A ​folyón át a fák közé 78 csillagozás

Ernest Hemingway: A folyón át a fák közé Ernest Hemingway: A folyón át a fák közé Ernest Hemingway: A folyón át a fák közé

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Hemingway 1950-ben megjelent regényének címe az amerikai polgárháború tábornokának, Stonewall Jacksonnak utolsó szavait idézi – és ez a furcsa, kései könyv maga is búcsú, leltár, végső összegzés. Hőse, Richard Cantwell ezredes Hemingway korábbi hőseinek öregedő mása. Emlékek, álmok, a jelenvaló, két háború hadszínterei keverednek a párbeszédekben és belső monológokban, miközben az ezredes autón Velencébe utazik, hogy találkozzék szerelmével, aztán csónakon, vadvizeken, kacsavadászatra indul. Mi változott a világban, mi maradt meg az embernek – erre keres választ a főhős, aki még egyszer végigtekint élete tájain, mígnem szimbolikus útjai végén fölmagasodik a halál. A búcsú azonban Hemingwaynél itt sem beletörődés: két évvel e regény után írta meg az Az öreg halász és a tengert.

Eredeti megjelenés éve: 1950

A következő kiadói sorozatokban jelent meg: Európa Zsebkönyvek, Magvető Világkönyvtár

>!
Európa, Budapest, 1989
262 oldal · puhatáblás · ISBN: 9630747634 · Fordította: Göncz Árpád
>!
Forum, Újvidék, 1966
318 oldal · puhatáblás · Fordította: Máthé Elek
>!
Magvető, Budapest, 1958
322 oldal · Fordította: Máthé Elek

Kedvencelte 7

Most olvassa 6

Várólistára tette 36

Kívánságlistára tette 11

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
Ákos_Tóth IP
Ernest Hemingway: A folyón át a fák közé

A kevesebb néha több, ugyanakkor a kevés olykor pontosan annyi, amennyinek látszik – kevés. Úgy hiszem, Hemingway esetében leginkább a mindenkori olvasó jó- vagy rosszindulatától fog majd függeni, melyik közismert irodalomtörténeti teóriát teszi magáévá egy-egy műve elolvasása után: a jéghegy-elméletet, mely szerint Hemingway prózájában ott van minden fontos, csupán a felszín alatt, avagy az elszalasztott lehetőségekét. Ezt a kérdéskört külön árnyalja az, hogy Hemingway több jelentős munkája is kimagaslóan körültekintően, az apró részletekre kihegyezve lett megírva (merjük mondani, hogy túlírva?) – gondoljunk akár az Akiért a harang szólra, vagy a Búcsú a fegyverektőlre, amik cseppet sem rövid regények, és viszonylag ritkán merül fel a befogadóikban, hogy a nyilvánvalónál sokkal többről vagy másról szólnának.

