Már a nosztalgia sem a régi…
Ha azt nézem, hogy mit idézett meg ez a könyv – a ’80-as évek szellemet – akkor akár lehettem is volna a célcsoport.
De nem lettem. Nagyon nem…
Pedig, mivel alig egy évvel vagyok fiatalabb az írónál, és kb. 10 éves korom óta, amikor az első pénzbedobós játékgépek megjelentek, lenyűgöztek a számítógépes játékok, és ’80-as évek filmjei és zenéi is közel állnak hozzám, vagy legalábbis ismerem őket, minden adott volt, hogy felpattanjak a nosztalgiabiciklire és kiélvezzem a geekség bennfentes örömeit.
De eléggé émelyegtem attól, ahogy Cline nagykanállal tömte le a torkomon a ’80-as évek (főleg) amerikai nerd- és popkultúráját. Ennyire szerintem tinédzserként sem voltam kocka, mostanra pedig az egykori rajongóból inkább lettem kritikus, aki legfeljebb elnézően mosolyog, hacsak nem megrökönyödve bámulja a legtöbb dolgot, amelyekért kamaszként még lelkesedett.
És ezért a könyvért is legfeljebb 30 éve lelkesedtem volna, nagy kár (csak viccelek!), hogy nem akkor íródott…
Mert hogy ez egy YA disztópia, annak az általam ismert összes ismérvével: van benne egy rakás meg nem értett tinédzser, akik a VR-ben hót menőnek számítanak, de egyébként a való világban kapcarongy szinten vannak, és szociofóbiások és nem is csak csipetnyit szociopaták is. Van egy nagy gonosz, pénzéhes és velejéig korrupt megatársaság, ami azért nagy, gonosz és velejéig korrupt, mert csak. És persze egy többszintes KÜLDETÉS, aminek a végén ott vár a győztesre a dollármilliárdokat érő VR vállalat, a virtuális örök élet, meg a rendszergazda varázskastélya. Szóval, minden lúzer geek nedves álma.
És ez volt a legnagyobb bajom ezzel az egész koncepcióval: az, hogy nem csak fanfic, de gátlástalan, (ön)kritikátlan fanservice is, ami a tényleges tartalmához és a Coelhot megszégyenítően mély mondanivalóhoz képest rohadtul túl van nyújtva és írástechnikailag sem hoz többet, mint a kötelező minimum.
Ennyi ötletből lehetett volna írni egy ütős novellát, ha a jól megrágott tanulság helyett valami másra fut ki a sztori, vagy esetleg egy kisregényt, egy alaposabb világleírással és több interakcióval a szereplők között.
Cline viszont igazi fanboy, aki fanficet írt a ’80-as évekről, gyenge, sok helyen durván logikátlan cselekménnyel, és nem túl hiteles, a Mary Sue / Gary Stu szintnél épp hogy csak két grádiccsal magasabbra kalibrált karakterekkel.
Ettől még a könyv fogyasztható, de nekem ekkora mennyiségben émelygést okozott…