Ready ​Player Two (Ready Player One 2.) 72% 278 csillagozás

Ez a rész is beindította bennem a nosztalgiarakétát, de azért volt sok olyan része is, amelybe a nyolcvanas években vagy nem akartam, vagy nem tudtam bekapcsolódni, merthogy nem angol nyelvterületen élek. Ennek ellenére látványos és kalandos történet volt, számtalan olyasmivel, ami létrejöhet, amennyiben az emberiség nem pusztítja el magát sokkal hamarabb. Vajon mi fog először létrejönni? Az öntudattal rendelkező MI, vagy a poszthumánok, akik emberi tudatok másolata? A szerző válasza az, ami, nem világrengető, de nem is várhatjuk ezt el tőle, mert alapvetően szórakoztatni akar, ami sikerül is neki. Ez is egy együltőhelyembenkiolvastam köny lett. És akarok egy ONI-t.

Kicsit több „vakfoltom” volt, mint az első részben, így – és a Monty Python híján – nem éreztem annyira magaménak a történetet, mint az elsőt, ami igazi revelációként dobogtatta meg a szívemet. Volt persze sok-sok örömteli ráismerés, de lényegesen kevesebb, mint a Redy Player One-ban. Többször éreztem, hogy egy-egy kaland túl hosszúra sikeredett, vagy hogy a végén hirtelen elvágták és elkötötték, mint a kolbászbelet. Ennek ellenére jó kaland volt, ha az elsőhöz nem is fogható. spoiler
A vége kissé vegyes érzelmeket keltett bennem, amolyan ambivalenseket. Szeretném azt mondani: Hát, majd meglátjuk…

I was not ready for this

Tagadhatatlan, hogy egy kult-könyvhöz folytatást írni nem kis feladat. Általában nem sikerül jól, ahogy a Ready Player Two sem. De hogy kifejezetten rossz lett volna? Ezt sem mondanám.

Wade és a Tökösök a világ legnagyobb multicégének vezetőivé nőtték ki magukat az első rész Tojás-vadászatának nyerteseiként. Unalmasan zajlik a multimilliárdos élet Wade világában, amíg meg nem jelenik a Szent Grál az ONI, és az OASIS felhasználók lehetőségeinek tárháza még tovább bővül. off

Az első 200 oldal szkeptikus nihilizmusába rengeteg repetitív arrogancia vegyült. Untam. Tudtam, hogy lesz itt még egy kaland, de nem nagyon értettem, mégis hogyan lesz ebből bármi. A szeretett csapat széthúzott, nincs igazi főküldi, csak a világ agyonismételt leírása különböző aspektusokból. Aztán beindul a vadászat… de Wade rögtön orrabukik benne. Tunyacsáp lett, nincs mese. Az okos karakter, akit megismertünk az első kötetből, immár nincs sehol. Okkké…
De aztán megjelenik Anorák, Halliday gonosz “iker tesója” is, nekem meg az az érzésem támad, Cline minden toposzt le akar rombolni, amit az első kötettel felépített. Ezt az érzést csak tovább erősítette H picsogása a “black lives matter” témában spoiler, a nők jobbak a “me too”-ra reagálva spoiler, és sorolhatnám. Az OASIS menekülés volt az első részben mind a könyvbeli szereplőknek, mind az olvasóknak, de a folytatásban Cline-nak még ezt a Paradicsomot is sikerült feláldoznia az aktuálpolitika meg a jelenkor szociális problémáinak oltárán. Mély csalódás volt ez számomra, mivel demagóg módon elég direktbe pakolja az olvasó arcába ezeket, semmi finesse nincs benne.

A történet szerint most a Szirén Lelkének Hét Szilánkját kellett megtalálniuk és összerakniuk kedvenceinknek Halliday örökösének. Ez konkrétan két személyt jelent, aki olvasta az első részt, az tudja, kikről van szó. A többiek tulajdonképpen statiszták a történetben, akik mégis sokkal többet és jobban tudnak, mint főhősünk. A Tökös Kettőnek a szerepe csupán nosztalgikus visszatekintésként silányul el a sztoriban, ahogy Sorrento alakját sem volt éppen indokolt szerepeltetni, mert a nevén kívül, komolyabb mozgatórugója nem lett ennek a történetnek. Anorák karakterét ellenben nyilvánvalóan azért húzta be Cline, hogy legyen tétje az egész vadászatnak. Mondjuk őt legalább sikeresen beleszőtte a kerettörténetbe, jól belesimul mind a pszichológiai vonalba, mind a cselekménybe.