Azért lehet problémás megítélni A folyón át a fák közét, mert itt mintha a novellista Hemingway jönne velünk szembe, az az író, aki alig egy évvel ezután megírja majd Az öreg halász és a tengert, visszatekintve pályája elejére, a valóban szűkszavú, az olvasóban elsősorban felkavaró hangulatokat és érzéseket generáló rövid szövegek világába – miközben a története ízig-vérig késő-hemingwayi háborús látomás, egy öregedéssel küzdő energikus férfiember életének utolsó jelentősebbnek vélt felvonása. Sok önéletrajzi ihletettségben író alkotó műveit olvasva gondolkodtam már el azon, össze lehetne-e fűzni regényeik külön entitásként működő főhőseinek életútját egyetlen jelentőségteljes figura életrajzává: jelen esetben is izgalmas volt azon agyalni, lehetne-e Cantwell ezredes alakja nem csak maga Hemingway, hanem egy időskori Fredric Henry, vagy egy halál torkából visszamászó, de a háborúról lemondani nem tudó Robert Jordan…
Nos, lehetne. Ez pedig azt is jelenti, hogy a történet tökéletesen illeszkedik a közismert és közkedvelt életműbe, annak minden erősségével és hibájával együtt. A leírásai például tűpontosak, Olaszország, Velence környékének és az ezredes utazásának bemutatása gyönyörű irodalmi munka. A nő-, illetve a nő érzelmeinek ábrázolása, férfi főhősének viselkedése, csapzottan kidolgozott logikája és értékrendje ugyanolyan kérdéses, mint bármelyik másik regényében. Ezúttal azonban a mögöttes tartalom mintha mélyebbre lenne rétegezve: a címben említett vezényszó, amivel Kőfal Jackson a polgárháborúban az utolsó rohamra vitte katonáit, az idővel játszadozó keretes szerkezet, a szimbolizmus, az esetleges kapcsolat Thomas Mann Halál Velencében című művével, mind-mind érdekes adalék egy felszínesen nézve szentimentális lektűrnek is felfogható történethez. A kulcs szerintem ez: a novellák óta számomra ez volt az első olyan Hemingway mű, amibe sokkal-sokkal többet bele tudtam látni, ha akartam, és tényleg csak azon múlott a mű végső megítélése, hogy akartam-e.
Az alacsony százalék pedig vélhetően pontosan annak köszönhető, hogy nem mindenki akarja a nyilvánvalónál mélyebbre ásva értelmezni ezt a tipikusan hemingwayi konfliktust. A halállal való viaskodást, egy olyan ember háborús sebeinek kenegetését, akinek a harc egy férfiúi erőpróba, azt a makacsságot, amivel egy ötvenes éveiben járó férfi elhiteti magával és 19 éves szerelmével, hogy ami köztük van, az szerelem… 260 oldalnál többet én sem kértem volna ebből a kötetből.

Szerintem egészen új dimenzió az írótól megszokott formákhoz képest. Néha lektűrszerű, sokszor fárasztó és unalmas, de rengeteg gondolatébresztő motívum bújik meg benne. Aki nem allergiás Hemingway romantikázó férfiúira, az nyugodtan elolvashatja – csodát viszont nem kell várni tőle.

>!
Európa, Budapest, 1989
262 oldal · puhatáblás · ISBN: 9630747634 · Fordította: Göncz Árpád
>!
eme P
Ernest Hemingway: A folyón át a fák közé

Újabb próbálkozás Hemingway-jel, picit bátortalanul és előre megsejtve a kudarcot, mert valahogy sosem sikerül igazából rátalálnom arra az íróra, akiért annyian rajonganak. A könyv átlaga sem biztatott túlságosan, de hát annyi jó könyv bukkant elém az utóbbi időkben a mélyből, miért ne lehetett volna ez is egy közülük.
Végül nem lett, legalábbis nem eléggé. Hősiesen átverekedtem magam rajta, helyenként elgyönyörködtem a tájban, belemerültem a vidék hangulatába, el-elringatott. Meg kell adni, az atmoszférateremtéshez mesterien ért a szerző – ücsörögtem a ladikon a lagunában, hallottam, amint roppan a jég, hallottam a récék szelíd szárnysuhogását, megsimogattam a kutya buksiját. És így tovább, végig a helyszíneken, utazva az időben, az emlékekben.
És mégis, többnyire csak unatkoztam (bevallom, csak halványan emlékszem már a cselekményre), olyan állóharc volt az egész, lapos tájon, egy helyben toporogva. Tartottam a folyót, majd elveszítettem, visszaszereztem, és kezdtem elölről az egészet. Újra és újra, valami véget nem érő monotóniában. Pedig óriási a tét. Az volt anno, a háború idején, és valahol most is az, ezen a talán utolsó, téli réce- és reményvadászaton. Maga az élet. Vagy ha úgy tetszik: itt a lét a tét. Igen, ilyen „valóvilágosan” fogalmazva, ahogy maga az elbeszélő is néha (sajnos túl gyakran) teszi, főleg suta, szinte faék egyszerűségű párbeszédeiben.

