Megjelenésének várható időpontja: 2022. október 10.

A ​folyón át a fák közé 96 csillagozás

Ernest Hemingway: A folyón át a fák közé Ernest Hemingway: A folyón át a fák közé Ernest Hemingway: A folyón át a fák közé Ernest Hemingway: A folyón át a fák közé

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Hemingway 1950-ben megjelent regényének címe az amerikai polgárháború tábornokának, Stonewall Jacksonnak utolsó szavait idézi – és ez a furcsa, kései könyv maga is búcsú, leltár, végső összegzés. Hőse, Richard Cantwell ezredes Hemingway korábbi hőseinek öregedő mása. Emlékek, álmok, a jelenvaló, két háború hadszínterei keverednek a párbeszédekben és belső monológokban, miközben az ezredes autón Velencébe utazik, hogy találkozzék szerelmével, aztán csónakon, vadvizeken, kacsavadászatra indul. Mi változott a világban, mi maradt meg az embernek – erre keres választ a főhős, aki még egyszer végigtekint élete tájain, mígnem szimbolikus útjai végén fölmagasodik a halál. A búcsú azonban Hemingwaynél itt sem beletörődés: két évvel e regény után írta meg az Az öreg halász és a tengert.

Eredeti megjelenés éve: 1950

A következő kiadói sorozatokban jelent meg: Európa Zsebkönyvek Európa · Magvető Világkönyvtár Magvető · Ernest Hemingway életmű XXI. Század

>!
XXI. Század, Budapest, 2022
keménytáblás · ISBN: 9789635682706 · Fordította: Göncz Árpád · Megjelenés időpontja: 2022. október 10.
>!
Európa, Budapest, 1989
262 oldal · puhatáblás · ISBN: 9630747634 · Fordította: Göncz Árpád
>!
Forum, Újvidék, 1966
318 oldal · puhatáblás · Fordította: Máthé Elek

1 további kiadás


Enciklopédia 3


Kedvencelte 9

Most olvassa 8

Várólistára tette 42

Kívánságlistára tette 21

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

eme>!
Ernest Hemingway: A folyón át a fák közé

Újabb próbálkozás Hemingway-jel, picit bátortalanul és előre megsejtve a kudarcot, mert valahogy sosem sikerül igazából rátalálnom arra az íróra, akiért annyian rajonganak. A könyv átlaga sem biztatott túlságosan, de hát annyi jó könyv bukkant elém az utóbbi időkben a mélyből, miért ne lehetett volna ez is egy közülük.
Végül nem lett, legalábbis nem eléggé. Hősiesen átverekedtem magam rajta, helyenként elgyönyörködtem a tájban, belemerültem a vidék hangulatába, el-elringatott. Meg kell adni, az atmoszférateremtéshez mesterien ért a szerző – ücsörögtem a ladikon a lagunában, hallottam, amint roppan a jég, hallottam a récék szelíd szárnysuhogását, megsimogattam a kutya buksiját. És így tovább, végig a helyszíneken, utazva az időben, az emlékekben.
És mégis, többnyire csak unatkoztam (bevallom, csak halványan emlékszem már a cselekményre), olyan állóharc volt az egész, lapos tájon, egy helyben toporogva. Tartottam a folyót, majd elveszítettem, visszaszereztem, és kezdtem elölről az egészet. Újra és újra, valami véget nem érő monotóniában. Pedig óriási a tét. Az volt anno, a háború idején, és valahol most is az, ezen a talán utolsó, téli réce- és reményvadászaton. Maga az élet. Vagy ha úgy tetszik: itt a lét a tét. Igen, ilyen „valóvilágosan” fogalmazva, ahogy maga az elbeszélő is néha (sajnos túl gyakran) teszi, főleg suta, szinte faék egyszerűségű párbeszédeiben.

A regény középpontjában Richard Cantwell, az Egyesült Államok hadseregének ötvenéves gyalogos ezredese, aki már csak mannitol-hexanitrát segítségével állja ki az orvosi vizsgálatokat, aki Olaszországba utazva háborúra emlékezik, vadászgat, borozgat, szerelmest játszik, és elénekli érzelmes hattyúdalát. A tájat és a történetet nosztalgikus-elégikus hangulat burkolja be, akár az ezredes nyers, goromba stílus mögé rejtett, vaddisznószőr borította csibész nyúlszívét.
A narrátor pedig elnézőn, sőt ellágyulva szemléli az élet élvezetéből, nyarából lassan kiöregedett ezredesünket, de valahogy mégsem hozza közelebb hozzám, nem sikerül megkedveltetnie velem, ahogy fiatal, unatkozó szerelmét, Renátát sem.* De nem is lenne muszáj kedvelni őket, csak eleven, hús-vér embernek, komplex karakternek láttatni – na itt hiányzik valami titkos összetevő, ami több életet önthetne a figurákba. Mintha Hemingway nem látna bele eléggé az emberbe, a lélekbe, vagy talán nem is akar túl mélyen kutakodni. Nem tudom, könnyen tévedhetek.

