Búcsú ​a fegyverektől 486 csillagozás

Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől

A ​huszadik századi amerikai próza klasszikusa számára a Búcsú a fegyverektől (1929) hozta meg az ismertséget és az elismertséget, majd hamarosan a világhírt is. Tömegsiker volt: a megjelenését követő négy hónap alatt nyolcvanezer példány kelt el az első amerikai kiadásból. Kétszer is megfilmesítették. 1934-ben magyar fordításban is megjelent. A Búcsú a fegyverektől „háborús regény”, egyike azoknak a szépirodalmi feldolgozásoknak, amelyek az első világháború értelmét vagy értelmetlenségét firtatták, a „régi Európa” véres pusztulásának és értékei látványos csődjének a tragikus tanulságait igyekeztek levonni. Egyben erősen önéletrajzi és személyes élmény-hátterű: Hemingway önként jelentkezett az olasz hadseregbe, mentősként vett részt a harcokban, s – akárcsak regénye hőse – megsebesült. A kórházban ismerkedett meg Agnes von Kurowsky nővérrel. Nyolc évig tartott a szerelmük. Róla mintázta Catherine Barkley regénybeli alakját. (A borítófotón Agnes és Ernest szerepel.) Hemingway… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1929

A következő kiadói sorozatokban jelent meg: A Világirodalom Remekei, Horizont könyvek, Európa Zsebkönyvek, Aranytoll, Ernest Hemingway életmű

>!
XXI. Század, Budapest, 2020
336 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786156122148 · Fordította: Örkény István
>!
XXI. Század, Budapest, 2020
336 oldal · ISBN: 9786156122155 · Fordította: Örkény István
>!
Könyvmolyképző, Szeged, 2006
300 oldal · ISBN: 9639492965 · Fordította: Örkény István

11 további kiadás


Enciklopédia 8

Szereplők népszerűség szerint

Frederic Henry · Catherine Barkley · Rinaldi


Kedvencelte 60

Most olvassa 41

Várólistára tette 363

Kívánságlistára tette 153

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

Chöpp >!
Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől

A végét palacsintasütés közben olvastam el, és belesírtam a palacsintatésztába.

3 hozzászólás
Ákos_Tóth IP>!
Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől

Hemingway az Hemingway, tiszta sor, ám ahogy a pontokon és a top-értékelések némelyikén is látszik, nagyon nehéz nem észrevenni a Búcsú a fegyverektől olykor nyilvánvaló, olykor mélyen megbúvó hibáit, hiányosságait. Klasszikus I. világháborús regényként persze ez a könyv is szent tehén egy bizonyos szinten, és amikor megjelent, minden bizonnyal meg tudta szólítani a célközönségét úgy Európában, mint Amerikában, de az idő múlásával ugyanúgy túlhaladt rajta a kor, mint a szerző novelláin. Nekem az szúrt szemet leginkább, hogy Hemingway a háborút elsősorban férfi virtusnak, a férfi helytállás egy kihagyhatatlan apropójaként látja és láttatja: ő maga főhőséhez hasonlóan önkéntesként harcolt az olasz fronton, egészségügyi beosztásban, a Vörös Kereszt kötelékében. Áldozathozatala emiatt feltétlen szimpátiát vált ki az olvasóból, ám regényében nem mindig az emberbarát arcát mutatja felénk. Hogy saját maga és főhőse motivációi mennyire nincsenek összhangban a korban divatos, Remarque által képviselt háborúellenes eszmékkel, arra az efféle sorok utalnak finoman:
„– Vannak emberek, akik akarják a háborút. Olaszországban elég szép számmal vannak ilyenek. Aztán vannak más emberek, akik nem akarják a háborút.
– De az előbbiek rákényszerítik őket.
– Rá.
– Én pedig segítek nekik.
– Az más. Ön külföldi. Ön hazafi.”
Azért az érdekes, hogy az olasz fronton tevékenykedő amerikai szanitécnek spoiler külföldi, egyben hazafi mivolta miatt vélik megbocsájthatónak, hogy beáll a háborút utolsó leheletükig folytatók táborába. Mert a Tenente, bár látja a háború szörnyűségét, és őt magát is utoléri a tomboló, szabályokat felrúgó őrület, végig kitart amellett, hogy neki a fronton kell lennie, ugyanakkor egyszer sem merül fel, hogy nemes embermentő feladatának betöltése miatt égne benne ez az eltökéltség. Amikor azonban az olasz hadsereg összeomlásakor mindennél nagyobb káoszba keveredik, úgy vonja ki magát az eseményekből, mintha egészen odáig megtisztelte volna Olaszországot háborús erőfeszítéseivel. Ekkor válik csak igazán világossá (pontosabban számomra ekkor vált azzá), hogy Frederic Henry alapvetően nem egy szimpatikus főhős.