A regény középpontjában Richard Cantwell, az Egyesült Államok hadseregének ötvenéves gyalogos ezredese, aki már csak mannitol-hexanitrát segítségével állja ki az orvosi vizsgálatokat, aki Olaszországba utazva háborúra emlékezik, vadászgat, borozgat, szerelmest játszik, és elénekli érzelmes hattyúdalát. A tájat és a történetet nosztalgikus-elégikus hangulat burkolja be, akár az ezredes nyers, goromba stílus mögé rejtett, vaddisznószőr borította csibész nyúlszívét.
A narrátor pedig elnézőn, sőt ellágyulva szemléli az élet élvezetéből, nyarából lassan kiöregedett ezredesünket, de valahogy mégsem hozza közelebb hozzám, nem sikerül megkedveltetnie velem, ahogy fiatal, unatkozó szerelmét, Renátát sem.* De nem is lenne muszáj kedvelni őket, csak eleven, hús-vér embernek, komplex karakternek láttatni – na itt hiányzik valami titkos összetevő, ami több életet önthetne a figurákba. Mintha Hemingway nem látna bele eléggé az emberbe, a lélekbe, vagy talán nem is akar túl mélyen kutakodni. Nem tudom, könnyen tévedhetek.

A regény felépítése viszont tetszett, ez a többszörös keretbe foglalás (trieszti récevadászat – Velence Renátával – háborús élmények – Velence – Trieszt), ami múltat és jelent összefogó és bizonyos szinten összevető kerek lezártságával szépen rímel a regény motívumhálózatára, szimbólumrendszerére. Ez utóbbival is érdemes eljátszani, kezdve a címtől, amely Stonewall Jackson polgárháborús tábornok utolsó szavait idézi, és nemcsak a főhős búcsújához és számvetéséhez, hanem az ugyancsak Jackson nevű sofőr (katonaszerepét nem szívesen játszó) alakjához is kapcsolható.
A cím filozofikus-mitikus dimenziókban kap többletjelentést, a folyómotívum pedig végigkanyarog az egész regényen, legyen szó az ugyanabba a folyóba való lépés lehetőségéről (Cantwell visszatér Olaszországba, a két háború helyszínére, újra átélve az emlékeket, sebesüléseket, fájdalmakat, számot vetve élettel, halállal, erkölcsi dilemmákkal), vagy az élők és holtak világa közt kanyargó, az átkelőkre váró folyóról, az alvilág elborzasztó vagy enyhet adó folyóiról, hidakról, melyek összekötnek és elválasztnak, melyek felépülnek és felrobbantatnak…
– A folyót tartották?
– Azt – mondta az ezredes. – Tartottuk, aztán elvesztettük, és megint visszaszereztük.
Hogy aztán egyszer végleg és visszaszerezhetetlenül elveszítse, minden újjászületésre és megújulásra tett kísérlet (l. visszatérés, Renáta alakja, beszédes neve stb.) ellenére.
Hát ilyen ez a regény, gyakran érzelgős, háborút végigharcolós-emlékezős, a férfias mulatságot zakatoló szívvel végigjátszva, a földi paradicsomra mindvégig igényt tartva búcsúzós. Biztosan lehet szeretni, csak nem nekem.

spoiler

* A regényben az ezredes belső monológjai és a mindentudó elbeszélő passzusai váltakoznak, illetve mosódnak össze néha túlságosan is. Szerettem volna egy kis távolságtartást az utóbbi részéről, a főhős kivülről, picit tárgyilagosabban való láttatását, esetleg egy kis (ön)iróniát, ami sokat javított volna azon a szirupos-érzelmes aurán, ami körülveszi, és számomra rettenetesen antipatikussá teszi. (Magát a regényt pedig lektűrízűvé.) De maradjon ez az én gondom.

