, értéktelen hedonizmusukra. Nagyon érdekes az elbeszélő tisztázatlan potenciaproblémájának jelképessége: mintha vonatkozna ez a háborút túlélő férfiak általános megtörtségére, illetve általában véve a Jake által képviselt férfiúi viselkedésminta férfiatlanságára is – ahogyan a Michaelt használhatatlanná tevő alkoholizmus, vagy Bill elviselhetetlen cinizmusa, és generációs szintre emelve Brett hol utcalányos, hol androgün attitűdje. Velük szemben Cohn útkereső boldogtalansága igazán nem ok arra, hogy kitaszítsák maguk közül, mégis kiprovokálják belőle az agressziót.
Emlékezetes aspektusa még a műnek a belőle gyakran kihallatszó hol antiszemita, hol homofób felhang. Ezeknek azonban nyilvánvalóan funkciója van a szövegben, nem öncélúan kerül a szereplők szájába a Cohn zsidó mivoltát becsmérlő mondatok sora – ezzel együtt a homofób vonal is inkább tekinthető egy hiteles korképfestés eszközének, mintsem valódi lenézésnek, megvetésnek. Különösen igaz ez annak fényében, hogy a minden férfi által vadul vágyott és körülrajongott Brett/Mary minden jel szerint a párizsi Hemingway-kör saját Miss Cissy Meldrumja volt.*

Remek kis könyv a Fiesta, kiváló probléma- és témafelvetésekkel. Kimondottan szerettem benne a spontánnak tűnő hangsúlyváltásokat, a bikaviadal látszólag túlbecsült jelentőségét – az olvasó szinte érzi, mikor érintette meg az alkotót az arénában látott corrida varázslatos ihlete, hogyan próbálta beilleszteni saját generációjáról szóló regényébe a matadorok hősies küzdelmét, a pamplonai események lenyűgöző szertartásosságát. Első regény ugyan, de sok tekintetben kiugróan kiforrottnak és univerzálisnak hat – az utóbbi hetekben olvasott Hemingway művek mindegyikére hasonlít egy picit. Jelentőségéhez mérten kissé alulolvasott darabnak hat, ezen javítsatok, ahányan csak tudtok!

*Bár (és ez az utolsó zárójel a kérdésben) éppen az életmű végét képviselő Édenkert a bizonyíték arra, hogy Hemingway sosem tudott igazán dűlőre jutni a homoszexualitás témájával, bármennyire érdekelte is őt a problémakör.

>!
Európa, Budapest, 1962
250 oldal · Fordította: Déry Tibor
Bla I>!
Ernest Hemingway: Fiesta

