Fiesta 153 csillagozás

Ernest Hemingway: Fiesta Ernest Hemingway: Fiesta Ernest Hemingway: Fiesta Ernest Hemingway: Fiesta

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

1926-ban, ​nem sokkal az első világháború befejezése után jelent meg ez a regény, mely az író és a háborút átélt generáció egy részének lelkiállapotát fejezi ki Hemingway jellegzetes módján. Megsemmisültek a korábbi valóságos és vélt értékek, a háborúban részt vett ifjúság idegrendszere megsérült, nem maradt energiája sem arra, hogy az árulók ellen forduljon, sem pedig arra, hogy új értékeket teremtsen magának: nincs más hátra, mint visszatérni a testi élvezetekhez. A Fiesta valamennyi szereplője is a háború sérültje. Párizsban verődik össze a társaság, boldogtalan, gyökértelen angolok és amerikaiak. Az ellenállhatatlan Lady Brett Ashley, akiben nemcsak jövendő második férje, Michael Campbell, hanem többi lovagja, Jake Barnes amerikai újságíró, Bill Gorton meg Robert Cohn amerikai író is szerelmes. Testi és lelki sebeiket, erkölcsi összeomlásukat itallal, szerelemmel, világjárással, érzéki gyönyörökkel próbálják gyógyítani, természetesen hiába. Elvetődnek Pamplonába, végigélvezik… (tovább)

Különös társaság címmel is megjelent.

Eredeti megjelenés éve: 1926

>!
Magyar Könyvklub, Budapest, 1997
238 oldal · ISBN: 9635485115 · Fordította: Déry Tibor
>!
Szépirodalmi, Budapest, 1980
262 oldal · ISBN: 9631517126 · Fordította: Déry Tibor
>!
Európa, Budapest, 1962
250 oldal · Fordította: Déry Tibor

Enciklopédia 4

Helyszínek népszerűség szerint

Budapest


Kedvencelte 16

Most olvassa 4

Várólistára tette 120

Kívánságlistára tette 44

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
Ákos_Tóth I
Ernest Hemingway: Fiesta

Ha valaki eddig nem értette volna, miért is „elveszett” az a bizonyos tivornyázó, életigenlő, lüktető, hangos és csillogó generáció ott a húszas-harmincas évek derekáról, Hemingway most megmutatja nekünk a koktéllal, abszinttal és rummal terhelt éjszakák sötétebbik oldalát. Teszi ezt ráadásul élete első regényében, ami felvillant néhány meghatározó motívumot a teljes életműből – legyen szó a bikaviadal központi szerepéről, a személyes élmények már-már dokumentarista felhasználásáról, a pezsgő éjszakai élet szenvedélyes megjelenítéséről, vagy akár magáról a jéghegy-elvről: az igazán fontos dolgok itt is a hanyagul odavetett, töredékes párbeszédek mögött bújnak meg.

