A ​folyón át a fák közé 73% 132 csillagozás

Hemingway legnagyobb erőssége az volt, hogy hatalmas, mélyreható életigazságokat, egy életleckét tudott egyetlen nagyjából költői történetbe foglalni.
https://gaboolvas.blogspot.com/2023/04/a-folyon-at-fak-…

Újabb próbálkozás Hemingway-jel, picit bátortalanul és előre megsejtve a kudarcot, mert valahogy sosem sikerül igazából rátalálnom arra az íróra, akiért annyian rajonganak. A könyv átlaga sem biztatott túlságosan, de hát annyi jó könyv bukkant elém az utóbbi időkben a mélyből, miért ne lehetett volna ez is egy közülük.
Végül nem lett, legalábbis nem eléggé. Hősiesen átverekedtem magam rajta, helyenként elgyönyörködtem a tájban, belemerültem a vidék hangulatába, el-elringatott. Meg kell adni, az atmoszférateremtéshez mesterien ért a szerző – ücsörögtem a ladikon a lagunában, hallottam, amint roppan a jég, hallottam a récék szelíd szárnysuhogását, megsimogattam a kutya buksiját. És így tovább, végig a helyszíneken, utazva az időben, az emlékekben.
És mégis, többnyire csak unatkoztam (bevallom, csak halványan emlékszem már a cselekményre), olyan állóharc volt az egész, lapos tájon, egy helyben toporogva. Tartottam a folyót, majd elveszítettem, visszaszereztem, és kezdtem elölről az egészet. Újra és újra, valami véget nem érő monotóniában. Pedig óriási a tét. Az volt anno, a háború idején, és valahol most is az, ezen a talán utolsó, téli réce- és reményvadászaton. Maga az élet. Vagy ha úgy tetszik: itt a lét a tét. Igen, ilyen „valóvilágosan” fogalmazva, ahogy maga az elbeszélő is néha (sajnos túl gyakran) teszi, főleg suta, szinte faék egyszerűségű párbeszédeiben.

A regény középpontjában Richard Cantwell, az Egyesült Államok hadseregének ötvenéves gyalogos ezredese, aki már csak mannitol-hexanitrát segítségével állja ki az orvosi vizsgálatokat, aki Olaszországba utazva háborúra emlékezik, vadászgat, borozgat, szerelmest játszik, és elénekli érzelmes hattyúdalát. A tájat és a történetet nosztalgikus-elégikus hangulat burkolja be, akár az ezredes nyers, goromba stílus mögé rejtett, vaddisznószőr borította csibész nyúlszívét.
A narrátor pedig elnézőn, sőt ellágyulva szemléli az élet élvezetéből, nyarából lassan kiöregedett ezredesünket, de valahogy mégsem hozza közelebb hozzám, nem sikerül megkedveltetnie velem, ahogy fiatal, unatkozó szerelmét, Renátát sem.* De nem is lenne muszáj kedvelni őket, csak eleven, hús-vér embernek, komplex karakternek láttatni – na itt hiányzik valami titkos összetevő, ami több életet önthetne a figurákba. Mintha Hemingway nem látna bele eléggé az emberbe, a lélekbe, vagy talán nem is akar túl mélyen kutakodni. Nem tudom, könnyen tévedhetek.

A regény felépítése viszont tetszett, ez a többszörös keretbe foglalás (trieszti récevadászat – Velence Renátával – háborús élmények – Velence – Trieszt), ami múltat és jelent összefogó és bizonyos szinten összevető kerek lezártságával szépen rímel a regény motívumhálózatára, szimbólumrendszerére. Ez utóbbival is érdemes eljátszani, kezdve a címtől, amely Stonewall Jackson polgárháborús tábornok utolsó szavait idézi, és nemcsak a főhős búcsújához és számvetéséhez, hanem az ugyancsak Jackson nevű sofőr (katonaszerepét nem szívesen játszó) alakjához is kapcsolható.
A cím filozofikus-mitikus dimenziókban kap többletjelentést, a folyómotívum pedig végigkanyarog az egész regényen, legyen szó az ugyanabba a folyóba való lépés lehetőségéről (Cantwell visszatér Olaszországba, a két háború helyszínére, újra átélve az emlékeket, sebesüléseket, fájdalmakat, számot vetve élettel, halállal, erkölcsi dilemmákkal), vagy az élők és holtak világa közt kanyargó, az átkelőkre váró folyóról, az alvilág elborzasztó vagy enyhet adó folyóiról, hidakról, melyek összekötnek és elválasztnak, melyek felépülnek és felrobbantatnak…
– A folyót tartották?
– Azt – mondta az ezredes. – Tartottuk, aztán elvesztettük, és megint visszaszereztük.
Hogy aztán egyszer végleg és visszaszerezhetetlenül elveszítse, minden újjászületésre és megújulásra tett kísérlet (l. visszatérés, Renáta alakja, beszédes neve stb.) ellenére.
Hát ilyen ez a regény, gyakran érzelgős, háborút végigharcolós-emlékezős, a férfias mulatságot zakatoló szívvel végigjátszva, a földi paradicsomra mindvégig igényt tartva búcsúzós. Biztosan lehet szeretni, csak nem nekem.