A regény felépítése viszont tetszett, ez a többszörös keretbe foglalás (trieszti récevadászat – Velence Renátával – háborús élmények – Velence – Trieszt), ami múltat és jelent összefogó és bizonyos szinten összevető kerek lezártságával szépen rímel a regény motívumhálózatára, szimbólumrendszerére. Ez utóbbival is érdemes eljátszani, kezdve a címtől, amely Stonewall Jackson polgárháborús tábornok utolsó szavait idézi, és nemcsak a főhős búcsújához és számvetéséhez, hanem az ugyancsak Jackson nevű sofőr (katonaszerepét nem szívesen játszó) alakjához is kapcsolható.
A cím filozofikus-mitikus dimenziókban kap többletjelentést, a folyómotívum pedig végigkanyarog az egész regényen, legyen szó az ugyanabba a folyóba való lépés lehetőségéről (Cantwell visszatér Olaszországba, a két háború helyszínére, újra átélve az emlékeket, sebesüléseket, fájdalmakat, számot vetve élettel, halállal, erkölcsi dilemmákkal), vagy az élők és holtak világa közt kanyargó, az átkelőkre váró folyóról, az alvilág elborzasztó vagy enyhet adó folyóiról, hidakról, melyek összekötnek és elválasztnak, melyek felépülnek és felrobbantatnak…
– A folyót tartották?
– Azt – mondta az ezredes. – Tartottuk, aztán elvesztettük, és megint visszaszereztük.
Hogy aztán egyszer végleg és visszaszerezhetetlenül elveszítse, minden újjászületésre és megújulásra tett kísérlet (l. visszatérés, Renáta alakja, beszédes neve stb.) ellenére.
Hát ilyen ez a regény, gyakran érzelgős, háborút végigharcolós-emlékezős, a férfias mulatságot zakatoló szívvel végigjátszva, a földi paradicsomra mindvégig igényt tartva búcsúzós. Biztosan lehet szeretni, csak nem nekem.

spoiler

* A regényben az ezredes belső monológjai és a mindentudó elbeszélő passzusai váltakoznak, illetve mosódnak össze néha túlságosan is. Szerettem volna egy kis távolságtartást az utóbbi részéről, a főhős kivülről, picit tárgyilagosabban való láttatását, esetleg egy kis (ön)iróniát, ami sokat javított volna azon a szirupos-érzelmes aurán, ami körülveszi, és számomra rettenetesen antipatikussá teszi. (Magát a regényt pedig lektűrízűvé.) De maradjon ez az én gondom.

2 hozzászólás
medizonka>!
Ernest Hemingway: A folyón át a fák közé

Hemingway-vel már többször is próbálkoztam, de valahogy nem akar kialakulni az az író- olvasó félszavakból is értjük egymást titkos összekacsintás, pedig tényleg nem véletlenül lett Nobel-díjas. Megvan a sajátos írói stílusa, egyéni mondatvezetése, cselekménykezelése és mégsem kerül közelebb mint annyi másnak a világon. Nem is voltak nagy elvárásaim ezzel a regényével kapcsolatban, így nem is ért nagy csalódás, hogy nem kaptam meg. Természetesen a Velence -élménnyel, az ezredes útját végig követő tájleírással nem is volna gond, sőt ez az egyik hatalmas erénye ennek a regénynek. Nagyon is bele tudtam feledkezni ezekbe a leírásokba, mintha magam is ott ülnék az ezredessel egy csónakban és figyelem a természetet , minden rezdülését átélem, megélem a pillanatot. Csodálatos irodalmi élményt adnak ezek a jelenetek…. de azt kell mondjam, nagyjából ennyi. A téma ugyanis nem nagyon tudott lekötni, talán azért , mert nemrég egy másik Nobel – díjastól olvastam egy pont ilyet és furcsa módon az jobban megragadta lényeget és jobb kidolgozás is volt, pedig jóval később íródott mint Hemingway regénye. Az öregedő férfi és több évtizeddel fiatalabb szerelme téma nekem Marqueznél mélyebb lenyomatot hagyott mint itt, pedig Hemingwaynél nem volt hiány személyes élményből. Az idősödő férfi és a halál közelségének szimbolikus értelmezése már megszokott írónknál, de valahogy ez is felszínesebbre sikerült mint korábbi műveiben. Talán már megfáradt és írói eszköztára kezdett kikopott mire kidolgozta ezt a témát. Igazából nagyon nagy erőfeszítés volt belelátnom Az öreg halász és a tenger íróját ebbe a műbe, pedig azt egy – két évvel ezután írta. Tulajdonképpen el is bizonytalanodtam, hogy most én nem tudok vagy nem akarok vagy nem is lehet mélységeket belelátni ebbe a történetbe, mintha – fájdalom ezt kimondani- megragadt volna egy romantikus lektűr szintjén a kidolgozása, tényleg a csodás tájleírások és egy – két kisebb szösszenet, ami magasabb szintre emeli ezt a művet. Úgy tűnik Hemingway és én az valahogy nem illik össze. De nem fogom feladni, hiszen a Akiért a harang szól művéhez a véletlen úgy hozta, hogy szorosabb kötelék fűzött.