Érdemes lehet összevetni ezt az írást a Vándorünneppel – ott az öreg Hem azt mondja, a lényeg a le nem írt részletekben van, ám hajlok arra, hogy ezek a jótékonyan elhallgatott motívumok szegről-végről megvannak a Fiestában. Különösen szemet szúrnak a valós személyekről mintázott karakterek, például a regény tündöklő főhősnője, Brett Ashley, akinek a jellemét Mary Duff Stirlingtől kölcsönözte a szerző, vagy az ifjú spanyol matador, akinek a képében Cayetano Ordóñezt örökítette meg az utókornak. Innentől már igazán csak a fantáziánkon múlik, hogy mennyire vetítjük rá a regény cselekményét arra a kis amerikai társaságra, amelyik a húszas évek közepén többször is ellátogatott Pamplónába a Hemingway házaspár oldalán…
A történetben egy meglepően szomorú és lehangoló képet kapunk a flapper-érában Európában murizó amerikai ifjakról, jóval lehangolóbbat, mint Fitzgeraldtól Az éj szelíd trónjánban. Úgy tűnik, a magukat végkimerülésig jól érző figurák féktelensége mögött nincs semmi: nincs vágy a művészi önmegvalósításra, nincs valódi életérzés, nincs meg benne a megismerés és felfedezés igénye – a francia és a spanyol mindennapok nyújtotta élvezeti lehetőségek és az otthonról úgy ahogy, de még érkező pénztőke elég ahhoz, hogy folyamatosan elnyomják azt a végtelenül depresszív tudatot, ami végül is elveszett generációvá tette őket. Ebben a játékban Robert Cohn, a kötet elején már-már Gatsby-ként bemutatott, majd látszólag margóra tolt főhős a legizgalmasabb figura, aki nemcsak a többi szereplőt, minket is idegesíteni kezd már rövidtávon, pedig idővel rájöhetünk, hogy a társaságból egyedül ő küzd még valamiért. Hiába okoz sok kárt a többieknek, agressziója és hol elfojtott, hol vulkánként kitörő érzelmei arra utalhatnak, hogy még keresi a kiutat a kút fenekéről, ellentétben a csapat többi tagjával – ezért aztán fájlalják, amikor Cohn nyomorult szomorúsága, Brett okozta összetörtsége és indulatai rávilágítanak saját tehetetlenségükre, cinikus és hasztalan menekülésükre, értéktelen hedonizmusukra. Nagyon érdekes az elbeszélő tisztázatlan potenciaproblémájának jelképessége: mintha vonatkozna ez a háborút túlélő férfiak általános megtörtségére, illetve általában véve a Jake által képviselt férfiúi viselkedésminta férfiatlanságára is – ahogyan a Michaelt használhatatlanná tevő alkoholizmus, vagy Bill elviselhetetlen cinizmusa, és generációs szintre emelve Brett hol utcalányos, hol androgün attitűdje. Velük szemben Cohn útkereső boldogtalansága igazán nem ok arra, hogy kitaszítsák maguk közül, mégis kiprovokálják belőle az agressziót.
Emlékezetes aspektusa még a műnek a belőle gyakran kihallatszó hol antiszemita, hol homofób felhang. Ezeknek azonban nyilvánvalóan funkciója van a szövegben, nem öncélúan kerül a szereplők szájába a Cohn zsidó mivoltát becsmérlő mondatok sora – ezzel együtt a homofób vonal is inkább tekinthető egy hiteles korképfestés eszközének, mintsem valódi lenézésnek, megvetésnek. Különösen igaz ez annak fényében, hogy a minden férfi által vadul vágyott és körülrajongott Brett/Mary minden jel szerint a párizsi Hemingway-kör saját Miss Cissy Meldrumja volt.*

Remek kis könyv a Fiesta, kiváló probléma- és témafelvetésekkel. Kimondottan szerettem benne a spontánnak tűnő hangsúlyváltásokat, a bikaviadal látszólag túlbecsült jelentőségét – az olvasó szinte érzi, mikor érintette meg az alkotót az arénában látott corrida varázslatos ihlete, hogyan próbálta beilleszteni saját generációjáról szóló regényébe a matadorok hősies küzdelmét, a pamplonai események lenyűgöző szertartásosságát. Első regény ugyan, de sok tekintetben kiugróan kiforrottnak és univerzálisnak hat – az utóbbi hetekben olvasott Hemingway művek mindegyikére hasonlít egy picit. Jelentőségéhez mérten kissé alulolvasott darabnak hat, ezen javítsatok, ahányan csak tudtok!

*Bár (és ez az utolsó zárójel a kérdésben) éppen az életmű végét képviselő Édenkert a bizonyíték arra, hogy Hemingway sosem tudott igazán dűlőre jutni a homoszexualitás témájával, bármennyire érdekelte is őt a problémakör.

>!
Európa, Budapest, 1962
250 oldal · Fordította: Déry Tibor
>!
Bla IP
Ernest Hemingway: Fiesta