A szilánkok… Többségében élvezhető volt a keresés, de a harmadik szilánk nálam rendesen kiütötte a biztosítékot az agyamból. Itt éreztem először azt, hogy hiába ismerem a pop kult utalásokat, fogalmam sincs mi történik és miért. Aztán jött az ötödik szilánk, és nem is fárasztottam magam azzal, hogy megértsem az okokat. Kár érte. Cline elérte, hogy az utalások, amik az első részben jelentőségteljesen és annyira kellemesen nosztalgikus zsongással simultak a szövegbe, a folytatásban száraz adatbázissá silányuljanak. Mintha csak az enciklopédikus tudását fitogtatta volna. Azon kívül, hogy nem sokat adtak hozzá a cselekmény előmozdításához, üres díszletként sem voltak túl meggyőzőek.

Viszont. És itt a nagy DE. Összességében nem okozott akkora csalódást a Ready Player Two, mert a karakterek önazonosak maradtak off. Art3mis, H, Shoto és Wade még mindig imádni valóak, emberi problémáik, gondolkodásmódjuk szerethetően közelebb hozták őket hozzám, karaktereik tovább mélyültek az első rész után.

Hogy kiknek ajánlom? Akik a szívükbe fogadták az első részt, de mégis képesek érzelmileg eltávolodni a történettől annyira, hogy észrevegyék, Cline karakterei tele vannak élettel, valós és emberi problémákkal. Nem ajánlom azoknak, akik ugyanazt az érzést akarják kapni, mint amit az első résztől kaptak, valamint a hard sci-fistáknak és a technoremetéknek.

Ne feledjétek: A cél a kulcs! A cél a tojás! :)

Nekem egy fokkal az első rész jobban tetszett. Ezt a részt nem éreztem annyira fontosnak.
Igaz nekem az 1. se volt szívem csücske, annál inkább a film. (Azt imádtam.) A könyvet magát kicsit untam. De a film nagyon magával ragadott és beszippantott.
Biztos, hogy nem lesz újraolvasós nálam.

Überkirályság volt ez a szilánkvadászat is, méltó folytatása a tojásvadászatnak! :) Ugyanaz a hatásfok és száguldás és hihetetlenül sok utalás és részlet a 80-as évek popkultúrájából, pl. Prince vagy Tolkien világa, de felbukkan itt John Hughes összes filmje, az ifjú Vasember Robert Downey Jr. és ezerféle zenei, játék, kulturális utalás és még több meghökkentő részlet. Megint csak kapkodtam a fejem és szaporán kerestem a hivatkozásokat, hogy értsem is nagyjából, hogy merre járunk és mit csinálunk, amellett, hogy azért sok minden megvolt nálunk is vagy ismerős az első részből, azért bőven kapunk az arcunkba újdonságot is.
Bár nagyon adom Dávid véleményét is https://moly.hu/ertekelesek/4606844, hogy lehetett volna még mit finomítani és még látványosabbá tenni az élményt, amit az ONI ad, és sokkal több ziccert is bevihetett volna még, bár nem vagyok kocka, nekem összességében remek élményt nyújtott és várom a filmet, ami remélem, ugyancsak megüti az első rész szintjét!

Sajnálatos módon nekem nem adta azt az életérzést amit az első rész, sőt, még azt sem, amit az Armada, ami nekem szintén nagyon tetszett.

Mivel az első részben megkaptuk a világépítést, itt fikarcnyit sem törődünk vele. Valahol érthető, ott van az első részben, viszont a hangulatból sokat elvett.
Viszont azt már nehezen bocsátom meg, hogy olyan magas labdákból nem hozzuk ki a maximumot, ami talán a könyv lelke lenne.
Gondolok itt arra, hogy amikor bemutatja az „új találmányt”, ONI-t, és a srác megy és felfedezi vele az OASISt, akkor el van mondva, hogy mennyi lehetősége nyílik, értsük meg, mindenben, de tényleg mindenben, értsük meg, a szexben is, értsük meg, bármit megtehet, mindent érez lát szagol értsük meg bárkinek a helyébe beleizélhatja magát és átélhet BÁRMIT ÉRTSÜK MEG BÁRMIT. Színészek adják el az jeleneteiket úgymond, hogy beleélhesd magad, érted? Bármibe, értsd meg.
Basszus, hát ez mennyi magas labdát kínál, hogy bemutassa ezt a dolgot, hogy a kockák szívét megdobogtassa?! Miért nem ír le pár fantáziadús példát? Hogy mit csinálna egy kocka?
Mittudomén, miért nem mondja, hogy Arnold eladta a terminátor jeleneteit az ONI-nak, így most a terminátor bőrébe bújhatunk és blablabla, vagy akármelyik ilyen ős geek filmbe, jelenetbe. Ő lehet flash, Batman, Superman, bárki, mittudomén. Nem, csak képzeljük el, hogy bármi és bárki.
Pedig ezt kihasználva eljátszhatta volna az első regény elejét, mármint, amikor bemutatta az OASIS-t, csak most ezen az ONI-n keresztül. Ezzel a kis trükkel a hiányolt világ bemutatását is kipipálhattuk volna újra, emeltük volna egy szinttel a tétet, feelinget.

