A ​Kilimandzsáró hava 81% 174 csillagozás

Nem szeretem Hemingwayt, sokadik olvasásom tőle és most kezdem a novellákon át kapiskálni miért is. Ő férfi, én pedig nő vagyok, és egyszerűen nem veszi emberszámba a szebbik nemet, nincs egy jó szava se hozzánk, macsó felsőbbrendűséggel vezet végig a világon, italt, fegyverek és kihasznált asszonyok keresztezik az útját.
Sajnos tökéletesen fogalmaz, szépen keveri a lapokat, csak éppen közben feláll a szőr a hátamon, ez van, nem tehetek róla. Számomra ő a egyenes másik vége, az abszolút antianyag.

„Hemingway vitathatatlanul elsőrangú művész, csodálatos lelke akkora volt, mint a Kilimandzsáró. De a témái – bikaviadalok, szinte teljesen elfeledett háborúk, nagy állatok élvezetből történő lelövöldözése – manapság egy kissé megnehezítik könyveinek elolvasását. A természetvédelem, az állatokkal kapcsolatos humanizmus és az úgynevezett hadművészet iránti undor mára elöl áll az általános értékek rangsorában.” (Kurt Vonnegut)

Találó Kurt Vonnegut megállapítása Hemingway prózájáról. Nem is a formai bravúr, hanem sokkal inkább a tartalom az, ami sajnos ma már nem felel meg a poszt-posztmodern esztétikának és etikának. Na, és akkor persze még nem is beszéltünk a gender-féle interpretációról sem, mert ha ebből az aspektusból vizsgáljuk a férfi szereplőket, akkor, ha nagyon akarjuk, még antifeminizmussal, szexizmussal is megvádolhatnánk a szerzőt. Értem én, hogy az amerikai író etikája szerint a férfi, mint eszménykép jelenik meg, de ez ma már nem állja meg a helyét. Én magam is rémesen untam az olyan típusú szövegeket, amelyekben a központi kérdés egyszerűen a körül forog, hogy a matadornak sikerül-e megküzdeni a bikával, vagy a vadásznak elejteni a vadat. (pl. A Nagy Kétszívű folyón vagy Aki nem adja meg magát.) Persze nem akarom a süllyesztőbe dobni szegény Hemingwayt, mert mindezek ellenére azért vannak tisztességes, jól megírt novellák, elbeszélések ebben a kötetben. Azok az írások működőképesek még ma is, amelyekben nemcsak egyszerűen az eszményített macsó férfitípus kérdése jelenik meg, hanem valós emberi sorsok, konfliktusok bontakoznak ki. (Ezek közé tartozik pl. a Macska az esőben vagy A fehér elefánt formájú hegyek.) De még azok a „maszkulin elbeszélések” is működőképesek, amelyekről ha sikerül lehámozni „a hemingwayi macsóságot”, akkor a mélyben valódi emberi drámák, tragédiák nyilvánulnak meg. (Ilyen például a kötet címadó szövege, A Kilimandzsáró hava, vagy a Francis Macomber rövid boldogsága.)

Összegezve: Ambivalens érzéseim vannak a nagy amerikai író munkásságával kapcsolatban, de azért nem bántam meg, hogy olvastam, hiszen Hemingway formateremtő minimalista stílusa nélkül elképzelhetetlen lenne Charles Bukowski vagy Raymond Carver prózája.

Antikváriumban vadásztuk anno Bencével, egészen régi kiadású könyv, végül jól megbookartoltam, és meg lehetett nyerni. (sajnos már nem emlékszem, kinél landolt végül, de azt tudom, hogy jó helyre került:))
Nekem ez is ötcsillagos, nagyon szeretem Hemingwayt.

Szerintem Hemingway alap. Muszáj legalább egyszer az életben elolvasni. A kedvencem a novelláskötetből egy rövidke történet, az Egynapi várakozás. Egy beteg kilencéves gyermek története, aki merő félreértésből vagy tudatlanságból, a láz miatt várja a halált. Nagy önfegyelemmel, bátrabban, mint a felnőttek. Aztán jött a megváltás, egy apró magyarázat képében és máris újra gyerek lehet. „De már nem nézte olyan meredten az ágy lábát. Aztán végül az önfegyelme is fölengedett, és másnap már minduntalan sírva fakadt jelentéktelen apróságokon. ”
Kicsit eszembe juttatta a saját gyermekkori félelmeimet, a sötéttől, az elmúlásról, az ismeretlentől és az ismerős dolgoktól.

Tetszett a kötet, Hemingway igazán jól ír, ezt ebben a novelláskötetben is bebizonyítja. A címadó novellán kívül kifejezetten tetszett A nagy kétszívű folyón, Az Aki nem adja meg magát, valamint A fehér elefánt formájú hegyek című. A többi is olvastatta magát, a hétköznapok kerülnek a fókuszba, de nagyon szépen kiemelve az apró részleteket.
Viszont rájöttem, továbbra sem igazán vonzódom a novellákhoz, egyrészt mire belelendül a történet, már vége, másrészt túl sok szituációba kell belehelyezkedni.

