…és ​azután (Nyugaton a helyzet változatlan 2.) 89% 61 csillagozás

Hamisítatlan pacifista propaganda, de a csúcskategóriás fajtából. Remarque a maga érzelmességet, humort és horrort ötvöző néptanító-stílusában leltárt készít mindazon dolgokról, amik az első világháborúból hazatérő német frontkatonákat várták. A Nyugaton a helyzet változatlan szerves továbbgondolásáról van itt szó, kicsit szószaporítón, de talán még gondolatébresztőbben is, mint ahogy azt a méltán népszerű klasszikus előzmény teszi. Helyenként persze már-már idegesítően didaktikus, és akit irritál az irodalomban a népművelés, néha majd a fejét csóválja*, de engem bőven kárpótolt, hogy ebben a könyvben bukkan fel talán először annak a problémának a részletes, mégis emészthető irodalmi kibontása, amit manapság poszttraumatikus stressz szindrómának neveznek. És hát az is nagyon ügyes, ahogy Remarque fogja a bajtársiasság éthoszát (azt az erényt, amit ő is, meg a barnaingesek is nagyra becsültek), és bemutatja, a fasiszta fogalomértelmezés hogyan semmisíti meg annak valódi értéktartalmát.

Van ebben a könyvben amúgy egy kép, ami nagyon megragadott: a hazatérő katonák tanácstalansága, amikor a meglátják a háború által nem érintett otthoni városokat. Aztán még az is, amikor a végén az erdőben pihenő veteránok látják a következő generációt, a tejfölösszájú kamaszokat lelkesülten gyakorlatozni. Ennek a résznek a keserűsége jelzi, Remarque tudatában volt annak, irodalma nem fogja megmenteni a történelemtől a németeket. Mondjuk a második világháborúból hazatérő katonákat legalább sikerült Hitlernek megkímélnie attól a sokktól, hogy Németországot romlatlan állapotban lássák viszont… Gratula.

* Engem amúgy idegesít. És néha csóváltam is a fejem. Ugyanakkor ha valamikor szükség volt népnevelésre az irodalomban, akkor az a német ’30-as évek, és ha valaki jól csinálja a népnevelést, akkor az Remarque.

Remarque e műve a méltán világhírű Nyugaton a helyzet változatlan című regény folytatása. Közismert és népszerű első részével ellentétben Magyarországon a Dante 1931-es kiadása óta nem talált kiadóra, noha szerves folytatása amannak.
A századból maradtak a fronton. Mindenki a békéről beszél, ami bármelyik nap bekövetkezhet. A harcok már nem a régiek, senki sem akar a béke előtt néhány nappal kockáztatni.Aztán kiderül, hogy meglógott Vilmos császár. Akiért harcoltak. Akiért éveken át az életüket kockáztatták a pergőtűzben. A katonák csalódottan indulnak haza papírtalpú bakancsaikban kreppapírba kötözött sebeikkel. Az útközben beléjük botló jól felszerelt amerikai katonák szuvenírként vásárolják szakadt felszerelésüket tőlük. Mindenki nagyon várja már a hazaérkezést. A négy év katonaság alatt a teenadzserként bevonult gyerekekből tapasztalt bakák lettek, akik számára a háború egybites rendszere után (0=meghaltál, 1=túlélted) vissza kell illeszkedni a mindennapi életbe. Ez viszont nem könnyű. Ha meglátnak egy tyúkot reflexszerűen elkapják és kitekerik a nyakát – jó lesz vacsorára. Séta közben folyamatosan felmérik a terepet, hol lenne jó fedezék, géppuskaállás. Ha vitájuk van ütnek. Ha társuk bajba kerül, szó nélkül mennek. Szóval még egy jó ideig katonák maradnak. Mindezek tetejébe nagyon nehezen értik meg magukat családjukkal, mivel nem mondhatják el nekik a háború borzalmait (úgysem értenék meg) a család pedig nem igazán tud róla, ezért csak nézegetik/kerülgetik egymást. Legjobban katonatársaik társaságában érzik magukat, ezért mondvacsinált ürügyekkel újra és újra összejönnek, iszogatnak és kártyáznak. Megdöbbenve figyelik a körülöttük lévő világot. Egyesek őket hibáztatják, hogy ellustálkodták a háborút a fronton és ezért veszítettek. Mások azért hibáztatják őket, mert nem állnak a forradalom oldalára. Őt olyan Rejtő Jenősen jól megverik. Azok a katonatársaik, akik a hadseregben maradtak kénytelenek lesznek korábbi bajtársaikra fegyvert fogni és akár le is lőni őket. Valaki megtalálja álmai asszonyát, de szifilisze miatt nem meri feleségül kérni.Tehát ezeket még kiegyensúlyozott lelkiállapotban sem könnyű feldolgozni, szóval egy katonának négy év frontszolgálattal a háta mögött még annál is nehezebb.Mindenki a saját módján próbál visszailleszkedni, de a sok-sok szálból rengeteg jut zsákutcába, adja fel a harcot vagy egyszerűen beleőrül. Talán a végére egy kicsit elsimulnak a kedélyek, lassan lassan beilleszkednek, de azt látni kell, hogy ők azért mindig katonák maradnak. Az évek teltével megdöbbenve veszik észre, hogy a fiatalok ismét szervezkednek, hadgyakorlatokat szerveznek és ismét menő dolognak tűnik még a háború, mert a vezetők meggyőzik őket annak magasröptűségéről. Pont, ahogy velük tették. Méltó a regény első részéhez, kitűnő írás!