A másik nagyon erős negatív pont a szememben a történet romantikus vonulata, ami románcból, mezei kis kalandból indul, és nagyon hirtelen vált át nagyon más irányba. Voltak pillanatok, amikor a párbeszédeket olvasva egy negédes romantikus regényben éreztem magam spoiler, ami alapvetően nem lenne ugye baj, ha ezekből a részletekből nem sütne világosan, hogy Hemingway, bár rendkívül szeretne, nem igazán tud a női lélek mélyére látni. Catherine Barkley karakterében én semmi mást nem fedeztem fel, csak egy összetört, de férfias férfi idealizált nőképét. Funkciója a regényben annyi, hogy Henry szerelmi éhségét kiszolgálja, a cselekményt pedig színezze (talán sokaknak már ekkor is snassz volt egy háborús regényben csak a háborúról olvasni). Szolgai, egyszerű, valószerűtlenül viselkedő jellem az övé, és bár mindig benne van a pakliban, hogy csak az olvasó érti félre az író szándékait, Hemingway esetében az egész alkotói világképbe, az író legendájába is beleillik ez a fajta (talán szándéktalanul) lekezelő nőábrázolás.

A magas pontszám a fentiek dacára persze jár a könyvnek, mert az író emberismerete, humora, az élményeiből papírra átmentett lüktető, eleven leírásai elsőrangú irodalmi alkotássá teszik. Erős atmoszféra jellemzi a regényt, ami azonnal magával ragadja az olvasót – beviszi az észak-olasz hegységek sűrű erdeibe, elkalauzolja a csúszós utakra, felülteti a tízes évek otromba teherautóira, kezébe adja a főhős pisztolyát, még szétzúzott térdét is megérinthetjük. Itt ráadásul nem is feltűnő a szerző jellegzetes minimalizmusa és mániákus szikár fogalmazása, a leírásai gazdagok, szépek, élénkek. Sokak számára visszás jelleme ellenére egy percig sem lehet tagadni, hogy Hemingway a valaha élt egyik legnagyobb író volt a történelemben, és fontos kulturális tényező, hogy ő maga is megörökítette egy könyvben háborús élményeit.

>!
Európa, Budapest, 1983
340 oldal · puhatáblás · ISBN: 9630732033 · Fordította: Örkény István
2 hozzászólás
RosszQtya P>!
Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől

Szerencsére tudtam, hogy ez nem egy kifejezetten háborús könyv, a háború itt inkább csak háttér. Ennek ellenére mégis csalódtam, mert annyira tele volt régimódi, már már bugyuta romantikával, hogy unalmassá vált számomra.

9 hozzászólás
robinson P>!
Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől

Hemingway nagyszerű közvetlenséggel adja vissza saját élményeit, tapasztalatait a háborúról és a szerelemről. Ez nem lett kedvenc… a vége miatt. Ajánlom, mint igazi klasszikust, de van jobb a témában.
https://gaboolvas.blogspot.com/2020/08/bucsu-fegyverektol.html

gabiica P>!
Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől

Számomra nem volt túl meggyőző és lenyűgöző. Az öreg halász és a tenger után kicsit többet vártam, de mondhatni elég unalmas volt.
Teljesen más szituációt képzeltem el a cím alapján, a fülszöveget direkt nem olvastam el.
Nem ez lett a kedvencem, az biztos. Sokkal több történelmi háttérre vártam, mint amit kaptam.

Kabódi_Ella P>!
Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől

„Sosem szerettem az ilyen szavakat, mint dicső és szent, és az ilyen kifejezéseket, mint hiábavaló áldozat. Pedig hányszor, de hányszor hallhattuk őket, szakadó esőben sorakozva, oly messziről, hogy csak a kiáltás ért el a fülünkbe, és hányszor olvashattuk őket a kiragasztott hirdetményeken, melyeket a régi hirdetmények fölé ragasztottak a plakátragasztók, és én mégsem láttam soha semmi szentet, és a dicsőségben nem vettem észre semmi dicsőt, az áldozatok pedig a chicagoi vágóhidakra hasonlítottak, csakhogy ezt a húst itt elásták, mert mert nem lehetett fölhasználni semmire.”

Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől c. klasszikusa volt a következő a sorban a 21. Század Kiadó elegáns, meseszép külsejű kiadói sorozatában. Őszintén megmondom, ezt a regényt szeretem a legkevésbé az amerikai próza kiemelkedő alkotójának tollából. A mondataiért, a gondolati világáért, a világos meglátásaiért, azokért a velős, erőteljes, markáns kijelentésekért érdemes elolvasni, amit a történetbe bele- belefűz alkalmasint. Maga a regény a hagyományos értelemben véve korántsem olvasmányos. Lassú, szürke, kedvetlen folyam, merészen átüt rajta a háborúba belefásult világ közhangulata. Ebből a szempontból viszont mégis: zseniális. Fáradt, csökönyös monotonitással létező, elnehezült lelkű, és elméjű karakterek sorakoznak szép számmal. Nincs egy kimagasló, ragyogó lélek sem köztük, sem egy vérlázítóan aljas, akire a bűnöket ráolvasni lehetne. A bűn itt egyetemes. A háború értelmetlensége átjárja az egész könyvet, belénk ivódik olvasás közben, ránk ragad a közöny, a csüggedés, és a szinte visszafordíthatatlan kiábrándultság. Korrajz és lélekrajz egyaránt, méghozzá fájdalmasan pontos, ennél fogva megrendítő is. Eszmei mondanivalója felbecsülhetetlen, és Örkény István elragadóan mesteri fordításában csak még inkább átütő erejű.

Ugyanakkor nem tagadhatom, hogy egyes karakterek feltétlenül az idegeimre mentek, már ha szabad így fogalmaznom. Többször találkoztam már ezzel a véleménnyel, amit magam is osztok, hogy a főhősnő, Cathrine Barkley figurája egy végletekig lebutított, jellem és személyiség nélküli fércbábú. Engedelmes, kellően ostobácska, alázatos, és bár anyai ösztöne sem túl fejlett, ezt kevésbé tudjuk felróni neki, hiszen a véletlenül megfogant gyermekre tulajdonképpen egyikük se vágyik. Nem is foglalkoznak vele. A szülés pillanatáig szóba sem kerül köztük igazán, hogy a nő terhes. Legfeljebb akkor, mikor Cathrine szolgalelkű odaadással bizonygatja, hogy nem marad mindig ilyen kövér és formátlan, hogy lesz ő még karcsú és kívánatos megint. A szerelmi szálat ennél fogva nem látom romantikus kiteljesedésnek. Álságos, giccses enyelgés csupán. A férfi bármit megígér, hogy ágyába csalja a fiatalasszonyt, az pedig hamis erényei hangoztatását félredobva minduntalan eleget tesz a kívánságnak. Néha jelentéktelen csacskaságokat kér a férfitől, szerelme bizonyítékaként, de valahogy az egész olyan életszerűtlen, mintha mindketten tudnák, hogy színjáték az egész az unalom, és a magány ellen. Vagy talán a sivár lelkiség ellen próbálnak küzdeni ilyen módon, ám valójában csak sodródnak az árral, céltalanul, bávatagon szinte.

A Hemingway saját I. világháborús tapasztalatain alapuló regény olyan kilátástalanságot, olyan világméretűen elburjánzott hitevesztettséget sugároz, ami feltétlenül megindító, fojtogató és nyomasztó. A bármi áron életben maradás módozatainak egyik legkíméletlenebb oldalát mutatja be: azt, amikor a test marad életben, a többi ott pusztul valahol a harcmezőn, és sose támad fel többet. Ezt az érzést feltétlenül megerősíti bennünk a főhős, Frederic Henry a tragédiába torkolló végkifejletre adott érzelmi reakciója, ami kétségkívül döbbenetes, ugyanakkor hiteles és nagyon fájdalmas. Egyszerűen tudomásul veszi azt, ami történt, és elsétál az esőben. Nem úgy, mintha nem történt volna semmi sem, hanem inkább úgy, mint aki sem ennél többre, sem jobbra nem számított, ezért nem is érez igazán semmit. Ez bántja inkább, az üresség, és ez bántja az olvasót is, mindenképpen. Persze, a történet alakulása belénk sem csepegtet semmi reményt egy boldog véget illetően, ám valamiféle revelációt, katarzist mégis remélünk. Ezt azonban az író egy brutális metszéssel, amely az utolsó pontot jelenti a regény legutolsó mondatának végén, elveszi tőlünk. Mert lapoznánk, de nincs tovább. Vége van. Így ért véget. Kétségtelen, hogy gyönyörű, olvasásra érdemes műalkotás ez, egy sokat látott, érzékeny, kiváló zseni megnyilatkozása. Kemény, súlyos, törékeny szépségű, felkavaró írás, de biztosan nem ezt ajánlanám elsőre azoknak, akik még csak most ismerkednek Hemingway ragyogó prózájával.

