Hiába ​futsz 83% 42 csillagozás

Viszonylag nemrég került csak kezembe a szerző e műve.
Kedvelem Remarguet. Pedig nem felemelő élmény őt olvasni, inkább lehangoló, kiábrándító.
E regény sem nyújt más élményt. Adott a II.VH után egy megcsömörlött katona, aki autóversenyzéssel keresi kenyerét és kockáztatja életét, valamint egy tüdőbeteg fiatal nő, akit már 4 éve szanatóriumban tartanak, amelyet börtönnek érez. Érzéseik egymás iránt fellángolnak, miközben mindketten szabadulni szeretnének kötöttségeiktől. E lángoló szerelem adja azt az illúziót- időlegesen persze – hogy törekvéseik sikerülnek, de az ÉLET nem adja meg számukra e lehetőséget. Az üzenet: a mindennél rosszabb háború által tönkretett lélek, valamint az egészsége érdekében keveset tevő szellem bukása determinált.
Tipikus Remarque regény, mondhatni megszokott hangulat, alkoholos mámor, haláltánc – s közben meggondolandó, hogy a háború nyomán a háttérben százmilliók álmodni sem tudnak hasonló életről…Nem korszakalkotó munka, csak egy jó könyv…

A legjobbkor és egyben a legrosszabbkor került a kezembe, fáj és remeg minden porcikám tőle és általa.
Többen mondták már, hogy sokat, talán túl sokat beszélek a halálról, a humorom is gyakran fekete humor. Való igaz, gyakran rágódok ezen a gondolaton, ha verset írok, akkor is legtöbbször a halál a téma. Valahogy úgy tudnám megfogalmazni, hogy játszom a halállal. Persze nem úgy, hogy magam vágyom rá, vagyis, hogy szeretnék meghalni, dehogyis! Még mielőtt valaki félreértené. Valaki virágokról, valaki állatokról ír, én a halálról.
Aztán erősen vonzódom a betegekhez, na persze, megint a halál.
Most pedig ebben a könyvben mindent megkaptam, ami csak fájhat egy emberi léleknek, sőt, ez a sok fájdalom akár több lelket is meg tudna tölteni egyszerre.
Most, hogy alapvetően itt-ott lebeg körülöttünk a halál, különösen életszerű volt az egész könyv. Vagy halálszerű?
Szerettem a szereplőket. Persze mindenkit, akit szeretünk, előbb vagy utóbb elragadja a Halál.
De mégis: „Az ember szeretné, ha lenne mellette valaki a halálfélelem pillanatában.”

14 sorban 10 alkalommal jelent meg a halál kifejezés. :(

     Befejeztem az olvasást, és nehezen megy, hogy bármit is írjak róla. Ennyire komor történetet is meg lehet írni csodálatosan.
     Két megtört lélek egymásra talál, és egymásban keres vigaszt, kalandot, vagy azt, amire épp szükségük van, de arra csak későn jönnek rá, hogy igazából egymásra van szükségük. De nem csak a halál árnyéka áll az útjukba, hanem a saját önfejűségük, és valamennyire az önzőségük is.
     Olyan nyomasztó az egész hangulata, hogy még a szerelem is nyomasztó. Egy háborút megjárt férfi, egy szanatóriumbeli élet, hogy mindenki elveszít valakit, vagy valamit, minden annyira lehangoló. Bennem, olvasóban is ott bujkált a félelem, hogy mikor fog bekövetkezni az az elkerülhetetlen, ami elől bárki is hiába fut.

Régebben valahogy jobban szerettem Remarque-ot olvasni… Így felnőtt fejjel nehézkesebb, fájóbb szembesülni azzal az élettel a lapokon, amiről az író már lehántotta az illúziók puha héját. Így minden megírt pillanat éles, karcol, és fáj.
Lillian tragédiája borítékolható, Clerfayt-é épp csak meglepő… A Hollman-nal kapcsolatos csavar pedig kiszámítható iróniája az egésznek.
Ha azt kellene megfogalmaznom, miről is szól ez a történet, azt mondanám, arról, hogy senki sem akar egyedül meghalni, és hogy élete utolsó heteiben-napjaiban még a legvadabb, leginkább lázadó szellemű ember is alázatossá válik.
Az igazi dráma nem is feltétlenül az a rengeteg halál, melyekkel ebben a regényben szembesülhetünk, hanem az, hogy Boris miként áldozza idejét, pénzét, energiáját egy olyan emberre, aki ezt az áldozatot becsülni képtelen.
Szomorú korrajz, szomorú regény. Az utolsó oldal után nem sok más marad az olvasóban, csak a végtelen kiábrándultság.

Egyik kedvencem. Nagyon szeretem Remarque „romantikázását”. Nem idealizálja a szerelmeket,az aztán biztos!!

Jó, kis szokásos Remarque, már túl az igazán nagy regényeken, de azokból még felvillantva a jobb pillanatokat, a jól megszokott fordulatokat, amiért igazán lehet szeretni – az egyik szereplő szerint szalonfilozófikus párbeszédekkel együtt.
A sztori maradt a régi, a díszletek változtak: adott egy férfi és egy nő, állandó kellékként egy orosz és valaki meghal, de addig még gyorsan és sokat élnek, töprengenek, szeretnek egy sort és közben elgondolkodtatnak engem is.