spoiler

* A regényben az ezredes belső monológjai és a mindentudó elbeszélő passzusai váltakoznak, illetve mosódnak össze néha túlságosan is. Szerettem volna egy kis távolságtartást az utóbbi részéről, a főhős kivülről, picit tárgyilagosabban való láttatását, esetleg egy kis (ön)iróniát, ami sokat javított volna azon a szirupos-érzelmes aurán, ami körülveszi, és számomra rettenetesen antipatikussá teszi. (Magát a regényt pedig lektűrízűvé.) De maradjon ez az én gondom.

„A boldogság, mint tudja, vándorünnep.”

Ó, Ernest! Már el is felejtettem, mennyire nem ismerted a nőket. Akkor írtál rólunk a legszebben, mikor hiányunk fájt, amikor magasztos távolságtartással csodáltad mindazt, amit értetek teszünk. Olyan szépen tudtad mondani, milyen magányos vadak vagytok nélkülünk.

A folyón át a fák közé című írást talán számadásnak szántad, és szerelmi vallomásnak. Mibe, kibe voltál szerelmes, drága kedves íróm, te macsó férfiember? Egy álomképbe, bizonnyal. Egy szelíd, szépséges, angyalian naiv, töredelmesen alázatos tüneménybe. Aki vénségedben, harcokban érlelt durva lelkedben is talált még valami szerethetőt.

Az alapötlet nem formabontó, de mindenképpen érdekes lehetőségeket vet fel, melyeket Hemingway ezúttal nem aknázott ki. Elfecsérelte az értékes oldalakat csacska ömlengésre. Pedig tudott igazat mondani ebben a regényében is. Fel-felizzik a szöveg, és sima, szomorkás, belenyugvó hangulata igazán ringató. A végszó brutális közönye még talán szíven is üti az olvasót.

Azonban a párbeszédek a férfi főhős és ifjú kedvese között többnyire bagatell, évődő semmiségek. Ebben az utolsó, búcsúnak szánt összeborulásban nincs semmi hatalmas, tartalom is csak igen kevés. A regény veleje a háborús gondolatok kemény magvában, és a természet iránt érzett áhítatban rejlik. Ebben Hemingway mindig jó volt, páratlanul remek, ezt nem lehet tőle elvitatni.

Ez a leltár sajnos kissé félresiklott, de a szerző gazdag irodalmi hagyatékának szerves részét képezi. Nem a legfényesebb mind közül, ám csak ezzel együtt lehet teljes a kép. Az elveszett nemzedék kóborló, hazátlan krónikása a szerelemről valószínűleg keveset tudott, de pazarul írt, és kérges szíve azért mindig a helyén volt.

„A képet nézd elfogulatlanul, a könyvet olvasd nyílt szívvel, mint a tied, az életedet meg éljed, ez az egész.” Legyen így, öreg barátom, mert nem lehet másként.

Bevallom, hogy ha Hemingwayről van szó, eléggé elfogult vagyok. Nem igazán értettem, miért áll olyan alacsony százalékon ez a regénye, és hogy őszinte legyek, csak részben értem most is.

A regény egy amerikai ezredes hattyúdala Velencében, hős-szerelmes, férfias, vadászgatós. Egy igazi hemingwayes figura, aki fiatalságát keresi egy fiatal lány társaságában. Nyers, olykor személyeskedő és durva magatartásával próbálja leplezni mindazt, ami valójában a szívében megbújik, és Hemigway valójában ránk, az olvasóra bízza, ez mennyire sikerül neki, észrevesszük-e, hogy az álca néha elcsúszik Richard Cantwell arca elől.