Onnan folytatódik a történetet, ahol az első részben abbamaradt. Még mindig a fronton vagyunk, négy év után vége a harcnak, ennek ellenére bizonytalan érzés fogja el a katonákat. Mélabúsan búcsúznak a kaszárnyától, négy fájdalmas évet hagynak hátra, és sok meghalt bajtársat.
A túlélők hazatérhetnek, mégsem hoz számukra enyhülést. Szívbemarkoló az a jelenet, amikor a szerencsétlen tömeg, a sok sebesült katona masírozik otthonaik felé off

Az első világháborúból hazatérő német frontkatonák nem találják otthon a helyüket.
Semmi nem olyan már, mint azelőtt volt. Főként ők maguk nem.
Idegenné válik számukra a világ, a hőn szeretett otthon, nem tudnak beilleszkedni, nem tudják mihez fogjanak. Próbálkoznak, keresik saját útjukat, de csak nagyon keveseknek sikerül. off off

Ebben a részben is többször megfogalmazódik, hogy mennyire értelmetlen is volt az egész off, mennyire fölösleges a háború off.

Ugyanolyan jó volt, mint az első rész, olvasmányos, elgondolkodtató, helyenként humoros off nekem nagyon tetszett.

Remarque tinédzser korom nagy kedvence volt, beszereztem és faltam a könyveit…ez azonban kimaradt, (de még csak ismerős sem volt a címe)… nagy köszönet @Minka -nak, hogy transzfer előtt olvashattam.
Kedvem lett újra elővenni a Remarque könyveimet (örök kérdés/probléma csak a mikor?: túl sok olvasnivaló, kevés idő)… ez most ugyanis kicsit nehezen ment, de olvasás közben azért visszajött az érzés, amiért régen szerettem.

Mint eddig minden, Remarque-tól olvasott mű, ez is mélyen érintett. Egyik kedvenc íróm ő régóta. Tárgyilagos, nem túlzó, finom lélekábrázoló stílusa magával ragadja az olvasót. A regény énelbeszélés, Ernst, a fiatal katona és bajtársai története. Az I. Világháború végén járunk, annak minden borzalmaival találkozunk a regény első oldalain. Majd jön a felszabadulás, hazaindulás és – térés. A várva várt béke, az otthon, az élet, a folytatás. Ám semmi sem lesz már olyan, mint azelőtt volt, sem a környezetük, sem a család, barátok, iskola, sem ők. Hiába keresi Ernst gyermekkora helyszínén a régi életét, érzéseit, nem találja. A család sem érti, milyen változásokon ment keresztül fiuk, ők a régit várták vissza, azt, aki a háborúba indult.
Visszatérnek a bajtársakkal az iskolájukba, tanulmányaikat folytatni, ahol szintén meg nem értésbe ütköznek. De levizsgáznak, állást vállalnak. A megbékélést sehol sem és semmiben sem találják. Vágynak vissza a harcmezőkre, mert ott legalább együtt voltak ők, katonák, bajtársak, egyértelmű szabályok között.
Hazaérve volt, akit tönkrement házassága várta, tönkrement egészsége, tönkrement idegrendszere, gyakori rémálmok, hallucinációk gyötrik, melyek kilátástalanságba, ürességbe, öngyilkosságba torkollnak. Remarque kitűnően fogalmazza meg a háború(k) értelmetlenségét. Azt, hogy nemcsak az ott harcolók, hanem az otthon maradottak életére is milyen súlyos következményekkel, hatással van, s hogy már semmi és semmi sem lesz ugyanolyan, mint azelőtt volt. A hazatérők nem találják a visszautat életükbe, nem találnak ehhez támogatást, megértést, segítséget, csak egymásra számíthatnak otthon is, akárcsak egykor a lövészárokban. Csalódottak, megsebzettek ezzel szembesülve. „Kötelességük lett volna megtanítani minket arra, hogy ismét hinni tudjunk jóságban, rendben, építésben és szeretetben.” De nem szabad feladni, ahogy Ernst is megfogalmazza a mű zárásaként: „.. de bizonyára egészen boldogtalan sem leszek soha, mert mindig lesz valami, ami megtámasszon – ha más nem, a kezem, vagy egy fa, vagy a lélegző föld.”
Megindító, szép olvasmány volt számomra.