Hemingway első regénye, amely 1926-ban íródott, de ma is bír aktualitással! A Nagy Háborúban részt vett és kiégett generáció képviselői és megtestesítői, a Jake, azaz Jákob körül forgó társaság tagjai helyüket keresik, akik maguk a saját ürességük elől menekülnek, valami élményt, értéket kutatva, hogy az igazi életre újra rátaláljanak. Egy dráma – egy nihilistává vált, talajt vesztett társaság sodródása az egyik kocsmától a másik szórakozóhelyen keresztül a harmadik csehóig, egyik rossz sörtől a másik rossz konyakig, párkapcsolatig, buliig. Tudjuk, hogy hiábavaló mindaz, ami történik, a szereplők csak próbálkoznak újabb és újabb ötletek nyomán, de érezhetjük, hogy eredménytelenül. Egyedül Jake dolgozik, s keresetéből tartja fenn magát, de ő ténylegesen fogyatékossá vált a háború nyomán, nem csak lelki sérült, mint a regény legtöbb szereplője. Legfeljebb az idő és értelmes célok érdekében végzett munka segíthet.
Lehetne ezt a regényt egy folyamatosan fizikai akadály, a háború okozta fogyatékosság miatt be nem teljesülő szerelem történeteként is olvasni, hisz Brett és Jake vágyódása, ill. kapcsolata rányomja a cselekményre bélyegét, de a szerelmi szál nem érződik a legfőbb üzenetnek.
Jómagam elhibázottnak érzem a címet is (Fiesta), melyet nem a szerző, hanem – állítólag – angol kiadói adtak, hisz a Déry Tibor igen érzékeny, szenzibilis fordításában az eredeti cím, A nap is felkel – sokkal érzékletesebben fejezi ki az idő múlását, a minden szörnyű történés ellenére az élet újrakezdődését, végső soron saját ritmusában és mechanizmusában az élet helyreállását.
Fiesta lett a cím, mert Hemingway saját életében feleségével többször ellátogatott a század ’20-as éveiben Pamplónába, a bikaviadalok színhelyére, éves ünnepére Spanyolországba, s akár egy ilyen vakáció leírásaként is megközelíthetjük a művet, s ez sem végzetes leegyszerűsítés – ha csak a történet időtávjára vonatkoztatjuk, s észrevesszük akár mának szóló üzeneteit. Mert nem a szerencsétlen bika sorsáról van itt alapvetően szó. Az majd a Halál délután című műben kerül kibontásra.
Sajnos a szereplők lelkibetegségéhez hasonló kiábrándultság mai társadalmunkban is fellelhető. Sokan gépiesen dolgoznak, a társadalmi kérdésektől elfordulva egyik napról a másikra élnek, egyik esemény, programpont, élvezet követi a másikat, de mivel a tapasztalható környezet talajtalanságot, és az események út- és helykeresést indukálnak, sokan döntenek hazájuk elhagyása mellett, ahogy az amerikaiak is Európában keresték egykor helyüket. Ha az egykori, Hemingway által ábrázolt kiábrándult, gyökértelen szereplők világát szimbólumokként fogjuk fel, a helyes értékrend utáni vágyat, cselekvéseket, mai megfelelőiket saját korunkban is megtaláljuk – s ez a legszomorúbb, s egyre veszélyesebb a nemzet szempontjából. A Hemingway által pozitív ellenpontnak szánt torrero egészséges lelkületének világunkban jelenleg csak egy erőtlen, szétforgácsolt kisebbség felel meg, a tömeg csak sodródik tehetetlenül.
Kitűnő stílusban megírt kiemelkedő regény. Ajánlom!

>!
Annamarie P
Ernest Hemingway: Fiesta

Amikor valakinek Hemingway Fiestájáról mesélek, akkor legtöbbször döbbent arcokat látok, mert nem is hallottak róla. Persze léteznek elvakult rajongók, akiknek ez sem jelent újdonságot, de ezek viszonylag kis számban képviseltetik magukat szerény köreimben.

Tehát nem egy közismert alkotásról van szó, eredeti címén The Sun Also Rises létezik egy 1957-ben megfilmesített változat is, de úgy tudom, hogy nem szinkronizálták le.

Pedig nem olyan rossz ez, hogy ennyire háttérbe kellene szorítani. Bár a Fiesta a szerző első könyve, már akkor megtalálhatóak benne a tipikus hemingway-i elemek, a bikaviadalok, nők, szenvedély, alkohol.