A folyón át a fák közé valójában egy egybefüggő, nagy párbeszéd, melyet az író időnként egy-egy tájleírással, belső monológgal, elmélkedéssel tör meg. Ennek a szerkezetnek köszönheti a regény, hogy gyorsan lehet vele haladni.
Hemingway műveiből sokszor sejteni lehet, hogy szerelem témakörben nem ő volt a legnagyobb „szakértő”, ha lehet így fogalmazni. Az egymásnak udvarló szereplők párbeszédei sok esetben életszerűtlenek, és gyerekesnek hatnak. Engem inkább a régebbi idők fekete-fehér filmjeire emlékeztetnek, ahol szintén nem tudtam eldönteni, hogy abban a korban ez volt a megszokott, még ha csak bizonyos helyeken, bizonyos körökben is, vagy egész egyszerűen az alkotók képzelték csak el azt, hogy ez lenne az ideális, és ezért ábrázolták íly módon. Netalán arra akarták ösztönözni a „fogyasztót”, hogy ez a fajta viselkedés lenne az elvárt. Tehát nem tudom, Hemingway célja mi lehetett, de bármi is volt, nyilván nem sejthette, hogy ez egyszer kissé avítt lesz.

Az az igazság, hogy szeretem Hemingway műveit, minden hibája ellenére is, mert írásaiban olyan dolgokra, értékekre törekszik – a bikaviadalokat talán leszámítva – melyek lassan, de biztosan kivesznek a hétköznapokból.
Fájdalmasan mutatja be az elmúlást, és saját életútját szem előtt tartva talán ő maga rejtőzködök Richard karaktere mögött. Más műveiben is érezni, hogy mintha magát festette volna meg az író, ebben a regényében a főhős és Hemingway kora passzol is éppenséggel. Lehetséges, hogy saját tragikus sorsát is már jó előre látta, és megírtnak tekintette.

Hemingway-vel már többször is próbálkoztam, de valahogy nem akar kialakulni az az író- olvasó félszavakból is értjük egymást titkos összekacsintás, pedig tényleg nem véletlenül lett Nobel-díjas. Megvan a sajátos írói stílusa, egyéni mondatvezetése, cselekménykezelése és mégsem kerül közelebb mint annyi másnak a világon. Nem is voltak nagy elvárásaim ezzel a regényével kapcsolatban, így nem is ért nagy csalódás, hogy nem kaptam meg. Természetesen a Velence -élménnyel, az ezredes útját végig követő tájleírással nem is volna gond, sőt ez az egyik hatalmas erénye ennek a regénynek. Nagyon is bele tudtam feledkezni ezekbe a leírásokba, mintha magam is ott ülnék az ezredessel egy csónakban és figyelem a természetet , minden rezdülését átélem, megélem a pillanatot. Csodálatos irodalmi élményt adnak ezek a jelenetek…. de azt kell mondjam, nagyjából ennyi. A téma ugyanis nem nagyon tudott lekötni, talán azért , mert nemrég egy másik Nobel – díjastól olvastam egy pont ilyet és furcsa módon az jobban megragadta lényeget és jobb kidolgozás is volt, pedig jóval később íródott mint Hemingway regénye. Az öregedő férfi és több évtizeddel fiatalabb szerelme téma nekem Marqueznél mélyebb lenyomatot hagyott mint itt, pedig Hemingwaynél nem volt hiány személyes élményből. Az idősödő férfi és a halál közelségének szimbolikus értelmezése már megszokott írónknál, de valahogy ez is felszínesebbre sikerült mint korábbi műveiben. Talán már megfáradt és írói eszköztára kezdett kikopott mire kidolgozta ezt a témát. Igazából nagyon nagy erőfeszítés volt belelátnom Az öreg halász és a tenger íróját ebbe a műbe, pedig azt egy – két évvel ezután írta. Tulajdonképpen el is bizonytalanodtam, hogy most én nem tudok vagy nem akarok vagy nem is lehet mélységeket belelátni ebbe a történetbe, mintha – fájdalom ezt kimondani- megragadt volna egy romantikus lektűr szintjén a kidolgozása, tényleg a csodás tájleírások és egy – két kisebb szösszenet, ami magasabb szintre emeli ezt a művet. Úgy tűnik Hemingway és én az valahogy nem illik össze. De nem fogom feladni, hiszen a Akiért a harang szól művéhez a véletlen úgy hozta, hogy szorosabb kötelék fűzött.

Hemingwaynek ebben az elmúlással átitatott művében sok mindent szerettem: a kacsavadászatot, a városi sétákat, a háborús emlékeket, az ismerősökkel folytatott eszmecseréket (különösen a Gran Maestro életbölcseleteit)… egy valami viszont nem megy igazán neki: a szerelmes évődések. Már a Búcsú a fegyverektől című regényében is hasonló stílusú szerelmi párbeszédek folytak, de ott egy fokkal jobban vettem őket, hozzátartoztak a történet nagyszerűségéhez. Itt sem zavartak kifejezetten, de a szerelmi szál a regény legnagyobb részét teszi ki, és kicsit tömény volt a sok romantikus, kissé bugyuta párbeszéd… tömény, de olykor bájos is. Velence illatainak, színeinek, hangjainak és látványának újbóli felfedezése jóleső volt, mivel magam is jártam ott. Nem ez az író legerősebb műve, mégis szép búcsú volt ez egy katonaélettől, amiben az időzített halál előtt már csak a szerelem, a jóbarátok, a finom ételek és borok, és a vadászat élménye számít.