Lulu88 I>!
Ernest Hemingway: A folyón át a fák közé

Hemingwaynek ebben az elmúlással átitatott művében sok mindent szerettem: a kacsavadászatot, a városi sétákat, a háborús emlékeket, az ismerősökkel folytatott eszmecseréket (különösen a Gran Maestro életbölcseleteit)… egy valami viszont nem megy igazán neki: a szerelmes évődések. Már a Búcsú a fegyverektől című regényében is hasonló stílusú szerelmi párbeszédek folytak, de ott egy fokkal jobban vettem őket, hozzátartoztak a történet nagyszerűségéhez. Itt sem zavartak kifejezetten, de a szerelmi szál a regény legnagyobb részét teszi ki, és kicsit tömény volt a sok romantikus, kissé bugyuta párbeszéd… tömény, de olykor bájos is. Velence illatainak, színeinek, hangjainak és látványának újbóli felfedezése jóleső volt, mivel magam is jártam ott. Nem ez az író legerősebb műve, mégis szép búcsú volt ez egy katonaélettől, amiben az időzített halál előtt már csak a szerelem, a jóbarátok, a finom ételek és borok, és a vadászat élménye számít.

>!
Európa, Budapest, 1989
262 oldal · puhatáblás · ISBN: 9630747634 · Fordította: Göncz Árpád
pevike>!
Ernest Hemingway: A folyón át a fák közé

Annyi gondolat kavarog a fejemben, hogy nem is tudom, melyikkel kezdjem. Talán azzal, hogy nem tudtam elvonatkoztatni az Ősz Velencében c. könyvtől, nekem ebben a könyvben Hemingway szerepelt és Adriana. És közben azon gondolkodtam, hogy értem, hogy Hemingway életrajzi ihletésű könyvet ír, de mégis mit gondolt? Hogy Adriana nem fog emiatt bajba kerülni? Hogy nem fogják felismerni az ismerősök, amikor elolvassák ezt a könyvet? Vagy lehet, hogy az Ősz Velencében könyvben is vannak olyan részek, amik valójában nem történtek meg, csak ebből a könyvből merítve hitték azt, hogy igen? Igazából sosem tudjuk meg erre a választ, én jól eltöltöttem az időt azzal, hogy ezeken gondolkodtam. Sosem értettem ezeket a szerelmeket, és Adrianán, bocsánat Renatán is sokat gondolkodtam. Hogy vajon mennyire öncélű szerelem volt ez részéről. Nyilván sokat nem várhatott az idős Hemingwaytől, bocsánat Richardtól, és talán csak szórakoztatta az egész és nem kötődött igazi érzelmekkel. Mivel ilyeneken agyaltam közben, a búcsújuk sem hatott meg annyira. Ettől függetlenül a könyv maga tetszett, lassú folyású, amolyan idős emberhez méltón mesélő történet szép gondolatokkal. Feltűnt, de nem zavart, hogy annyiszor mondják egymásnak, hogy szeretlek, az idős ezredes ragaszkodása nekem érthető. Azt mondjuk nem tudom, hogy Hemingway felesége mit szólt ehhez, vagy azokhoz a részekhez, amikor az ezredes a feleségéről beszél… Amit viszont imádtam ebben a regényben, azok a leírások: Velence és a piac. Ez szinte egy szerelmeslevél a városhoz. Feltűnt még a „ragyás író honfitárs”, aki talán maga Hemingway lehetett? Nekem kicsit skizofrén állapot volt, két Hemingway egyszerre. :D
Szóval lehet, hogy nem ez Hemingway legjobb műve, de szép volt, az biztos.