Nem ez volt az első Remarque-könyvem (és nem is az utolsó), de még most is szíven üt ahogy és amiről ír. Minden könyve után hálát adok, hogy nem azokba a háborús évekbe születtem, és csak remélni tudom, hogy nem kell átélnem hasonló szörnyűségeket. De a háború borzalmait félretéve, az emberi gonoszságot, felszínességet és kicsinyességet bizony nap mint nap láthatjuk hallhatjuk, érezhetjük. És az erről szóló részek ütöttek szíven leginkább. Hogy amint civil ruhába bújtak az egykori bajtársak, oda lett az egyenlőség, és felvetette a fejét a rivalizálás, a fennhéjázás.
… és azután nem marad más, mint hogy a katona új értelmet találjon az életének az értelmetlen háború után az értelemtől nem túlfűtött világban.

Jó kis könyv ez…cselekményes, pergő, filmszerű, néha érzelmes. Szóval olyan Remarque-kos. Nem értem miért nem adták ki 60 évig, de aztán rájöttem…Megjelennek benne az első világháború után Németországban is lezajlott forradalmak. Amelyeket itt Magyarországon,-a rendszerváltás előtt- csak úgy emlegettek, Őszirózsás forradalom, vagy a másik a Dicsőséges 133 nap…És nem igazán ábrázolja ezeket pozitívan! Legalábbis nem a korszellemnek (’90 előtti kor) megfelelően!
Persze csak néhány oldalt kellet volna kihagyni, vagy néhány mondatot elferdíteni, máris jó kis munkásmozgalmi regényt lehetett volna belőle csinálni…De hál Istennek az akkori kiadók ezt nem tették meg…Írjuk ezt az egyet a javukra és olvassuk Remarque-t!

Örülök, hogy elolvastam a 2. részt is, de azért ez nem hozta az első színvonalát…

A sok szenvedést pedig már nehezen viseltem így el, így alig vártam, hogy végig érjek a könyvön, de elég vontatottan haladtam csak.

A naturalista ábrázolása a háborúnak és főleg, ami utána jön, kicsit sok(k) volt már nekem.

De mivel az első részből kb. mindenki meghalt, ezért az új szereplők behozatalával mindenféle sorsokat megismerhettünk, és szinte mind szomorú volt.

Személy szerint nekem jobban tetszett, mint a Nyugaton a helyzet változatlan, valahogy jobban meg sikerült kedvelnem a főszereplőt, és átéreznem azt az egész helyzetet, hogy képtelen a háború borzalmai után beilleszkedni a társadalomba. Hogyan is várhatná el az ember, hogy ilyen borzalmakat átélve valaki egyik napról a másikra elfelejtse az előtte lezajló szörnyűségeket és részt vegyen olyan érdektelen dolgokban mint a jövő tervezése, mikor a lövészárkokban napról-napra éltek és gondolkoztak, nem mertek előrébb gondolni a holnapnál. Szerintem mindenképp alapmű, de az olyan embereket nem fogja meghatni akik ezek után is háborúkat robbantanak ki, és maguk helyett másokat küldenek, hogy olyan embereket gyilkoljanak akik semmit sem ártottak neki, miközben a hatalmasok kényelmesen ülnek a karosszékükben.

Ez ugye a Nyugaton a helyzet változatlannak a folytatása, de sajnos nem olyan jó. Hogyan illeszkednek be a frontról hazatért katonák a régi, vagyis most már az új életükbe. Valahogy valami hiányzott belőle nekem, pedig Remarque rajongó vagyok azt hiszem.