Félve merek foglamazni, mert a nagy Hemingway kutatók egyből rám fognak szállni, de mégis szeretném a saját véleményemet érzéseimet leírni.
Nagyon szeretem Hemingway írásait, és ez a könyv sem okozott csalódást. A történet 1950-ben íródott és a többi Hemingway kötettel megegyezően szerintem ez az írás is tud nagyon mai lenni. Igaz kevés könyvet olvastam, ami ugyan ekkor íródott, talán azért, mert a stílusa nagyon régies, ami nekem nehezen feldolgozható. De Hemingwaynél ez nincs így, ha csak egy írás részletét összehasonlítanánk egy mai szerzővel, nehéz lenne különbséget tenni melyik mikor íródott.
És pont ebből adódóan nagyon olvastatja magát a történet és olvasás közben azon kapod magad, hogy elmélkedsz és együtt élsz a szereplőkkel. Stonewall Jackson elmélkedéseibe és utolsó kacsa vadászatába nyerünk betekintést ebben a műben. És a búcsú mellett Velence és környéke csodáit is megtekinthetjük.

Egy cselekménymentes Hemingway regény. Igazi tartalmát egy élet zárásának elbeszélése jelenti.
A szerző tudósítva írja meg az amerikai ezredes két háborúban átélt történeteit. Számomra nagyon átjönnek a hadvezetéssel, híres, győztes tábornokokkal kapcsolatban megírt gondolatai. off Amit az amerikai angollal kapcsolatban ír telitalálat. off
Sok párbeszéddel teleírt könyv, némi gasztronómiával.
Nem könnyű olvasmány, azonban sok élményt nyújt az olvasónak.

Annyi gondolat kavarog a fejemben, hogy nem is tudom, melyikkel kezdjem. Talán azzal, hogy nem tudtam elvonatkoztatni az Ősz Velencében c. könyvtől, nekem ebben a könyvben Hemingway szerepelt és Adriana. És közben azon gondolkodtam, hogy értem, hogy Hemingway életrajzi ihletésű könyvet ír, de mégis mit gondolt? Hogy Adriana nem fog emiatt bajba kerülni? Hogy nem fogják felismerni az ismerősök, amikor elolvassák ezt a könyvet? Vagy lehet, hogy az Ősz Velencében könyvben is vannak olyan részek, amik valójában nem történtek meg, csak ebből a könyvből merítve hitték azt, hogy igen? Igazából sosem tudjuk meg erre a választ, én jól eltöltöttem az időt azzal, hogy ezeken gondolkodtam. Sosem értettem ezeket a szerelmeket, és Adrianán, bocsánat Renatán is sokat gondolkodtam. Hogy vajon mennyire öncélű szerelem volt ez részéről. Nyilván sokat nem várhatott az idős Hemingwaytől, bocsánat Richardtól, és talán csak szórakoztatta az egész és nem kötődött igazi érzelmekkel. Mivel ilyeneken agyaltam közben, a búcsújuk sem hatott meg annyira. Ettől függetlenül a könyv maga tetszett, lassú folyású, amolyan idős emberhez méltón mesélő történet szép gondolatokkal. Feltűnt, de nem zavart, hogy annyiszor mondják egymásnak, hogy szeretlek, az idős ezredes ragaszkodása nekem érthető. Azt mondjuk nem tudom, hogy Hemingway felesége mit szólt ehhez, vagy azokhoz a részekhez, amikor az ezredes a feleségéről beszél… Amit viszont imádtam ebben a regényben, azok a leírások: Velence és a piac. Ez szinte egy szerelmeslevél a városhoz. Feltűnt még a „ragyás író honfitárs”, aki talán maga Hemingway lehetett? Nekem kicsit skizofrén állapot volt, két Hemingway egyszerre. :D
Szóval lehet, hogy nem ez Hemingway legjobb műve, de szép volt, az biztos.

Alig történt valami a regényben, s a lapokon mégis lezajlott egy élet. A szereplők nehezen kedvelhetőek, mégis valóságosnak érzem őket. A lassú történetvezetés nyugodtságot és belefáradást sugall, míg a befejezés méltósággal áthatott. Talán nem Hemingway legjobbja, de egyszer mindenképpen érdemes elolvasni.