Hemingway első regénye, amely 1926-ban íródott, de ma is bír aktualitással! A Nagy Háborúban részt vett és kiégett generáció képviselői és megtestesítői, a Jake, azaz Jákob körül forgó társaság tagjai helyüket keresik, akik maguk a saját ürességük elől menekülnek, valami élményt, értéket kutatva, hogy az igazi életre újra rátaláljanak. Egy dráma – egy nihilistává vált, talajt vesztett társaság sodródása az egyik kocsmától a másik szórakozóhelyen keresztül a harmadik csehóig, egyik rossz sörtől a másik rossz konyakig, párkapcsolatig, buliig. Tudjuk, hogy hiábavaló mindaz, ami történik, a szereplők csak próbálkoznak újabb és újabb ötletek nyomán, de érezhetjük, hogy eredménytelenül. Egyedül Jake dolgozik, s keresetéből tartja fenn magát, de ő ténylegesen fogyatékossá vált a háború nyomán, nem csak lelki sérült, mint a regény legtöbb szereplője. Legfeljebb az idő és értelmes célok érdekében végzett munka segíthet.
Lehetne ezt a regényt egy folyamatosan fizikai akadály, a háború okozta fogyatékosság miatt be nem teljesülő szerelem történeteként is olvasni, hisz Brett és Jake vágyódása, ill. kapcsolata rányomja a cselekményre bélyegét, de a szerelmi szál nem érződik a legfőbb üzenetnek.
Jómagam elhibázottnak érzem a címet is (Fiesta), melyet nem a szerző, hanem – állítólag – angol kiadói adtak, hisz a Déry Tibor igen érzékeny, szenzibilis fordításában az eredeti cím, A nap is felkel – sokkal érzékletesebben fejezi ki az idő múlását, a minden szörnyű történés ellenére az élet újrakezdődését, végső soron saját ritmusában és mechanizmusában az élet helyreállását.
Fiesta lett a cím, mert Hemingway saját életében feleségével többször ellátogatott a század ’20-as éveiben Pamplónába, a bikaviadalok színhelyére, éves ünnepére Spanyolországba, s akár egy ilyen vakáció leírásaként is megközelíthetjük a művet, s ez sem végzetes leegyszerűsítés – ha csak a történet időtávjára vonatkoztatjuk, s észrevesszük akár mának szóló üzeneteit. Mert nem a szerencsétlen bika sorsáról van itt alapvetően szó. Az majd a Halál délután című műben kerül kibontásra.
Sajnos a szereplők lelkibetegségéhez hasonló kiábrándultság mai társadalmunkban is fellelhető. Sokan gépiesen dolgoznak, a társadalmi kérdésektől elfordulva egyik napról a másikra élnek, egyik esemény, programpont, élvezet követi a másikat, de mivel a tapasztalható környezet talajtalanságot, és az események út- és helykeresést indukálnak, sokan döntenek hazájuk elhagyása mellett, ahogy az amerikaiak is Európában keresték egykor helyüket. Ha az egykori, Hemingway által ábrázolt kiábrándult, gyökértelen szereplők világát szimbólumokként fogjuk fel, a helyes értékrend utáni vágyat, cselekvéseket, mai megfelelőiket saját korunkban is megtaláljuk – s ez a legszomorúbb, s egyre veszélyesebb a nemzet szempontjából. A Hemingway által pozitív ellenpontnak szánt torrero egészséges lelkületének világunkban jelenleg csak egy erőtlen, szétforgácsolt kisebbség felel meg, a tömeg csak sodródik tehetetlenül.
Kitűnő stílusban megírt kiemelkedő regény. Ajánlom!

robinson P>!
Ernest Hemingway: Fiesta

Jól érthető, átérezhető ennek a generációnak a tragédiája, amitől fontos és jellemző amerikai történet lesz. Azért a vége hagyott némi hiányérzetet bennem.

https://gaboolvas.blogspot.com/2021/05/fiesta.html

Annamarie P>!
Ernest Hemingway: Fiesta

Amikor valakinek Hemingway Fiestájáról mesélek, akkor legtöbbször döbbent arcokat látok, mert nem is hallottak róla. Persze léteznek elvakult rajongók, akiknek ez sem jelent újdonságot, de ezek viszonylag kis számban képviseltetik magukat szerény köreimben.

Tehát nem egy közismert alkotásról van szó, eredeti címén The Sun Also Rises létezik egy 1957-ben megfilmesített változat is, de úgy tudom, hogy nem szinkronizálták le.

Pedig nem olyan rossz ez, hogy ennyire háttérbe kellene szorítani. Bár a Fiesta a szerző első könyve, már akkor megtalálhatóak benne a tipikus hemingway-i elemek, a bikaviadalok, nők, szenvedély, alkohol.

Az események célkeresztjében pontosan az a kiábrándult kis csoport áll, aki megjárta a világháború poklát, és most mindenféle értelem nélkül poroszkál kocsmáról kocsmáról, az egyik pohár italt küldve a másik után. Érdekes megfigyelni Lady Brett Ashley-t, a dekoratív hölgyet, akinek megkaparintásán töri minden szereplő a fejét. Ő egy másféle kiábrándultság észrevétlen unalmában vergődik, semmi és senki nem elég neki. Akárcsak férfi megfelelői, ő is akadályok megugrására törekszik, skalpokat gyűjt, hajszolja az elérhetetlent.