2 hozzászólás
Kerol>!
Ernest Hemingway: A folyón át a fák közé

Pár napja fejeztem be a könyvet, de nem tudom most sem igazán, hogy mi a véleményem róla.

Tetszett?
A hangulata nagyon. Az andalgás a velencei éjszakában, a gondola a Canale Grandén, ahogy a szél a hajamba kap, miközben egy pohárka valpolicellai-t kortyolgatok. A hajnali kacsavadászaton didergés a hordó mélyén, feszülten várva a gácsért, majd célra tart, lő és megvan!!
Volt az egész könyvnek egy mélabús hangulata is, ahogy az öregedő, beteg ezredes próbálja élvezni az eltávozás adta kellemes perceket a Contessával, miközben sejti, hogy ez akár az utolsó találkozás is lehet. Fájdalmasak voltak a visszaemlékezések, a háborúról fel-felvillantott képek megrázóak, és ijesztő az a látszólagos idegenség is, ahogy az ezredes felidézi ezeket, és mintegy esti meseként adja át Renatanak.
Érthető volt a szerelme iránt érzett vívódás is, hogy szabad-e, lehet-e egy ötven éves férfinak egy 18 éves lányt szeretni? Kérheti-e a lánytól, hogy viszontszeresse, mikor a saját érzésein kívül nem adhat neki semmit? Aztán mindig megmagyarázza, mindig elhallgattatja a lelkiismeretét, mégis folyton ott motoszkál benne a kétség és megmérgezi a szerelmes perceket és a lopott csókokat.

Nem tetszett?
A sok picsogás az agyamra ment. A minden ötödik sorban felmerülő kérdés: Szeretsz? és a csöpögő rózsaszín fogadkozások: Szeretlek, úgy, hogy ennél jobban már nem is lehet… stb.
Az unatkozó Contessa alakja is kimondottan taszított. Nem állítom, hogy nem szövődhet szerelem ekkora korkülönbséggel, de abból, ahogy Renata szomjazta a háborús történeteket, nekem teljesen úgy tűnt, hogy ő nem más, mint egy 18 éves gazdag lány bezárva Velencébe, aki napokon, heteken át várja, hogy a szerelmének hitt férfi megjelenjen egy napra és egy kis színt vigyen a szürke hétköznapokba. Naiv és egyszerű, ugyanakkor ez a naivság valahol kedves és megejtő is. Ami megrázó volt az a Contessa üdesége, pajkossága és felszabadultsága szemben az ezredes öregségével, fásultságával és gondterhességével.

Összességében nem volt kimondottam rossz könyv, imádom Olaszországot és mindent ami olasz, úgyhogy ez mindenképpen a mű javára írható. A karakterek nem voltak szerethetőek, a Gran Maestroval és a hozzá kapcsolódó történetszállal nem is igen tudtam mit kezdeni. Igazából mindenki fásult volt, mindenki be volt zárva a maga kis életébe és valóságába, egyedül a Contessa tudott egy kis üdeséget csempészni a mindennapokba. A vége pedig… az utolsó mondatban csúcsosodik ki mindaz a közömbösség és önzőség, ami átitatta az egész könyvet.

Dominik_Blasir>!
Ernest Hemingway: A folyón át a fák közé

Alig történt valami a regényben, s a lapokon mégis lezajlott egy élet. A szereplők nehezen kedvelhetőek, mégis valóságosnak érzem őket. A lassú történetvezetés nyugodtságot és belefáradást sugall, míg a befejezés méltósággal áthatott. Talán nem Hemingway legjobbja, de egyszer mindenképpen érdemes elolvasni.

4 hozzászólás
robertjordan>!
Ernest Hemingway: A folyón át a fák közé

Ez sajnos a leggyengébb Hemingway-regény. Aki most kezd ismerkedni vele, annak ajánlom, ne ezzel kezd

cherryd>!
Ernest Hemingway: A folyón át a fák közé

Azt hiszem jobban tetszett, mint az Öreg halász és a tenger. Tényleg nem történnek nagy dolgok benne, mégis jó olvasni arról, ami az ezredessel történt és azt ahogy elmeséli. Nem fényezi, közbeszúr saját benyomásokhoz saját benyomásokat. Igazán nem kedveltem meg az ezredest, de a történet maga nagyszerű.