2 hozzászólás
>!
Tarja_Kauppinen IMP
Ernest Hemingway: A folyón át a fák közé

– Szeretlek. – Én is téged. – Tényleg? – Tényleg! – Mondd még egyszer, hogy szeretsz! – Szeretlek. – Mennyire? Arrrghaéirgébdkfjadflgh

Egy megfáradt katona és egy dúsgazdag, unatkozó fiatal lány látszatszerelme Velencében. A helyszín miatt pluszpontok tömkelege jár, a dagályos, önámító érzelmek lavinája azonban már fele ilyen mennyiségben is fárasztó lett volna. Hemingway nem lenne Hemingway, ha nem tudta volna az 51 éves ezredes és az emlékeim szerint 19 éves Contessa kapcsolatát hitelesen lefesteni; nekem azonban ez a – jobb szó híján – „szerelem” végtelenül taszító, és a tetejébe még unalmas is.
Cselekmény alig van, ez azonban nem feltétlenül baj; Velencéről egy kizárólag tájleírásokból álló, 1300 oldalas kötet is alighanem élvezetes olvasmány lenne. A két főszereplő semmitmondó és üres bájolgása azonban még ilyen terjedelemben is sok volt. A – lelki értelemben vett – toronyszobájában ücsörgő gazdag lány, aki unalmában elhitette magával, hogy szerelmes az ezredesbe, és az ezredes, aki háborús múltja miatt borzasztóan koravén, és valami szentimentális időskori románcként éli meg azt, hogy a Contessa bálványa lehet.

Olvasd el legalább három másik művét Hemingwaynek, mielőtt ebbe belevágsz. Vagy legyél hatvan fölötti, klimaxos férfi.

4 hozzászólás
>!
Lulu88 I
Ernest Hemingway: A folyón át a fák közé

Hemingwaynek ebben az elmúlással átitatott művében sok mindent szerettem: a kacsavadászatot, a városi sétákat, a háborús emlékeket, az ismerősökkel folytatott eszmecseréket (különösen a Gran Maestro életbölcseleteit)… egy valami viszont nem megy igazán neki: a szerelmes évődések. Már a Búcsú a fegyverektől című regényében is hasonló stílusú szerelmi párbeszédek folytak, de ott egy fokkal jobban vettem őket, hozzátartoztak a történet nagyszerűségéhez. Itt sem zavartak kifejezetten, de a szerelmi szál a regény legnagyobb részét teszi ki, és kicsit tömény volt a sok romantikus, kissé bugyuta párbeszéd… tömény, de olykor bájos is. Velence illatainak, színeinek, hangjainak és látványának újbóli felfedezése jóleső volt, mivel magam is jártam ott. Nem ez az író legerősebb műve, mégis szép búcsú volt ez egy katonaélettől, amiben az időzített halál előtt már csak a szerelem, a jóbarátok, a finom ételek és borok, és a vadászat élménye számít.

>!
Európa, Budapest, 1989
262 oldal · puhatáblás · ISBN: 9630747634 · Fordította: Göncz Árpád
>!
medizonka
Ernest Hemingway: A folyón át a fák közé