Az eredeti bejegyzés a blogomban található:
https://tisztalappalavilagban.blogspot.com/2020/08/erne…

ptagi P>!
Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől

Kettős érzéseket keltett bennem ez a könyv.
Egyfelől azt, hogy mi közöm nekem ehhez? A háborúhoz, a fronthoz, hogy ide vonulnak, oda vonulnak, megsebesülnek, meggyógyulnak, isznak, csajoznak, mennek tovább. Végig kívül maradtam.
Majdnem végig.
Mert amikor a szerelmi szál kezdett kidomborodni, akkor nem lehetett nem-bevonódni, nem lehetett nem-olvasni. Ezért másfelől szerettem, nagyon szerettem. Egy pont után megéreztem a végét. És nem akartam olvasni, hogy ne kelljen olvasni. És akartam olvasni, hogy lássam: hogyan oldja meg Hemingway ezt az érzelmileg súlyosan megterhelő helyzetet.
Valahol (azt hiszem, wikipédián) azt olvastam, hogy Hemingway, miután megírt valamit, kihúzogatta belőle a fölösleges szavakat, ami leginkább a mellékneveket jelentette. Végig ezt figyeltem – és tényleg! Talán ezért is voltam sokáig távol a történettől, a szereplőktől. Zseniális viszont, hogy ennek ellenére olyan szépen tudott szerelmet írni!
De csak 4 csillag. Mert nem vagyok benne biztos, hogy még egyszer elővenném…

4 hozzászólás
Edmond>!
Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől

“ Amikor jött az ősz és beköszöntöttek az esők, teljesen megkopaszodott a gesztenyeerdő, meztelenül meredeztek az ágak, és megfeketedtek a törzsek az esőtől. A szőlősorok is mintha megritkultak volna, pucéran álltak a puszta tövek, az egész vidék nyirkos lett és megbarnult, és haldokolni kezdett az őszbe.”

Régen okozott ekkora depressziót a könyv vége, mint amekkorát Hemingwaynek sikerült, az egyik legnagyobb művével, a Búcsú a fegyverektől regényével mélyen megrázott, habár tudtam, milyen témában olvasok, örök optimista vagyok.

Az első világháborúról beszélni sosem könnyű, annak, aki átélte, szinte lehetetlen. Azon a traumák, amelyek a csatatéren érik az embert, kihat egész hátralevő életükre. Ezért is tisztelgek Hemingway előtt, aki képes volt ezt a könyvet megérni, talán egy kicsit kiírni is magából a fájdalmait. A könyv személyessége miatt is szívfacsaróbb.
A szerelmi szál lágyan szőtte és valamelyest mozgatta is a cselekményt, én mindig szeretem, ha egy történetben van romantika is, Henry és Cathrine között pedig csodás, szenvedélyes és igaz szerelem bontakozott ki.

Én a vége miatt vonok le fél csillagot, hiába tetszett annyira maga a regény, ha az utolsó pár oldal kicsit rontott a kedvemen. De! Mindenkinek csak ajánlani tudom, mert nagyszerű, ahogyan az írója is! Ne hagyjátok ki a könyveit!

Az olvasásom folyamatáról vlog is készült a YouTube csatornámra, amit itt megtaláltok:

https://youtu.be/fHJEGh3Uris

Flora_The_Sweaterist P>!
Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől

Ha csak egyetlen egy első világháborús regényt olvastok el, a Búcsú a fegyverektől legyen az! Elsőrangú munka!