A történet két nagy egységre osztódik. Az első nagyobb egység mindenféle fokozást nélkülözve teríti elénk a nihilizmus visszataszító valóságát, vázlatosan felállítja szereplőit, majd a kötet másik felében a társaság megérkezik Pamplonába, és a bikaviadalok nyüzsgésében próbálja élvezni a szintén határokat feszegető ünnepet. Nem egy vonzó témát választott Hemingway, nehéz itt azonosulni bárkivel is. A szenvedélybetegségek felé történő sodródásnak lehetünk tanúi, egy lefelé történő csúszásnak, ami csak azért tud valamelyest érdekes maradni, s kevésbé elítélt, mert a gazdagok művelik. Az egész erkölcsi romlást a háborúban átélt veszteségekként akarja elfogadtatni a szerző, nem kis feszültséget okozva ezzel az olvasónak, aki magában mégis elítéli az unatkozó, folyton vedelő kis kört.

Nem volt komfortos ez a visky-től bűzlő, terhes világ. Örültem, hogy kiléphetek belőle.

1 hozzászólás
Kabódi_Ella P>!
Ernest Hemingway: Fiesta

„Hogy mi az élet, azzal nem törődtem, mindössze azt szerettem volna tudni, hogy én hogy éljek ebben a világban. Lehet, ha az ember megtanulja, hogy miképp kell élnie, végül azt is megtudja, hogy mi az élet.”

Ernest Hemingway: Fiesta c. első regénye eredetileg A nap is felkel címmel jelent meg 1926-ban. Nálunk a 21. Század Kiadó Hemingway-életműsorozatának köszönhetően vált hosszú évek után újra elérhetővé az olvasók számára.

A két világháború között élt egy nemzedék, akik a legnagyobb vesztesei voltak ennek a tragikus kornak. Ifjúk, akik mind elvesztettek valamit: az egészségüket, a reményüket, az életvágyukat, a lelküket, az emberségüket, önmagukat. Ezekkel a kiátkozott, hontalan, céltalan fiatalokkal először belekóstolhatunk Párizs sötét, cigarettafüstös éjszakai mulatóinak életébe, azután bebarangolhatjuk Pamplóna lüktető, forró, féktelen hangulatot árasztó utcáit a fiesta idején. Hemingway saját szenvedélyeit és félelmeit gyúrta bele ebbe a regénybe. Maga is megjárta a háborút, és maga is bolondja volt a nőknek, az alkoholmámornak és a bikaviadaloknak. Ezek a motívumok az ő életművében folyton vissza-visszatérnek.

Nőként, és a békeidők szülötteként ennek a műnek sem a hangulatával, sem a mondanivalójával nem tudtam azonosulni. Súrlódtunk egymáshoz, és érdességével lehorzsolta a lelkemet. Az otthontalanok gyökértelen, nemtörődöm sodródása, az alkoholba fojtott világfájdalom, az esztelen hajszolása a pusztán testi gyönyöröknek – mindezek fárasztóan hatottak rám. Hőseink kávéházról kávéházra, kocsmáról kocsmára járnak, és – hogy profánul fogalmazzak – isznak, mint a kefekötő. Isznak éjjel és nappal, evés közben és sokszor evés helyett. Isznak bánatukban, isznak örömükben, isznak ok nélkül. Folyton részegek, vagy ha nem, akkor másnaposak. A bikaviadal hagyománya itt művészetként kerül ábrázolásra, ám akármilyen élveztesen írja ezt le Hemingway, számomra nem jelent többet értelmetlen mészárlásnál, barbárságnál.