Az események célkeresztjében pontosan az a kiábrándult kis csoport áll, aki megjárta a világháború poklát, és most mindenféle értelem nélkül poroszkál kocsmáról kocsmáról, az egyik pohár italt küldve a másik után. Érdekes megfigyelni Lady Brett Ashley-t, a dekoratív hölgyet, akinek megkaparintásán töri minden szereplő a fejét. Ő egy másféle kiábrándultság észrevétlen unalmában vergődik, semmi és senki nem elég neki. Akárcsak férfi megfelelői, ő is akadályok megugrására törekszik, skalpokat gyűjt, hajszolja az elérhetetlent.

A történet két nagy egységre osztódik. Az első nagyobb egység mindenféle fokozást nélkülözve teríti elénk a nihilizmus visszataszító valóságát, vázlatosan felállítja szereplőit, majd a kötet másik felében a társaság megérkezik Pamplonába, és a bikaviadalok nyüzsgésében próbálja élvezni a szintén határokat feszegető ünnepet. Nem egy vonzó témát választott Hemingway, nehéz itt azonosulni bárkivel is. A szenvedélybetegségek felé történő sodródásnak lehetünk tanúi, egy lefelé történő csúszásnak, ami csak azért tud valamelyest érdekes maradni, s kevésbé elítélt, mert a gazdagok művelik. Az egész erkölcsi romlást a háborúban átélt veszteségekként akarja elfogadtatni a szerző, nem kis feszültséget okozva ezzel az olvasónak, aki magában mégis elítéli az unatkozó, folyton vedelő kis kört.

Nem volt komfortos ez a visky-től bűzlő, terhes világ. Örültem, hogy kiléphetek belőle.

1 hozzászólás
>!
eme P
Ernest Hemingway: Fiesta

Időnként megpróbálkozom egy-egy Hemingway-kötettel. Ennyivel tartozom az öreg halásznak, akit nagyon szerettem. Aztán később valahogy a szerző egyik írásával sem sikerült még csak a közelébe sem férkőzni annak az érzésnek-élménynek, amit ez kiváltott. Egyre inkább érzem, hogy Hemingway nem az én íróm. Pedig igyekszem, becsszó.
A Fiestánál már a borítótól megijedtem – egy ilyen bunyós-bikaviadalos-macsós könyvet ebbe a barack-rózsaszín fehérneműárnyalatba öltöztetni, szegény Hemingway, azt hiszem, forog a sírjában. És még a borító betűtípusa is… Hagyjuk.

A Fiesta minden hemingwayi kellékkel (boksz és bunyó, bikaviadal, horgászat, pia, nők, élet-halál, férfiasság, barátság, szerelem) ellátott kulcsregény, de nem próbáltam annak olvasni – abban az értelemben, hogy megpróbáljam azonosítani a szereplőket, ehhez túl keveset tudok Hemingway életéről, meg amúgy sem éreztem fontosnak. Ez a könyv nem személyekről, hanem egy egész nemzedékről szól. A cselekmény vékonyka, az első világháborút „túlélők” kiábrándult, céljavesztett, iránytű nélkül ide-oda sodródó életvitelének megfelelően alakul, őket követjük egyik vendéglőből a másikba, egyik vacsorából és mulatságból a másikba. Menekülés a semmiből a valamibe, vagy legalábbis annak illúziójába: az élvezetekbe, érzékiségbe, alkoholba, a fiesták hazájába, ahol még talán találkozhat az ember a dolgok valami ősi, tiszta értelmével…
Itt pillanatra megállnék: Hemingway bikaviadal-értelmezése fényévekre áll az enyémtől. Az eszményi szórakozássá, népünnepéllyé, művészetté avanzsált kínzás és gyilkosság számomra elfogadhatatlan, még akkor is, ha az áldozat „csak” egy állat. Szólhat ez az egész a halállal való bátor szembenézésről, annak szigorú szabályokat betartó harcban való legyőzéséről, szemben a háború vak véletlenek és káosz uralta, harcnak sem nevezhető gyilkológépezetével, de könyörgök, kérdezzük meg a bikát is, mit szól a szabályokhoz. Hiába csodálják „hőseink” az egészséges férfiasság mintaképét, Romerót, a fiatal torrerót, aki maga a tökéletesség ebben a sérült társaságban, mégis: a bikák ők maguk. A kérdezésük nélkül harcba küldött, különböző színű posztókkal csalogatott-kihívott-felingerelt áldozatok, akik nem tudnak a szabályokról, csak az életüket veszítik el értelmetlenül, mások hasznára, szórakoztatására. Közben meg, nem a harctéren, a frontvonalon, hanem irodák asztalainál, saját szabályaik szerint „harcolva” tűzdelik a térképekbe gombostűiket a torrerók. Végzetes szúrások ezek is. Itt sincs esélye a bikának, hiába álmodik becsületes, férfias bikaviadalról. Nincs ilyen.

