Bomlás (Victoria Bergman-trilógia 1.) 83% 254 csillagozás

Jól megírt, gyorsan olvasható, helyenként hatásvadász, borzongató, és nem mellesleg spoiler beteg. Egymást követi a sok szörnyűség spoiler, amitől időnként kivert a víz. Olvastam, mert érdekelt, és képtelen voltam letenni, de a témája mégsem tetszett. Időnként túl sok(k) volt. Felettébb büszke voltam magamra, hogy rájöttem a Victoriával kapcsolatos titokra. Akarom én a következő részt? Naná! Előtte azonban kell valami kis könnyű limonádé.

Ha valaki bűnt követ el, annak sokféle magyarázata, oka, indoka lehet. Van, amit megértünk, és van, amit nem. Ebben a történetben azok a tettek voltak fölényben, amit az emberi lélek (és gyomor) nem igazán tud befogadni, és keresi a miérteket. Miért természetes valakinek a pedofília? Miért lesz valakiből gyilkos? Miért marcangolja önmagát? Miért fordul azok ellen, akik szeretik? A rengeteg borzalom ellenére én nagyon szerettem olvasni ezt a könyvet. Igazi, erős lélektani és pszichológiai regény, az emberi agy legmélyebb rétegeibe láthattam bele, és néha csodálkoztam, hogy egy-egy szereplő hogyan bírhatja még cérnával, ép ésszel. A legijesztőbb dolog a világon, ha nem tudjuk, hogy mi zajlik a hozzánk közel álló emberekben… annyira könnyű félreismerni egymást, amikor azt látjuk, amit látni szeretnénk, és nem a valóságot. Nagyon várom a folytatást! Ó, és a cím: tökéletes!

Bomlottam.
Hu, de még mennyire bomlottan.
Ez a kötet feltöltött, és rájövök, hogy én egy beteg állat vagyok. Ettől a regénytől pont azt kaptam, amit szeretek egy thrillerben: nyomasztó fertőt, gusztustalan, gyenge szereplőket, kegyetlen balsorsokat és „miafranc” fordulatokat a szürke események, leírások mögött.
Nagy meglepetéseket nem okoz épp, az események sem pörögnek, nem kell kapkodnod a fejed. Szép komótosan, vontatottan fordítja feje tetejére az érzékeid.
Imádtam utálni. I-MÁD-TAM

Van benne 30 oldalnyi izgalom a végén; néhány gusztustalannak szánt jelenet előtte, amihez vagy a gyomrom sok, vagy az írópáros kevés; egy teljesen felesleges leszbikus-szál – spoiler –; meg egy nagy hazugság a borítón, hogy ti. „jobb, mint Stieg Larsson”, nem, egyáltalán nem jobb.
Nyári limcsi strandra, vonatútra.

Ez a könyv beteg. Nem. Ez a könyv BETEG. Olyan mértékben vágott gyomron az emberi gonoszság és aljasság ábrázolása, hogy most muszáj valami szirupos, habos-babos lityi-lötyit olvasnom, mert az én lelki békém és egyensúlyom is bomlásnak indult. Az egész könyvtől, a történettől, a szereplőktől kirázott a hideg, mégse tudtam letenni. Azt hiszem gyorsan el is olvasom a másik 2 részt is, nem akarok emlékezni rá sokáig. Nem tenne jót.

Nehéz értékelést írni pusztán az első részről, vagy a sorozatról az első rész alapján. Önmagában nem ad kerek egészet. Még csak éppen megismerkedtünk a szereplőkkel, rengeteg az elvarratlan szál, amire minden bizonnyal a további két részben kapunk majd csak választ. Szóval, aki belekezd, az készüljön fel rá, hogy folytatni kell…
A történet sötét, mocskos és gyomorforgató – mimóza lelkületű olvasók inkább tartsák távol magukat tőle – de ami a legszomorúbb, legfelháborítóbb, hogy nem kizárólag a szerző képzeletének műve, hasonló esetek sajnos megtörténtek, megtörténnek. spoiler Erős a pszichológiai vonal – több könyvet olvastam már spoiler témában, hiteles ábrázolást nyújt, olyannyira, hogy már a könyv korai szakaszában nyilvánvalóvá vált számomra, amit az író a nagy csavarnak szánt. Ettől függetlenül faltam az oldalakat, és nagyon kíváncsi vagyok, hova fut ki a történet.