„Nem bírom el azt a gondolatot, hogy elmúlik az életem anélkül, hogy igazán éltem volna.” – mondja az egyik főszereplő, történetesen az egyetlen, aki még kapálózik a sorsa ellen. Őt a társai eleinte csak nem veszik komolyan, később, ahogy elharapóznak az események, száműzik maguk közül, bolondnak bélyegzik, mi több, gyűlölik, megvetik. Szimbólikus ez: így taszítják ki önmagukból a valódi értékek utáni vágyat is. A regény egyetlen szignifikáns nőalakja hervasztó, kiábrándító jelenség, szintén jelkép is egyben. A gyönyörű, nemes, kívánatos nő, akit, ha közelebbről megnézünk már nem is tűnik olyan varázslatosnak. Mindenkié, ugyanakkor senkié sem. Csak sodródik a kietlen árral, tartását, önmagát feladva, ugyanúgy, ahogy a társaság férfitagjai. Ezek miatt számomra igazán szomorú a végkicsengés, mert ebben a történetben minden elveszti a valódi értelmét és értékét.

Ez nem egy útkereső regény. Ez kórkép inkább, esetleg vádirat. Tanulságos olvasmány, de nem örömteli. Üzenete súlyos teher. Ez a sivár, élettelen lelki nyomor, amelyben ezek a fiatalok tobzódnak a háború utózöngéje, és a pusztítás mértéke nem mérhető semmiben. Totális a megsemmisülés, egy egész nemzedék lett oda. Hemingway: Fiesta c. regénye erőteljesen érzékeltet, felkavar és feltétlenül nyomasztóan hat. Ez az elveszett generáció keserű krónikája. Nincs itt semmi édes, semmi meghitt, semmi, ami vigaszt nyújtana. A fiesta, már a szó eredeti értelmében, igazából elmaradt. Népünnepély? Tor talán, de ünnepély semmiképp sem.

Eredeti bejegyzés a blogomban:
https://tisztalappalavilagban.blogspot.com/2021/06/erne…

eme P>!
Ernest Hemingway: Fiesta

Időnként megpróbálkozom egy-egy Hemingway-kötettel. Ennyivel tartozom az öreg halásznak, akit nagyon szerettem. Aztán később valahogy a szerző egyik írásával sem sikerült még csak a közelébe sem férkőzni annak az érzésnek-élménynek, amit ez kiváltott. Egyre inkább érzem, hogy Hemingway nem az én íróm. Pedig igyekszem, becsszó.
A Fiestánál már a borítótól megijedtem – egy ilyen bunyós-bikaviadalos-macsós könyvet ebbe a barack-rózsaszín fehérneműárnyalatba öltöztetni, szegény Hemingway, azt hiszem, forog a sírjában. És még a borító betűtípusa is… Hagyjuk.

A Fiesta minden hemingwayi kellékkel (boksz és bunyó, bikaviadal, horgászat, pia, nők, élet-halál, férfiasság, barátság, szerelem) ellátott kulcsregény, de nem próbáltam annak olvasni – abban az értelemben, hogy megpróbáljam azonosítani a szereplőket, ehhez túl keveset tudok Hemingway életéről, meg amúgy sem éreztem fontosnak. Ez a könyv nem személyekről, hanem egy egész nemzedékről szól. A cselekmény vékonyka, az első világháborút „túlélők” kiábrándult, céljavesztett, iránytű nélkül ide-oda sodródó életvitelének megfelelően alakul, őket követjük egyik vendéglőből a másikba, egyik vacsorából és mulatságból a másikba. Menekülés a semmiből a valamibe, vagy legalábbis annak illúziójába: az élvezetekbe, érzékiségbe, alkoholba, a fiesták hazájába, ahol még talán találkozhat az ember a dolgok valami ősi, tiszta értelmével…
Itt pillanatra megállnék: Hemingway bikaviadal-értelmezése fényévekre áll az enyémtől. Az eszményi szórakozássá, népünnepéllyé, művészetté avanzsált kínzás és gyilkosság számomra elfogadhatatlan, még akkor is, ha az áldozat „csak” egy állat. Szólhat ez az egész a halállal való bátor szembenézésről, annak szigorú szabályokat betartó harcban való legyőzéséről, szemben a háború vak véletlenek és káosz uralta, harcnak sem nevezhető gyilkológépezetével, de könyörgök, kérdezzük meg a bikát is, mit szól a szabályokhoz. Hiába csodálják „hőseink” az egészséges férfiasság mintaképét, Romerót, a fiatal torrerót, aki maga a tökéletesség ebben a sérült társaságban, mégis: a bikák ők maguk. A kérdezésük nélkül harcba küldött, különböző színű posztókkal csalogatott-kihívott-felingerelt áldozatok, akik nem tudnak a szabályokról, csak az életüket veszítik el értelmetlenül, mások hasznára, szórakoztatására. Közben meg, nem a harctéren, a frontvonalon, hanem irodák asztalainál, saját szabályaik szerint „harcolva” tűzdelik a térképekbe gombostűiket a torrerók. Végzetes szúrások ezek is. Itt sincs esélye a bikának, hiába álmodik becsületes, férfias bikaviadalról. Nincs ilyen.