Az 1929-es megjelenésű mű egyik érdekessége, hogy önéletrajzi ihletésű, ami egyrészt hitelessé teszi az első világháború borzalmairól szóló leírásokat, másrészt közelebb viszi az olvasót ahhoz is, hogy kicsit jobban megismerje és megértse a szerzőt, vagy legalábbis betekintést nyerjen Hemingway megrázó fiatalkori tapasztalataiba.

Hemingway szikár de lírai prózája tökéletesen adja át a fronton megtapasztalt szörnyűségeket és a résztvevők lelkiállapotát. Az egyes szám első személyű elbeszélő, a kijelentő mondatok, a felesleges jelzők és határozók mellőzése egyfajta közvetlenséget teremt, és ez a fajta leírásmód sokkal megrázóbb és elgondolkodtatóbb, mint egy hasonló témában írt költői mondat valaha is lehetne. A szenvedés és a veszteség megkívánja, hogy úgy írják le, ahogy a valóságban van: díszítés és szépítés nélkül – Hemingway pedig engedelmeskedik, és borzalmuk teljes valóságosságában mutatja be az eseményeket.

A realisztikusság mellett egyik másik fontos eleme a műnek a háború erős kritikája is. Visszatérő téma a szereplők közötti beszélgetésekben a háborúról szóló hírek és a valóság közötti ellentét, a híradás megbízhatatlansága, a háborúzás értelmetlensége. A hangulatot alapvetően meghatározza az “elveszett nemzedék”-re jellemző kiábrándultság, elveszett már a nemes ideákba, a dicsőségbe és az áldozatok szükségességébe vetett hit.

Jóllehet, a műnek a romantikus aspektusa válthatja ki legkönnyebben a huszonegyedik századi olvasók esetleges rosszallását, én úgy gondolom, hogy Hemingway csodálatosan mutatja be a kapcsolaton keresztül két sokat átélt ember kétségbeesett próbálkozását arra, hogy kötődjenek valakihez. Catherine feminista szemmel nézve nem egy erős női szereplő, és fogadni mernék rá, hogy az olyan mondatait olvasva, mint az “Azt akarom, amit te akarsz. Én már nem is vagyok többé. Az vagyok, amit te akarsz.”, sok mostani olvasónak az egekbe szökik a szemöldöke. De az adott kor körülményeit, és a háború következtében érzett sóvárgást a szeretetre és a biztonságra tökéletesen kifejezi a karakter, és úgy gondolom, hogy nem szabad a mai fogalmaink és értékeink szerint interpretálnunk a viselkedését. Hemingwayt gyakran állítják be nőgyűlölő íróként, de szerintem a Búcsú a fegyverektől íróját sokkal inkább jellemzi egyfajta mély érzékenység és megértés. A vőlegényét a háborúban elvesztett és a frontvonal közelében ápolónői munkát ellátó Catherine esetében nem csoda, ha a szereplő nem egy erős női figura, őt is megtörte a háború. Épp ez a regény egyik fő témája: a háború mindenkit megtör.

Bővebben: https://florathesweaterist.wordpress.com/2020/08/01/ern…

buzavirág>!
Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől

Számomra újdonság volt a háborút egy mentős szemén át látni, megélni, nagyon érdekelt ez a megoldás. De a főhős szinte azonnal megsebesül és ezután inkább a kórház és a szerelem kap hangsúlyt a történetben. Őszintén szólva nem hozta a könyv a hozzá fűzött reményeket, tudom össze sem hasonlítható Santiago történetével, de valahogy ez annyira rideg. Mint ahogy a szerelem is, olyan bugyutának hatott, Catherine-ről már nem is beszélve. Henry pedig annyira érdektelen, belefáradt karakter, hogy szinte letargikus lesz tőle az olvasó. Miután értesültem róla, hogy önéletrajzi regény, más szemmel néztem, de őszintén szólva, ha Hemingway ilyen ember volt, akkor kicsit csalódott vagyok.


Népszerű idézetek

robinson P>!

Azt is tudom, hogy a magányos ember számára nincs nagyobb rémület az éjszakánál, mihelyt úrrá lett rajta a magány.

252. oldal

mikkamanka>!

– Az öregek bölcsessége csalóka látszat csupán. Ők sem bölcsebbek másoknál. Ők csak óvatosabbak.

367. oldal, 35. fejezet (Európa, 1974)

Kapcsolódó szócikkek: bölcsesség · öregség · óvatosság
Ákos_Tóth IP>!