Hemingway-vel már többször is próbálkoztam, de valahogy nem akar kialakulni az az író- olvasó félszavakból is értjük egymást titkos összekacsintás, pedig tényleg nem véletlenül lett Nobel-díjas. Megvan a sajátos írói stílusa, egyéni mondatvezetése, cselekménykezelése és mégsem kerül közelebb mint annyi másnak a világon. Nem is voltak nagy elvárásaim ezzel a regényével kapcsolatban, így nem is ért nagy csalódás, hogy nem kaptam meg. Természetesen a Velence -élménnyel, az ezredes útját végig követő tájleírással nem is volna gond, sőt ez az egyik hatalmas erénye ennek a regénynek. Nagyon is bele tudtam feledkezni ezekbe a leírásokba, mintha magam is ott ülnék az ezredessel egy csónakban és figyelem a természetet , minden rezdülését átélem, megélem a pillanatot. Csodálatos irodalmi élményt adnak ezek a jelenetek…. de azt kell mondjam, nagyjából ennyi. A téma ugyanis nem nagyon tudott lekötni, talán azért , mert nemrég egy másik Nobel – díjastól olvastam egy pont ilyet és furcsa módon az jobban megragadta lényeget és jobb kidolgozás is volt, pedig jóval később íródott mint Hemingway regénye. Az öregedő férfi és több évtizeddel fiatalabb szerelme téma nekem Marqueznél mélyebb lenyomatot hagyott mint itt, pedig Hemingwaynél nem volt hiány személyes élményből. Az idősödő férfi és a halál közelségének szimbolikus értelmezése már megszokott írónknál, de valahogy ez is felszínesebbre sikerült mint korábbi műveiben. Talán már megfáradt és írói eszköztára kezdett kikopott mire kidolgozta ezt a témát. Igazából nagyon nagy erőfeszítés volt belelátnom Az öreg halász és a tenger íróját ebbe a műbe, pedig azt egy – két évvel ezután írta. Tulajdonképpen el is bizonytalanodtam, hogy most én nem tudok vagy nem akarok vagy nem is lehet mélységeket belelátni ebbe a történetbe, mintha – fájdalom ezt kimondani- megragadt volna egy romantikus lektűr szintjén a kidolgozása, tényleg a csodás tájleírások és egy – két kisebb szösszenet, ami magasabb szintre emeli ezt a művet. Úgy tűnik Hemingway és én az valahogy nem illik össze. De nem fogom feladni, hiszen a Akiért a harang szól művéhez a véletlen úgy hozta, hogy szorosabb kötelék fűzött.

>!
Én_az_olvasó
Ernest Hemingway: A folyón át a fák közé

Azt hiszem belőlem hiányzik a Hemingway-faktor. Évekkel ezelőtt olvastam egy könyvét, nem tetszett. Most egy kihívás miatt elolvastam ezt, és ez sem tetszett.
Ennek a könyvnek gyakorlatilag nincs története. Egy öregedő katona emlékezései és egy fiatal lánnyal való szerelmi nyűglődésének halmaza. Mintha nem is egy kész könyvet, hanem valamiféle könyv vázlatot olvastam volna. A gondolatmenetek nincsenek végigvezetve, utalások, amik nem vezetnek sehova, unalmas párbeszédek. A szerelmesek társalgásai pedig kifejezetten gyermetegek: „Szeretsz?” "Szeretlek." „Szép vagy!”. Brrrr!
Ha nem a kihívás teljesítése lett volna a célom, már a 40. oldalnál abbahagyom, pedig az nem szokásom.

>!
Virág_Balázs_Face I
Ernest Hemingway: A folyón át a fák közé

Hemingway az Hemingway. Olyan, mintha nem szólna semmiről, ebben nincsenek nagy és akciódús történések, mégis benne van minden a férfiak életéről. szerintem.

És ne olvasd éhesen, mert az étel leírásoktól megőrülsz! :)

>!
cherryd
Ernest Hemingway: A folyón át a fák közé

Azt hiszem jobban tetszett, mint az Öreg halász és a tenger. Tényleg nem történnek nagy dolgok benne, mégis jó olvasni arról, ami az ezredessel történt és azt ahogy elmeséli. Nem fényezi, közbeszúr saját benyomásokhoz saját benyomásokat. Igazán nem kedveltem meg az ezredest, de a történet maga nagyszerű.

4 hozzászólás
>!
Ikarosz
Ernest Hemingway: A folyón át a fák közé

Mint a Hemingway művek nagy részében, itt is a belső elmélkedés a legmegkapóbb.
És a mindent uraló szomorúság.
Hemingway kedvelőknek nem okoz csalódást.