De a legyőzött bikák valami furcsa csodálatos lidércnyomásként folytatják a foytathatatlan fiestát. Csodálják a torrerót, és a nőt, a nonkomformista, karakteres, picit szajhaként viselkedő, mindenkit magába bolondító, rövidhajú Brettet. A rövid haj megfelelhet, sőt csábító-vonzón hathat ezeknek a férfiasságukban és/vagy önérzetükben, becsületükben, lelkükben sérült, hazájukból elmenekült, értékeikben csalódott dekadensekre, de a torreádorok tiszta, természethet, élethez-halálhoz egészségesen viszonyuló világába egy nőnek legyen hosszú a haja. Többek közt ilyen, és ehhez hasonló szimbólumok emelik Hemingway prózáját a tisztán szórakoztató szövegek fölé. Párizs és Spanyolország miliőjének, életvitelének finoman jelzett ellentéte, a halászat természetbe való kivonulásának békés jelenete, a haladást mímelő, de illúziókkal nem tápláló jobbra-balra és körbekocsikázások… Egyébként a regényt stílusa könnyedén, néha túl könnyedén olvashatóvá teszi, semmi felesleges kitérő, leírás, részletezés. Rövid mondatai gyorsan pattognak, akárcsak hirtelen váltakozó, a szereplők hasonlóan hirtelen elhatározásait követő jelenetei.
Spontán, céltalanul felbukkanő ötletek vezérlik a szereplők útját, sivár unalom ásít minden harsányan átmulatott éjszakából, minden érzéki kalandból, minden pohár fenekéről. Impotens lelkek és életek féktelen életélvezése – talán egyedül Jake kivétel ez alól, aki nem csak átvitt értelemben impotens, ám ő életében valamelyest termékeny, amennyiben munkahelye van, ír, alkot, teremt és nem mellesleg ebből, és nem mások pénzéből tartja fenn magát (a többiektől eltérően). Alakja egyféle erkölcsi viszonyítási pont lehet(ne), és az a tény, hogy pontosan ő veszít legtöbbet a történet során, alátámasztja a midenkire kiterjedő kilátástalanságot, esetében már-már tragédiát.
(Cohn alakjáért neheztelek a szerzőre. Nem szimpatikus karakter – ki az ebben a regényben? –, de nem ez a baj vele, hanem az, hogy zsidósága miatt nem szimpatikus. A fiestába való be nem illeszkedése, értetlenkedése, minden megnyilvánulása végső soron zsidó voltából következik. Senki által nem szeretett, hívatlanul megjelenő idegen, aki azért olyan, amilyen, mert annak született, ami.)