De a legyőzött bikák valami furcsa csodálatos lidércnyomásként folytatják a foytathatatlan fiestát. Csodálják a torrerót, és a nőt, a nonkomformista, karakteres, picit szajhaként viselkedő, mindenkit magába bolondító, rövidhajú Brettet. A rövid haj megfelelhet, sőt csábító-vonzón hathat ezeknek a férfiasságukban és/vagy önérzetükben, becsületükben, lelkükben sérült, hazájukból elmenekült, értékeikben csalódott dekadensekre, de a torreádorok tiszta, természethet, élethez-halálhoz egészségesen viszonyuló világába egy nőnek legyen hosszú a haja. Többek közt ilyen, és ehhez hasonló szimbólumok emelik Hemingway prózáját a tisztán szórakoztató szövegek fölé. Párizs és Spanyolország miliőjének, életvitelének finoman jelzett ellentéte, a halászat természetbe való kivonulásának békés jelenete, a haladást mímelő, de illúziókkal nem tápláló jobbra-balra és körbekocsikázások… Egyébként a regényt stílusa könnyedén, néha túl könnyedén olvashatóvá teszi, semmi felesleges kitérő, leírás, részletezés. Rövid mondatai gyorsan pattognak, akárcsak hirtelen váltakozó, a szereplők hasonlóan hirtelen elhatározásait követő jelenetei.
Spontán, céltalanul felbukkanő ötletek vezérlik a szereplők útját, sivár unalom ásít minden harsányan átmulatott éjszakából, minden érzéki kalandból, minden pohár fenekéről. Impotens lelkek és életek féktelen életélvezése – talán egyedül Jake kivétel ez alól, aki nem csak átvitt értelemben impotens, ám ő életében valamelyest termékeny, amennyiben munkahelye van, ír, alkot, teremt és nem mellesleg ebből, és nem mások pénzéből tartja fenn magát (a többiektől eltérően). Alakja egyféle erkölcsi viszonyítási pont lehet(ne), és az a tény, hogy pontosan ő veszít legtöbbet a történet során, alátámasztja a midenkire kiterjedő kilátástalanságot, esetében már-már tragédiát.
(Cohn alakjáért neheztelek a szerzőre. Nem szimpatikus karakter – ki az ebben a regényben? –, de nem ez a baj vele, hanem az, hogy zsidósága miatt nem szimpatikus. A fiestába való be nem illeszkedése, értetlenkedése, minden megnyilvánulása végső soron zsidó voltából következik. Senki által nem szeretett, hívatlanul megjelenő idegen, aki azért olyan, amilyen, mert annak született, ami.)

Azt mondanám: tipikusan, sajátosan Hemingway, mi más lehetne, még első regénynek is. Talán jobban meggyőzött, mint a későbbi nagyregényei. De azért még mindig nem eléggé.