4 hozzászólás
Ikarosz>!
Ernest Hemingway: A folyón át a fák közé

Mint a Hemingway művek nagy részében, itt is a belső elmélkedés a legmegkapóbb.
És a mindent uraló szomorúság.
Hemingway kedvelőknek nem okoz csalódást.

zbernadett1994>!
Ernest Hemingway: A folyón át a fák közé

Valahogy mi Hemingwayyel sosem találunk egymásra. Legelső regényem tőle a Búcsú a fegyverektől volt, ami számomra az etalon. Az Akiért a harang szól nem tudta ezt megugrani (hogy őszinte legyek be sem fejeztem). Így bátortalanul vágtam bele ebbe a műbe. Becsületesen elolvastam, de nem húzott magához közel. Nem tudtam belemerülni, sok helyen untam. Sajnos úgy érzem, mi nem leszünk barátok Hemingwayyel.


Népszerű idézetek

forElle>!

Szeretném, ha kinn, a birtok szélén temetnének el, ahonnét azonban látni még a bájos öreg házat és a nagy magas fákat. Nem hiszem, hogy ez nagyon a terhükre lenne. A föld részévé lehetnék, ahol esténként a gyerekek játszanak, és talán reggelenként is, és ugrani tanítják a lovaikat, és a lovak patája dobog a gyepen, és mikor sok a légy, pisztráng szökken ki a medencéből.

forElle>!

….Nem is tudod, milyen fontos, hogy mindent kimondjon az ember.
– És milyen fene fontos, hogy papírra is vesse.
– Nem – mondta a lány. – Ebben nem értek veled egyet. A papír nem ér semmit, ha szívből ki nem mondod.
– És mi van, ha nincs szíved, vagy a szíved nem ér egy fabatkát sem?
– Neked van szíved, és az igenis ér valamit. Vesszek meg, ha el nem cserélném egy újra, gondolta az ezredes. Nem tudom, az összes izmaim közül miért épp ennek kell cserbenhagynia. De nem mondta ki, és zsebre dugta a kezét.

Nílkantha>!

Jobb talpon állva meghalni, mint térdre kényszerítve élni…

76. oldal, Forum Könyvkiadó Novi Sad, 1966

Nílkantha>!

Jobb egy napig oroszlánként élni, mint száz évig juhok módjára.

76. oldal, Forum Könyvkiadó Novi Sad, 1966

Kálmánfi_László>!

Jobb talpon meghalni, mint térdepelve élni, bár sok helyt jobb ész nélkül lehasalni, ha az ember szeretné a bőrét megmenteni.

37. oldal

Kálmánfi_László>!

Ahány nap, annyi kiábrándulás.
Nem, ahány nap, annyi szép és új ábránd.

201. oldal

Lulu88 I>!

– Mondd, mi lesz azokkal, akik szeretik egymást?
– Azt hiszem, az övék, amijük van, akármi legyen az, és szerencsésebbek, mint bárki más. Aztán egyikük egyszer s mindenkorra megkapja osztályrészéül az ürességet.

233. oldal

Lulu88 I>!

– S maga, személy szerint, hogy van?
– Csapnivalóan – mondta a Gran Maestro –, alacsony a vérnyomásom, gyomorfekélyem van, és el vagyok adósodva.
– És boldog?
– Folyton – mondta a Gran Maestro.

56. oldal

Kapcsolódó szócikkek: alacsony vérnyomás · gyomorfekély
cherryd>!

-Rendben van. – mondta az ezredes. – Akkor hát föltárom. Egyetlen nagy titkunk van, de azt ismerned kell. Javítson ki, Gran Maestro, ha tévesen mondanám.
-Ám halljuk a titkot. – mondta a Gran Maestro.
-Föltárom a titkot. – mondta az ezredes. – Figyelj rám, Lányom. Íme: a Legszentebb Titok. Hallgasd áhítattal. „A szerelem szerelem, a mulatság mulatság. De mindig csönd van, ha meghal az aranyhal.”

232. oldal (Európa zsebkönyves)


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

John Steinbeck: Egerek és emberek / Lement a hold
John Steinbeck: Egerek és emberek / Lement a Hold / Szerelem csütörtök
John Williams: Stoner
John Steinbeck: Egerek és emberek
Babits Mihály: A gólyakalifa
Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd / Slaughterhouse-Five
Mario Puzo: A Keresztapa
Frank Herbert: A Dűne
Wass Albert: Tizenhárom almafa
Erich Maria Remarque: Győztesek és legyőzöttek