Szóval az első 100 oldal után kicsit csalódott voltam, de aztán szerencsére meglendült a szekér.
Elkezdődött az új feladat teljesítése. Ez már kényelmesebb terep volt, kicsit újra kockának érezhetjük magunkat, kalandozhatunk. Király.
De egyes küldetések sajnos megint nem jöttek át nekem annyira. Néha leült a hangulat, túl volt nyújtva, és az easter eggek sem a régiek.
Viszont a sztori nem rossz, élveztem, gyorsan fogytak az oldalak. Általában.

De aztán itt vannak a bossok.
Basszus, spoiler visszacibálása teljesen felesleges volt. A karaktere lényegében semmit nem csinált. Semmi pluszt nem adott hozzá a történethez egyszerűen. Senkit nem is érdekelt igazán. Totál céltalan volt. Szóval ez minek is kellett? Ráadásul a másik új boss mellett annyira eltörpült eleve, hogy teljesen elvesztette közpénz jellegét.
A másik boss pedig, akit hadd ne leplezzek le az értékelésben hát… nem tudom, nekem ez se igazán feküdt. Egyszer magasztaljuk a karaktert, egyszer szidjuk, aztán megint bírjuk, de már nem annyira. Mondhatnánk, hogy „árnyalták”, de inkább egy kicsit olyan meh volt az egész.

A karakterekről annyit, hogy őket sem építettük tovább. Ott voltak, kész. Ja, meg a csapat feléről legalább kiderült, hogy amúgy lmbtq. Ez fontos volt ebben a történetben, lol.
Az új tökös ötös kettő csapat meg egész érdekes új fényt hozott. Volna. De aztán elfelejtettük őket a könyv végéig, hogy aztán előkapjuk őket csak azért, hogy legyen valami értelmük. Pedig a vezetőjük érdekes karakter lehetett volna. spoiler

Sajnos bátran kimerem jelenteni, hogy nem, nem hozza az első rész színvonalát, geekfaktorát, feelingjét, flowját sajnos. Nehéz is lett volna ezt a bravúrt megismételni, így most a színvonal kissé hullámzó lett.
Mindettől függetlenül kérlek titeket, ne rémisszen meg túlzottan az értékelésem. Így összeszedve ez most szörnyen hangozhat, de azért még mindig egy nagyon élvezhető, remek kikapcsolódást nyújtó folytatásról beszélünk.

Utólag még eszembe jutott: A „szerelmi szál” megoldása is olcsó volt, meg kihagyott ziccer.
Összevesznek Parsifalék, csak azért, hogy ebben a részben újra összejöhessenek, miközben behozunk egy új karaktert, aki rajong Wade fiúkáért. Azzal lehetett volna kezdeni valamit, ha összevesztek. De nem, inkább hagyjuk a levegőben lógni és totál feleslegesen hozunk be új karaktert, és csinálunk egy alapozatlan kamuszakítást, hogy… hogy.

„Hosszan mérlegeltük a mellette és ellene szóló érveket.”

Jobban tetszett, mint az értékelések alapján gondoltam volna, de azért érződik a húzzunk le még egy bőrt. Sok tekintetben a RP2 az RP1 újrajátszásának tűnik, de hiányzik belőle valami, ami megadná az első könyv hangulatát. Mint amikor először főznek egy remek ételt, másodjára csak a hozzávalókat dobálgatják a kondérba szakácstudás nélkül, mondván, hogy a recept úgyis bevált korábban. Más szavakkal: bizonyos kulcsszavak alapján kódrészleteket másoltak ki az elsőből, átneveztek pár változót (pl. most 3 helyett 7 a kitüntettet szám), hozzáírtak pár mutatós grafikai eljárást és pontszámolgatós kijelzőt, aztán lefuttatták, és a bugokra fittyet hányva játszásra bocsátották.