>!
ppeva P
Ernest Hemingway: Fiesta

Szomorú, kiábrándult és kiábrándító, céltalan életek könyve. Ahol nincs értelme, célja semminek, mindenki csak vegetál, és cél helyett a pillanat által eléhozott elterelő szerekkel tompítja magát. Ital, nő/férfi, buli, hajnalig dorbézolás, felfordult napok, szerelem vagy annak nevezett valami, pénzügyi csőd, szerencsejáték, verekedés, utazgatás, bikaviadal és hasonlók. Valaki feldobja: csináljuk ezt! vagy: utazzunk el oda! vagy: menjünk át egy másik kocsmába! – és a többiek lelkesen helyeselnek, mert valaki végre kitalált valamit és legalább történik valami.
Ha gondolatban kétfelé tudnám vágni a könyvet, lenne benne egy szinte útikönyvszerű fél, amiben remekül nyomon követhetjük a helyeket, utakat és látványosságokat, a bikaviadal helyszínén történtek egész pontos leírásával, valamint egy dramatizált rész egy nihilista, talajt vesztett társaság sodródásáról.
Attól, hogy a szereplők szinte csak a párbeszédekben jelennek meg, nem kapunk róluk leírást, nem írja le, ki mit gondol, néhol olyan, mint egy színdarab. Csak a narrátor gondolatait, érzéseit kapjuk meg direktben, meg azt, amit ő lát a saját szemével és amit le is ír nekünk, a többit mind el kell képzelni, bele kell érezni. A miérteket és hogyanokat is.
A szereplőknek van ugyan mentségük – a világháború felbillentette a világ folyását, ki-ki a maga helyén és módján megszenvedte a háborút és következményeit, és nem tud még (vagy soha nem is fog tudni) továbblépni a sebek nyalogatásán túl. Felborultak az értékek, elvárások, kötelezettségek, az emberek rájöttek, milyen pici porszemek is ők a nagy sodorban, és elvesztették az energiát és kedvet, hogy új tartást adjanak az életüknek. Otthontalanok és hazátlanok lettek, mert azok után, ami történt velük, úgy érzik, csak az otthontól távol, a régi bőrt levetve tudnak létezni.
Szomorú, hogy most, 100 évvel később is vannak sokan, egyre többen, akik így szeretnének élni. Bolyongani le s fel, hol itt, hol ott ütve tábort, céltalanul sodródva, pénzt költve hányavetin – még akkor is, ha kevés van belőle, vagy éppen már nincs is –, ivásba, bulizásba, helyváltoztatásba, fel- és ellángoló kapcsolatokba, fiesztákba ölve a napjaikat. Mert azt hiszik, hogy ha történik valami körülöttük, az velük történik.

>!
OlvasóMókus
Ernest Hemingway: Fiesta

Azért nem olvastam még eddig ezt a könyvet, mert az gondoltam, hogy nem érdekel a bikaviadalok világa. Mekkorát tévedtem… Bár ebben a regényben sem azok voltak a kedvenc részeim, ahol a bikaviadalokról volt szó. A párizsi irodalmi élet és a művészeti elit élete mindig teljesen elvarázsol. A Vándoréletben is teljesen oda voltam ezért a világért. Azt gondoltam, hogy nem érdekelnek a bikaviadalok, de Hemingway úgy tud írni mindenről, annyira sallangmentesen, csak a lényegre koncentrálva, rövid, tömör mondatokkal, hogy még az arénák világát is érdekesnek találtam. Azt hiszem Hemingway ezzel a sallangmentes stílusával bármit el tud olvastatni velem.

>!
tonks
Ernest Hemingway: Fiesta

Hemingway-el nem tudunk összebarátkozni, akármennyire is igyekszünk. A Napos oldal című filmben van az a rész, ahol a főszereplő Patrick kivágja a csukott ablakon keresztül az épp befejezett Hemingway regényt. Na, valahogy így érzek én is most. És nem foghatom ezt a generációs szakadékra, hiszen ha meggebedek se érthetem meg teljesen, milyen volt túlélni egy világháborút és remélem nem is kerül rá sor, de mások is hasonló cipőben járnak, mégsem gondolják így. És ha arra gondolok, hogy egyszer csak visszautaznék az időben és egy esős párizsi estét Hemingway mellett töltenék, akkor tök jól ellennénk. Csak a könyveit ne kelljen elolvasnom.

1 hozzászólás
>!
csillagka P
Ernest Hemingway: Fiesta

Furán jár az emberlánya ha a szeretett íróit hanyagolja és megint (4.X) olyannal próbálkozik akiről tudja, hogy egyszerűen nem illeszkednek még akkor sem ha érti vagy legalábbis érteni próbálja.
Így vagyunk Hemingway és én, nem találjuk a közös hangot, akkor sem ha olyan maradandó műről van szó mint pl. az Öreg halászról, még ott is voltak zavaró részletek, de itt már csak zavarok vannak, már a téma se keltette fel a fantáziámat és minden körülmények között én a bikának szurkolok (Csapj oda! Intézd el! Nem vagy te egy vágóhíd szökevény!)
Azért rájöttem egy módszerre hogyan lehetne ezt a könyvet élvezettel olvasni :) ki kellene próbálni a Dallas buli módszert* úgy talán lehetne élvezni, bár végre a detox szinte borítékolható.
Kezdő depressziós alkoholisták kézikönyve a húszas évekből.