Azt mondanám: tipikusan, sajátosan Hemingway, mi más lehetne, még első regénynek is. Talán jobban meggyőzött, mint a későbbi nagyregényei. De azért még mindig nem eléggé.

ppeva P>!
Ernest Hemingway: Fiesta

Szomorú, kiábrándult és kiábrándító, céltalan életek könyve. Ahol nincs értelme, célja semminek, mindenki csak vegetál, és cél helyett a pillanat által eléhozott elterelő szerekkel tompítja magát. Ital, nő/férfi, buli, hajnalig dorbézolás, felfordult napok, szerelem vagy annak nevezett valami, pénzügyi csőd, szerencsejáték, verekedés, utazgatás, bikaviadal és hasonlók. Valaki feldobja: csináljuk ezt! vagy: utazzunk el oda! vagy: menjünk át egy másik kocsmába! – és a többiek lelkesen helyeselnek, mert valaki végre kitalált valamit és legalább történik valami.
Ha gondolatban kétfelé tudnám vágni a könyvet, lenne benne egy szinte útikönyvszerű fél, amiben remekül nyomon követhetjük a helyeket, utakat és látványosságokat, a bikaviadal helyszínén történtek egész pontos leírásával, valamint egy dramatizált rész egy nihilista, talajt vesztett társaság sodródásáról.
Attól, hogy a szereplők szinte csak a párbeszédekben jelennek meg, nem kapunk róluk leírást, nem írja le, ki mit gondol, néhol olyan, mint egy színdarab. Csak a narrátor gondolatait, érzéseit kapjuk meg direktben, meg azt, amit ő lát a saját szemével és amit le is ír nekünk, a többit mind el kell képzelni, bele kell érezni. A miérteket és hogyanokat is.
A szereplőknek van ugyan mentségük – a világháború felbillentette a világ folyását, ki-ki a maga helyén és módján megszenvedte a háborút és következményeit, és nem tud még (vagy soha nem is fog tudni) továbblépni a sebek nyalogatásán túl. Felborultak az értékek, elvárások, kötelezettségek, az emberek rájöttek, milyen pici porszemek is ők a nagy sodorban, és elvesztették az energiát és kedvet, hogy új tartást adjanak az életüknek. Otthontalanok és hazátlanok lettek, mert azok után, ami történt velük, úgy érzik, csak az otthontól távol, a régi bőrt levetve tudnak létezni.
Szomorú, hogy most, 100 évvel később is vannak sokan, egyre többen, akik így szeretnének élni. Bolyongani le s fel, hol itt, hol ott ütve tábort, céltalanul sodródva, pénzt költve hányavetin – még akkor is, ha kevés van belőle, vagy éppen már nincs is –, ivásba, bulizásba, helyváltoztatásba, fel- és ellángoló kapcsolatokba, fiesztákba ölve a napjaikat. Mert azt hiszik, hogy ha történik valami körülöttük, az velük történik.

OlvasóMókus>!
Ernest Hemingway: Fiesta

Azért nem olvastam még eddig ezt a könyvet, mert az gondoltam, hogy nem érdekel a bikaviadalok világa. Mekkorát tévedtem… Bár ebben a regényben sem azok voltak a kedvenc részeim, ahol a bikaviadalokról volt szó. A párizsi irodalmi élet és a művészeti elit élete mindig teljesen elvarázsol. A Vándoréletben is teljesen oda voltam ezért a világért. Azt gondoltam, hogy nem érdekelnek a bikaviadalok, de Hemingway úgy tud írni mindenről, annyira sallangmentesen, csak a lényegre koncentrálva, rövid, tömör mondatokkal, hogy még az arénák világát is érdekesnek találtam. Azt hiszem Hemingway ezzel a sallangmentes stílusával bármit el tud olvastatni velem.

tonks>!
Ernest Hemingway: Fiesta

Hemingway-el nem tudunk összebarátkozni, akármennyire is igyekszünk. A Napos oldal című filmben van az a rész, ahol a főszereplő Patrick kivágja a csukott ablakon keresztül az épp befejezett Hemingway regényt. Na, valahogy így érzek én is most. És nem foghatom ezt a generációs szakadékra, hiszen ha meggebedek se érthetem meg teljesen, milyen volt túlélni egy világháborút és remélem nem is kerül rá sor, de mások is hasonló cipőben járnak, mégsem gondolják így. És ha arra gondolok, hogy egyszer csak visszautaznék az időben és egy esős párizsi estét Hemingway mellett töltenék, akkor tök jól ellennénk. Csak a könyveit ne kelljen elolvasnom.