>!
Courtneyy
Ernest Hemingway: A folyón át a fák közé

A drágám ezt a művét nagyon elbaltázta, legalábbis a Búcsú a fegyverektől-lel azonos szerelmi szál, a papuccsá alakuló nyápic nagy tábornok személyisége, aki egy nő láttán szinte fogyatékossá épül, engem is leépített. Egyedül az könnyítette meg a dolgom, hogy a nőcis részeknél villámgyorsan haladtam, mert másból sem álltak a lapok, mint a „Szeretlek, szeretlek!” ismétléséből. Szinte megkönnyebbültem, hogy kiolvastam. Persze imádtam a mondatalkotásokat és szófordulatokat, de ennél eseménytelenebb könyvet is régen vettem a kezembe. Nagyot csalódtam benne egy olyan remek mű után, mint a Búcsú a fegyverektől.


Népszerű idézetek

>!
forElle

Szeretném, ha kinn, a birtok szélén temetnének el, ahonnét azonban látni még a bájos öreg házat és a nagy magas fákat. Nem hiszem, hogy ez nagyon a terhükre lenne. A föld részévé lehetnék, ahol esténként a gyerekek játszanak, és talán reggelenként is, és ugrani tanítják a lovaikat, és a lovak patája dobog a gyepen, és mikor sok a légy, pisztráng szökken ki a medencéből.

>!
forElle

….Nem is tudod, milyen fontos, hogy mindent kimondjon az ember.
– És milyen fene fontos, hogy papírra is vesse.
– Nem – mondta a lány. – Ebben nem értek veled egyet. A papír nem ér semmit, ha szívből ki nem mondod.
– És mi van, ha nincs szíved, vagy a szíved nem ér egy fabatkát sem?
– Neked van szíved, és az igenis ér valamit. Vesszek meg, ha el nem cserélném egy újra, gondolta az ezredes. Nem tudom, az összes izmaim közül miért épp ennek kell cserbenhagynia. De nem mondta ki, és zsebre dugta a kezét.

>!
Nílkantha

Jobb talpon állva meghalni, mint térdre kényszerítve élni…

76. oldal, Forum Könyvkiadó Novi Sad, 1966

>!
Nílkantha

Jobb egy napig oroszlánként élni, mint száz évig juhok módjára.

76. oldal, Forum Könyvkiadó Novi Sad, 1966

>!
Kálmánfi_László

Jobb talpon meghalni, mint térdepelve élni, bár sok helyt jobb ész nélkül lehasalni, ha az ember szeretné a bőrét megmenteni.

37. oldal

>!
Kálmánfi_László

Ahány nap, annyi kiábrándulás.
Nem, ahány nap, annyi szép és új ábránd.

201. oldal

>!
Lulu88 I

– S maga, személy szerint, hogy van?
– Csapnivalóan – mondta a Gran Maestro –, alacsony a vérnyomásom, gyomorfekélyem van, és el vagyok adósodva.
– És boldog?
– Folyton – mondta a Gran Maestro.

56. oldal

>!
cherryd

-Rendben van. – mondta az ezredes. – Akkor hát föltárom. Egyetlen nagy titkunk van, de azt ismerned kell. Javítson ki, Gran Maestro, ha tévesen mondanám.
-Ám halljuk a titkot. – mondta a Gran Maestro.
-Föltárom a titkot. – mondta az ezredes. – Figyelj rám, Lányom. Íme: a Legszentebb Titok. Hallgasd áhítattal. „A szerelem szerelem, a mulatság mulatság. De mindig csönd van, ha meghal az aranyhal.”

232. oldal (Európa zsebkönyves)

>!
Nílkantha

…minden távolság megváltozik, és minden kisebb lesz, amikor az ember megöregszik.

51. oldal, Forum Könyvkiadó Novi Sad, 1966


Hasonló könyvek címkék alapján

John Steinbeck: Egerek és emberek
Szerb Antal: Utas és holdvilág
Henry James: A galamb szárnyai
Albert Camus: Az idegen
Thomas Mann: A varázshegy
Albert Camus: Közöny
Kertész Imre: Sorstalanság
Saul Bellow: Herzog
William Faulkner: Míg fekszem kiterítve
John Steinbeck: Késik a szüret