*: Dallas buli: Sorozat szabadon választott része DVDbe berak és iszol mikor a filmen isznak, vigyázat nagyon veszélyes szórakozás!

>!
Szelén
Ernest Hemingway: Fiesta

Nehezen döntöttem el, hány csillagot is adjak.
Egyrészt, nem a kedvenc íróm Hemingway.
Másfelől a könyv a fülszöveggel és az utószó ellenére is nekem nem arról szól, amiről másoknak. Számomra alig derült ki, hogy mikor játszódik, és miért olyanok a szereplők, amilyenek. Céltalanul vergődő embereket láttam, semmiféle erkölcsi vagy emberi tartás nincs bennük. Csak isznak és mulatnak, látszólag élvezik az életet, de ezt olyan semmilyen módon csináljak, hogy én ugyan nem érzem, hogy ez a háború hatása volna. Apropó miből élnek? Inkább tűnnek unatkozó gazdag és léha embereknek, mint sérülteknek lelki és testi értelemben egyaránt.
Egyik szereplő sem rokonszenves, sok férfi és egy nő alkotja a társaságot, akik ide-oda lődörögnek Európában. A nő szereplő, Lady Ashley kifejezetten irritáló, nem értettem hogy miért vannak annyira oda érte, és szerencsétlen Cohn-t miért vetették annyira meg és közösítették ki, mikor semmivel sem volt rosszabb a többi férfinél?

De van a könyvnek egy hangulata, ami érdekes és olvasható. Szerencsére a cím sugallta bikaviadalok nem túl részletesen voltak megírva.
Az utószóból tudtam meg, ez a Fiesta cím angol találmány. Eredeti címe A nap is felkel, jobban tetszene, főleg, mert a könyvnek túl a felén még mindig Franciaországban voltunk, és semmi fiesta nem szerepelt benne, se spanyol dolgok, se bikaviadal, holott az ember joggal várhatná.
Alapvetően lehangoló olvasmány, emberekről, akik ragaszkodnak egymáshoz, de ez nem gátolja meg őket abban, hogy veszekedjenek, megverjék egymást, megalázzák, megcsalják a másikat, aztán mégis szétszélednek és egy kis nyugalmas részt követően két szereplő mégis újra összekerül, de ebben nincs sok köszönet.

És hát bikaviadalok. Finoman szólva sem az én világom.

>!
mandris
Ernest Hemingway: Fiesta

Hemingway első regénye a ’20-as évekbe visz minket, az Európában, a kontinensen élő amerikaiak és britek, az „elveszett generáció” tagjainak életét próbálja bemutatni. A regény Hemingway saját élményein alapul. Látszik, hogy Hemingway jól ismeri azt, amiről ír. Ez különösen érezhető a bikaviadalokat bemutató részeknél, el tudom hinni, hogy Hemingway is igazi afficionado volt. Szívesen is olvastam a regényt, le tudott kötni. Ugyanakkor hiányérzetem is maradt, mivel a regény nem tart sehová. Elrepül 270 oldal, és igazából semmi nem változik. Szereplők vesznek össze, sértik egymást vérig, ütik ki egymást, csalják meg egymást, majd békülnek ki, de igazi változás a köztük lévő viszonyban alig áll be. A lezárás is olyan semmilyen, nem éreztem, hogy tényleg lezárult volna bármi, de hogy őszinte legyek, azt se nagyon, hogy sokminden történt volna. Egyszerűen olvashattam egy – jelentős részben alkoholmámorban eltöltött – nyaralásról. Persze, oké, az egész nagyon hitelesnek tűnik, a férfitársaság erőfitogtatása, férfiasságuk bizonyítgatása, a részeg párbeszédek, konfliktusok, és úgy általában minden élethelyzet, amit leír. Hemingway még kellő mélységet is ad a karaktereinek, akikkel rokonszenvezni is lehet, és sajnálni lehet őket a háborúban szerzett sérüléseikért, és hogy már semmiben sem képesek hinni, és céltalan az életük. De valahogy nekem csak hiányzott valami katarzisszerű élmény.