1 hozzászólás
csillagka P>!
Ernest Hemingway: Fiesta

Furán jár az emberlánya ha a szeretett íróit hanyagolja és megint (4.X) olyannal próbálkozik akiről tudja, hogy egyszerűen nem illeszkednek még akkor sem ha érti vagy legalábbis érteni próbálja.
Így vagyunk Hemingway és én, nem találjuk a közös hangot, akkor sem ha olyan maradandó műről van szó mint pl. az Öreg halászról, még ott is voltak zavaró részletek, de itt már csak zavarok vannak, már a téma se keltette fel a fantáziámat és minden körülmények között én a bikának szurkolok (Csapj oda! Intézd el! Nem vagy te egy vágóhíd szökevény!)
Azért rájöttem egy módszerre hogyan lehetne ezt a könyvet élvezettel olvasni :) ki kellene próbálni a Dallas buli módszert* úgy talán lehetne élvezni, bár végre a detox szinte borítékolható.
Kezdő depressziós alkoholisták kézikönyve a húszas évekből.

*: Dallas buli: Sorozat szabadon választott része DVDbe berak és iszol mikor a filmen isznak, vigyázat nagyon veszélyes szórakozás!


Népszerű idézetek

Bla I>!

Elnevette magát. Megértettem, hogy eddig miért nem nevetett. Amíg csukva volt a szája, csinos volt.

18. oldal

1 hozzászólás
Uzsonna>!

Nőkből kitűnő barátok lesznek. Elsőrangú, jó barátok. Előbb beléjük kell szeretni, hogy az ember megalapozza a barátságot.

madárka>!

– Rosszul ítéltelek meg – mondta Harwey. – Nem vagy gyöngeelméjű. Csak visszamaradtál a fejlődésben.

6.

robinson P>!

Az étkezés előkelő helyet foglalt el a gróf értékrendszerében. A bor is.

75. oldal

berengar>!

Az ember megfizet mindenért, aminek hasznát veszi, vagy ami örömöt szerez neki. Sokszor volt már jó dolgom az életben, de mindig megfizettem érte. Megfizettem azzal, hogy kitanultam, hogy tapasztalatokat szereztem, hogy kockáztattam, olykor pénzt is adtam érte. Csak az élvezi az életetét aki megkapja a pénze ellenértékét, s tudja, hogy mikor kapta meg.

164. oldal

Soós_Norbert>!

Nappal könnyű keménynek s fölényesnek lenni, éjjel nehezebb.

37. oldal (Európa Könyvkiadó, 1962)

Courtneyy>!

– Nem bírom el azt a gondolatot – mondta –, hogy elmúlik az életem anélkül, hogy igazán éltem volna.

13. oldal

Uzsonna>!

Hogy mi az élet, azzal nem törődtem, mindössze azt szerettem volna tudni, hogy én hogy éljek ebben a világban. Lehet, ha az ember megtanulja, hogy miképp kell élnie, végül azt is megtudja, hogy mi az élet.

mokata I>!

Azzal, hogy egyik helyről a másikra szaladsz, még nem szabadulsz meg önmagadtól. Nincs semmi értelme.

lalalac>!

Döbbenetesen jó pezsgő volt.
– Ez bor! – Brett emelte a poharát. – Fel kellene valakit köszöntenünk. „Szállok az úrnak!”
– Ez túl jó ahhoz – mondta a gróf –, hogy bárkit felköszöntsünk vele. Kár érzelmekkel felhígítani, asszonyom. Nem érezné az ízét.

61. oldal


Említett könyvek


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

William Somerset Maugham: Borotvaélen
John Steinbeck: Egerek és emberek
Anne Rice: Lestat, a vámpír
Szerb Antal: Utas és holdvilág
Vladimir Nabokov: Lolita
Patrick Süskind: A parfüm
William Faulkner: A hang és a téboly
Mario Puzo: A Keresztapa
Erich Maria Remarque: Nyugaton a helyzet változatlan
Romain Gary: A virradat ígérete