„Végignézni, ahogy minden
szépen lassan szétesik.”
Vad Fruttik: Darabokban

Jó régóta emésztem a sorozatot, hagytam leülepedni. Ritka, hogy egy könyv alapján beleszeretek egy krimiszerzőbe (pláne kettőbe!), de az Üvegtestek után ez megtörtént, így végre hozzáfogtam a régóta tologatott trilógiához. Alapvetően utálom, ha három regény ad ki egyet, de belátom, hogy egy ezeroldalasnak nulla esélye lett volna az elolvasásra, nálam legalábbis biztosan. Persze így meg azonnal nyúltam a következő kötethez. Igen, az első rész inkább csak összezavarja, de egyben le is nyűgözi az embert. Viszont ezek a pasik meg mertek lépni valamit, ami miatt tényleg (halkan és óvatosan mondom) Stieg Larsson örökébe léptek: ami illúziót a Millennium-trilógia még meghagyott a svéd jóléti társadalommal kapcsolatban, azt durván lerombolták. Igaz, végtelenül beteg és undorító, amit elénk tárnak, megértem, aki nem folytatta az olvasást. A szaggatott stílust, a rövid mondatokat én már stíluselemként kezeltem, nem zavart. A sztori érdekes, izgalmas, bár nem nagyon lehet összerakni a történetet a rengeteg szálból. Ahogy viszont egy személyiség szétesését ábrázolják, az lenyűgöző.
(A sorozat egészére adtam a csillagokat.)

Az eleje baromi gyenge volt, el is gondolkodtam rajta, hogy vajon tényleg folytatni akarom-e én ezt, de aztán a buszra jó volt… Aztán a felétôl kb elkezdett nagyon tetszeni, mert összerendezôdtek a sorok, értelmet kaptak a részletek. Aztán a végére megint elvesztettûk egymàst. A vége elég nagy káosz volt.
Amit sikerûlt levennem a könyvbôl, az az, hogy minden férfi disznó. Nincsenek kivételek. Itt meg aztán mindenki még beteg állat is volt. A két nô meg csak egyszerûen nem volt szimpatikus.
Szóval; nem zárom ki a lehetôségét a folytatásnak, de egyelôre jegeljûk a dolgot.

A történet beteg, de jó. Nagyon szörnyű gyilkosságokkal nézünk szembe, de viszont amennyire szörnyűk, annyira flegmán vannak leírva. Az ilyen gyilkosságok szerintem egy kicsit több együttérzést igényelnek. Nagyon érzékeny személy vagyok, de ezek a gyilkosságok nem érintettek meg annyira, a kevés és egyszerű leírásuk miatt. A könyv nincs jól megszerkesztve, úgy értem egyes dolgok össze vannak keverve benne. Az elején megismerhetünk egy csomó szereplőt, akik élete le van írva, de utána eltűnnek és soha többet nem említik őket. E mellett, van egy pár fejezet, melyek nem kapcsolódnak sem a történethez, sem a szereplőkhöz, hanem csak úgy be vannak dobva. Mondjuk, a könyv fele után kezdett csak tisztázódni a történet és ekkor vált csak érdekessé és letehetetlenné. A vége függővéges, nagyon érdekel, hogy mi fog történni, szóval a nem túl pozitív élményeim ellenére is el fogom olvasni a folytatást.

Nem egy kedves történet, ahogy azt a borítója is sugallja, viszont izgalmas, fordulatos, kicsit beteges és hidegrázós.
A két főszereplőnk, Sofia és Jeanette igen eltérő személyiségek, de mindkettő kedvelhető, és nincsenek könnyű élettel megáldva.
A másik két nagyon fontos szereplő, a sorozatgyilkos, akinek bepillantást kapunk a napjaiba, illetve Victoria, akivel alaposabban is megismerkedhetünk a Sofia által tartott terápiás ülések alkalmával.
Mindegyikük nézőpontja igen érdekes és feszültséggel teli, és sok pluszt ad a regényhez. A cselekmény szépen folyamatosan halad előre, számomra valahogy mégis kevés volt. Persze, trilógia, tudom, van tovább. De olvasás közben nem kapott el az az „azonnal tudni akarom, hogy mi a vége és máris olvasni a következő részt” érzés, így egy kicsit jegelem is a folytatást. Viszont biztos vagyok benne, hogy nem a könyv tehet róla – talán csak túlságosan rákészültem, hiszen már régóta várt regény volt ez számomra.