Népszerű idézetek

>!
Bla IP

Elnevette magát. Megértettem, hogy eddig miért nem nevetett. Amíg csukva volt a szája, csinos volt.

18. oldal

1 hozzászólás
>!
madárka

– Rosszul ítéltelek meg – mondta Harwey. – Nem vagy gyöngeelméjű. Csak visszamaradtál a fejlődésben.

6.

>!
berengar

Az ember megfizet mindenért, aminek hasznát veszi, vagy ami örömöt szerez neki. Sokszor volt már jó dolgom az életben, de mindig megfizettem érte. Megfizettem azzal, hogy kitanultam, hogy tapasztalatokat szereztem, hogy kockáztattam, olykor pénzt is adtam érte. Csak az élvezi az életetét aki megkapja a pénze ellenértékét, s tudja, hogy mikor kapta meg.

164. oldal

>!
Soós_Norbert

Nappal könnyű keménynek s fölényesnek lenni, éjjel nehezebb.

37. oldal (Európa Könyvkiadó, 1962)

>!
Uzsonna

Nőkből kitűnő barátok lesznek. Elsőrangú, jó barátok. Előbb beléjük kell szeretni, hogy az ember megalapozza a barátságot.

>!
lalalac

Döbbenetesen jó pezsgő volt.
– Ez bor! – Brett emelte a poharát. – Fel kellene valakit köszöntenünk. „Szállok az úrnak!”
– Ez túl jó ahhoz – mondta a gróf –, hogy bárkit felköszöntsünk vele. Kár érzelmekkel felhígítani, asszonyom. Nem érezné az ízét.

61. oldal

>!
MrsHemingway

Ez az erkölcs: utólag undorodni önmagától!

14. fejezet

>!
Courtneyy

– Nem bírom el azt a gondolatot – mondta –, hogy elmúlik az életem anélkül, hogy igazán éltem volna.

13. oldal

>!
mokata P

Azzal, hogy egyik helyről a másikra szaladsz, még nem szabadulsz meg önmagadtól. Nincs semmi értelme.

>!
SteelCurtain

Robert Cohn egykor középsúlyú ökölvívóbajnok volt Princetonban. Ne gondolják, hogy valami nagy jelentőséget tulajdonítok e címnek, de Cohn számára rengeteget jelentett. Valójában fütyült az ökölvívásra, sőt mi több, utálta, de sok vesződség árán, alaposan kitanulta a mesterséget, hogy valamiképp kiegyensúlyozza azt az állandó félszegséget s alsóbbrendűségi érzést, amely zsidó volta miatt Princetonban hatalmába kerítette. Megnyugtató tudat volt, hogy mindenkit leüthet, aki pimaszkodik vele, noha rendes és kissé félszeg gyerek lévén, ezután sem bokszolt soha másutt, mint a szorítóban. Spider Kellynek legjobb tanítványa volt. Spider Kelly minden növendékét pehelysúlyúnak képezte ki, akár százöt fontot nyomott, akár kétszázötöt, de úgy látszik, Cohnnak megfelelt a dolog. Rendkívül fürge volt. Oly jól bokszolt, hogy Spider végül is kénytelen volt kiütni, s jóvátehetetlenül szétlapítani az orrát. Cohn ettől fogva még jobban utálta az ökölvívást, de az eset valamilyen különös fajta elégedettséggel töltötte el, az orrának pedig kétségkívül használt. Princetoni utolsó évében sokat olvasott, s megszokta, hogy pápaszemet viseljen. Sohasem találkoztam senkivel az évjáratából, aki emlékezett volna rá. Még arra sem emlékeztek, hogy középsúlyú ökölvívóbajnok volt.


Említett könyvek


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

William Somerset Maugham: Borotvaélen
Vladimir Nabokov: Lolita
J. D. Salinger: Rozsban a fogó
F. Scott Fitzgerald: Az éj szelíd trónján
F. Scott Fitzgerald: Szépek és átkozottak
William Faulkner: Szentély
Donna Tartt: A titkos történet
Anne Rice: Interjú a vámpírral
Albert Camus: Az idegen
Albert Camus: Közöny