Ha van olyan, hogy férfias író, aki Hemingway határozottan az. Ettől függetlenül nekem bejön nem úgy, valahogy olvasás közben úgy érzem, mintha nagy léptekkel bejönne hozzám egy középkorú, határozott Hemingway, és elvinne magával kirándulni a vadonba. Azért előtte kéne egy elsősegélycsomag, egy szúnyogriasztó meg egy naptej. Mindegy, hogy erdőről, indián táborról, afrikai szafariról vagy spanyol kisvárosról ír, mindig annyira érzékletes, hogy olyan, mintha tényleg ott lennék, és ezt egyszerűen imádom. Ilyenkor olyan kalandra éhesnek érzem magam.
Azt is szeretem, hogy a párbeszédek olyan természetesek, mintha tényleg csak az utcán hallanám, vagy bármikor bárkinél megeshetne egy ilyen beszélgetés. Néha nagyon szeretem az ékesszólóan szónokló szereplőket, de azért valljuk be, hogy ez sokkal természetesebb. És nagyon sokszor olyan érzésem volt, mintha kicsit magát is beleírta volna a karaktereibe, legalábbis sok főhőse volt olyan, amilyennek én elképzelem.
Korábban már olvastam az íróbácsitól Az öreg halász és a tengert, és abban a kötetben volt néhány novella is, szóval volt sejtésem arról, hogy mit is várhatok. A vadászós és torreádoros történeteket elvből nem szeretem , ezért a Francis Macomber rövid boldogsága és az Aki nem adja meg magát most kimaradt, mert már olvastam őket, és a bikaviadalok amúgy is annyira felidegelnek, hogy amint meglátom leírva, hogy torreádor, már tele vagyok előítélettel. És meg akarom csapkodni őket is, meg az összes hülyét is, aki nézi. És akkor a bikafuttatásról még nem is beszéltem. A címadó novellát viszont másodszorra is elolvastam, mert szép emlékeim voltak róla, és most is tetszett. Összességében jó az egész, habár volt néhány (nekem) unalmas történet, mint pl. a bokszolós. Érdekes, hogy az igazán rövid sztorikban nem is igazán a történés a lényeg, hanem amit nem mondanak ki a szereplők. Pl. A fehér elefánt formájú hegyek, ahol mind tudjuk, mi a szereplők közötti feszültség okozója, de nem mondják ki. Úúúgy tetszik ez a cím, olyan szép. Vagy a Macska az esőben, ahol a macska nem csak azért kell, mert aranyos.
Hemingwaytől ilyet pont nem vártam, de az Egynapi várakozás hihetetlenül édes történet volt, nagyon tetszett a befejezés. Felidézte harmatos gyermekéveimet, meg minden.
Szóval jól kijövök az íróval. Ha valaki keresne, elmentem erdei túlélőtúrára. :P Nem is igaz. Ui.: Köszönöm a részletes útmutatót arról, hogyan kell felverni egy sátrat. Biztos vagyok benne, hogy jól fog jönni a következő életemben.

Szerb Antal szerint: „Hemingway helyenként már olyan egyszerű, mint egy nyolcéves kislány.” Eccerű, bizony. Érdekes dolog, én a leírásoktól falra másztam (legyenmárvége, legyenmárvége), a párbeszédekben pedig valami nagy zsenialitást éreztem, ami kevés írónak adatott meg, bár persze az isteni Karinthy szintjét egy mondatig sem éri el. De hát mondjunk egyetlen olyan írót, akinek ez sikerülne. A 20. századból. Szóval ne legyünk szigorúak, Hemingway igenis baromi jó novellaszerző volt, és élvezet őt olvasni. És nem szabad kihagyni, ezt is ideírom.

A kötet legemlékezetesebb darabja számomra mindenképpen a Francis Macomber rövid boldogsága. Némelyik írást – leginkább az Ötven rongyot – az ígéretes téma és Hemingway nálam nagyon is nyerő stílusa ellenére untam, a FM viszont odavág, akárcsak Hemingway férfi főszereplői.
Ütős, velős, macsó történetek. Egyikben-másikban – főleg a Bérgyilkosokban – Steinbecknek a társadalom perifériájára szorult figuráira ismertem. A címadó novella pediglen: egy elbagatellizált apróság miatti értelmetlen halál, amely méltó befejezése egy ugyanilyen életnek. A filmadaptációját meg ideje lenne megnézem, mert egyelőre sehogy sem fér a fejembe, hogy hogyan sikerült ebből egy 117 perces filmet forgatni…

Nagyon találó a Könyvmolyképzős kiadás belső borítóján olvasható idézet Hemingwaytől: „Olvassa, amit írtam, az olvasás öröméért! Bármi egyebet talál benne, arról árulkodik, amit magával hozott az olvasáshoz.” Igyekeztem is e szerint olvasni az egyes novellákat – volt ugyan, amelyik nem tetszett, de többségükben találtam akár csak egy apró mozzanatot is, ami megfogott. A legtöbb novella esetében inkább a hangulat ragadott meg, mint maga a story (már ahol volt egyáltalán :)). Nem hittem, hogy pl. egy horgászásról szóló novella engem érdekelhet, de Hemingway mégis olyan érzékletesen írja le a tájat és olyan hangulatot kelt, hogy magába szippantott a szöveg. A kötetben nekem mégis a rövid történetek tetszettek leginkább, amelyekben legtöbbször szikrázik a feszültség és az író nem fejti ki, hogy tulajdonképpen miről is van szó, csak utalások révén következtethetünk a miértekre és a hogyanokra. Összességében szerintem ez egy jól összeállított kötet. :)

Hemingway írásai is elkerültek eddig, s ez a kötet kiváló ismerkedés volt vele. Persze, mint afféle novelláskötet, voltak benne olyan történetek, amik nagyon megfogtak, és voltak, amik kevésbé. Kedvenceim az „Egynapi várakozás” és a „Macska az esőben”… Amelyek pedig nem igazán érintettek meg talán a horgászással kapcsolatos novellák.