Nagyrészt a virtuális környezetben, az OASIS-ban játszódik, amivel a 18 milliárdos népességű, túlmelegedés határán ingadozó hús-vér világ helyzetének alakulását mellőzhette, és a (gyakran csak a 80-as évek Amerikáját ismerőknek érthető) popkulturális utalgatásokra és a képzeletet szabadjára engedő jelenetekre fókuszálhatott. Ez eleinte előnyére vált szerintem, bár azért hamar beütött a túladagolás. Ez már nem húsvéti tojás vadászat volt, hanem habosra felvert tojáslétengerben küzdés az alámerülés ellen.

„Soha nem unjátok a korábbi nemzedékek nosztalgiájában turkálást?”

Vannak újítások is: az OASIS atyja még halála előtt titokban összehozott egy neurális technológiát, amivel még jelentősebb élménnyé válhat a részvétel. És persze egy újabb kincsvadászathoz elhintett nyomokat a rendszerben.

Innentől megy ugyanaz a móka és kalandozás, mint az első könyvben, azzal a különbséggel, hogy egyre inkább háttérbe szorul minden más, ami nem virtuális, mintha a valóság azon oldala nem is létezne. Egy idő után már nem is lépnek ki a szereplők, végig játékban maradnak. Kijelentik, hogy rettentően rossz odakint, és mennyei idebenn – aztán ezzel el is van intézve. Sem feszültség, sem egyensúlyozási szándék nem jelenik meg a regény során a két világ között. Sőt, egyfajta digitális diktatúra látszik kibontakozni, a főszereplővel az élén.

„Egy egész nemzedéket változtatunk ONI-függővé, mielőtt megtapasztalhatnák az életet a való világban.”

De aztán ez a szál is elsikkad a kincsvadászathoz képest – amire kevesebb ideje van a szereplőknek, mint Jack Bauernek megmenteni a világot. Nincs idejük sokat gondolkodni, így az olvasónak sem hagynak időt belegondolni a logikai bakugrásokba, világépítési és történetvezetési lyukakba, jellemfejlődési hiányosságokba.

„És akkor nem tehet mást, mint hogy folytatja a játékot.”

Kezdjük a rossz hírrel: nem ér fel az első rész szintjére.
Az első 100 oldalon kb dühöngtem. A sztori nem haladt sehova, csak arról ment a pofázás, hogy mit csináltak X éven keresztül Wade-ék a GSS új tulajaiként. Boooooring.
Ennyit a rosszról.
Ha az első 100 oldalt kivesszük, egy egészen remek kis könyvet kapunk. A tétek magasabban vannak mint korábban, az akció pörög (bár még mindig néha túl sok az olyan leírás, ami a cselekmény szempontjából halál lényegtelen).
Remek kikacsintások régi videójátékokra, filmekre, zenékre.
Kicsit jobban megértettük az OASIS működését is.
Wade, H, Shoto és Art3mis továbbra is jól funkcionálnak együtt, és szükség is van a kis csapat minden tagjára ahhoz, hogy sikerüljön befejezniük a küldetést.
Végül Cline olyan lezárást adott a könyvnek, amivel sikeresen kizárta, hogy trilógiává bővítse a sorozatot. Szerencsére. Ebben már nincs több.

Magamat is megosztottam ezzel a könyvvel, mert valahol nagyon is tetszett, de más részről tekintve a felesleges részek egymásra halmozása miatt képtelen elérni ugyanazt a hatást mint az első rész. Az író nem igazán találta a kapcsolódási pontot, hogy hogyan is kéne folytatni Wade történetét. Ezért a könyv viszonylag hosszú eleje fájdalmas kínszenvedés. Aki ezen átrágja magát, láthatja hol tartanak néhány év után a szereplők, és végre kezdetét veszi a második kaland. Ami igazán csak akkor áll össze, amikor a csapat tagjai is nekidurálják magukat. Mert most nagyobb a tét. Bevallom a mostani keresgélés nem kötött le annyira, de az tetszett, hogy ezúttal nem Wade volt a kizárólagos agytröszt, hanem a többiek is aktívan hozzájárultak tudásukkal a szilánkok megszerzéséhez. Lehet, én is kapok egy villámot a hátsómba, de a Prince küldetés szerintem totál zavaros volt, és nagyon hosszúra is sikerült. A cselekmény vége érdekes volt, bár kicsit kiszámítható.

Nagyon tetszett, akárcsak az első rész. Ismét izgalmas, rejtvényfejtős kalandba csöppentem. Tetszik az egész 1980-as évek hangulata a könyvnek. A karaterek még mindig szimpatikusak voltak, örülök, hogy még többet is meglehetett tudni róluk. Mindegyik világ ahol jártak az OASIS-on belül érdekes volt valamilyen szempontból, bár nem mindegyik nyerte el a tetszésem. Mindenesetre jó volt újra erről a világról olvasni.