– Őrült ez a borbély?
– Nem, signorino. Tévedés történt. Kissé nehéz a felfogása, és úgy értette, hogy maga osztrák tiszt.
– Ja úgy – mondtam.
– Hahaha – mulatott a portás. – Remek egy pofa. Ha még egyszer megmukkant volna, azt mondta nekem, akkor…
És végighúzta a mutatóujját a torkán.
– Hahaha – próbálta visszafojtani a jókedvét –, hát még amikor megmondtam neki, hogy maga nem osztrák…
– Hahaha – utánoztam dühösen. – Hát még ha el is vágja a torkomat, az milyen jó lett volna! Hahaha…

97. oldal (Európa, 1983)

Nofrit>!

A szeretet mindig cselekedni akar. Áldozatot akar hozni. Szolgálni vágyik.

Kapcsolódó szócikkek: szeretet
Lulu88 I>!

Igaz persze, hogy az éjszaka nem ugyanaz, mint a nappal, mert éjszaka minden egészen más, és ami éjszaka történik, azt nappal nem is lehet megmagyarázni, mert nappali fényben nincs semmi értelme.

216-217. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Catherine Barkley · Frederic Henry
Ákos_Tóth IP>!

Még ha győzünk, akkor se nyertük meg a háborút.

54. oldal (Európa, 1983)

Ákos_Tóth IP>!

– Hol fogunk élni, ha vége lesz a háborúnak?
– Alighanem az aggok házában (…) kezdem elhinni, hogy a fiúnk admirális lesz addigra.
– Vagy pedig tábornok a gyalogságnál.
– Ha százéves háború lesz, akkor kipróbálhatja mindkét fegyvernemet.

147. oldal (Európa, 1983)

csillagka P>!

– Nagyszerű teremtés vagy.
– Nincs bennem semmi nagyszerű. De nem nehéz boldogulni az életben, amikor nincs vesztenivalója az embernek.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Semmit. Csak az jutott eszembe, hogy azok az akadályok, amelyek valamikor legyőzhetetlennek látszottak, milyen semmiségnek bizonyulnak.

124. oldal, 21.

Tilla>!

Egyszer a fronton rátettem egy fadarabot a tűzre. Tele volt hangyával az a fadarab. Amikor lángra kapott, a hangyák előrajzottak belőle, és először a közepe felé igyekeztek, oda, ahol égett, aztán megfordultak, és a vége felé akartak menekülni. Amikor már nagyon sokan voltak ott, belepotyogtak a tűzbe. Néhányan kimásztak belőle, testük megperzselődött és összezsugorodott, aztán elkezdtek szaladni, és nem tudták, hová. De a legtöbb hangya rajta maradt a lécdarabon, szaladt a tűz felé, megfordult, visszajött, s végül beleesett a tűzbe. Emlékszem, arra gondoltam akkor, hogy ez a világ vége. Micsoda alkalom, gondoltam, Messiássá válni, kivenni a lécet a tűzből, és elhajítani valahová, ahol a hangyák ép bőrrel lemászhatnak a földre. De én nem ezt tettem, hanem elővettem a bádogpoharamat, és ráöntöttem a benne levő vizet a lécre. Azt akartam, hogy a pohár üres legyen, és beleönthessem a whiskyt, mert a vizet mindig utólag szoktam a whiskyhez tölteni. Azt hiszem, az a kis víz csak arra volt jó, hogy az égő lécen a hangyák megfőjenek.

460. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Frederic Henry
Ákos_Tóth IP>!

– (…) Még ma délután odaviszlek, és megmutatom. Azonkívül a városban is vannak szép leányok. Én most Miss Barkleyba vagyok szerelmes. Majd odaviszlek és megmutatom. Azt hiszem, feleségül veszem Miss Barkleyt.

13. oldal (Európa, 1983)


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Margaret Mitchell: Elfújta a szél
Kertész Imre: Sorstalanság
Nevil Shute: Az örökség
Michael Ondaatje: Az angol beteg
Amy Harmon: Homokból és hamuból
Závada Pál: Jadviga párnája
María Dueñas: Öltések közt az idő
Sebastian Faulks: Madárdal
Bohumil Hrabal: Szigorúan ellenőrzött vonatok
Bernhard Schlink: A felolvasó