…és ​azután 44 csillagozás

Erich Maria Remarque: …és azután

Remarque e műve a méltán világhírű Nyugaton a helyzet változatlan folytatása. Közismert és népszerű első részével ellentétben Magyarországon 1931 óta nem talált kiadóra, noha szerves folytatása, kiegészítése amannak, ott kezdődik valahol, ahol az véget ér – ha véget érhet egyáltalán.
„Mindenki békéről, fegyverszünetről beszél. Mindenki változik. Ha ismét csalódás lesz a vége, összeroskadunk…”
A hír igaz, a háborúnak valóban vége.
… És azután?

Győztesek és legyőzöttek címmel is megjelent.

Eredeti cím: Der Weg zurück

Eredeti megjelenés éve: 1931

>!
Hitel, Budapest, 1990
336 oldal · ISBN: 9630289334 · Fordította: Benedek Marcell

Enciklopédia 2

Szereplők népszerűség szerint

Paul Bäumer


Kedvencelte 5

Várólistára tette 15

Kívánságlistára tette 6


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Erich Maria Remarque: …és azután

Hamisítatlan pacifista propaganda, de a csúcskategóriás fajtából. Remarque a maga érzelmességet, humort és horrort ötvöző néptanító-stílusában leltárt készít mindazon dolgokról, amik az első világháborúból hazatérő német frontkatonákat várták. A Nyugaton a helyzet változatlan szerves továbbgondolásáról van itt szó, kicsit szószaporítón, de talán még gondolatébresztőbben is, mint ahogy azt a méltán népszerű klasszikus előzmény teszi. Helyenként persze már-már idegesítően didaktikus, és akit irritál az irodalomban a népművelés, néha majd a fejét csóválja*, de engem bőven kárpótolt, hogy ebben a könyvben bukkan fel talán először annak a problémának a részletes, mégis emészthető irodalmi kibontása, amit manapság poszttraumatikus stressz szindrómának neveznek. És hát az is nagyon ügyes, ahogy Remarque fogja a bajtársiasság éthoszát (azt az erényt, amit ő is, meg a barnaingesek is nagyra becsültek), és bemutatja, a fasiszta fogalomértelmezés hogyan semmisíti meg annak valódi értéktartalmát.

Van ebben a könyvben amúgy egy kép, ami nagyon megragadott: a hazatérő katonák tanácstalansága, amikor a meglátják a háború által nem érintett otthoni városokat. Aztán még az is, amikor a végén az erdőben pihenő veteránok látják a következő generációt, a tejfölösszájú kamaszokat lelkesülten gyakorlatozni. Ennek a résznek a keserűsége jelzi, Remarque tudatában volt annak, irodalma nem fogja megmenteni a történelemtől a németeket. Mondjuk a második világháborúból hazatérő katonákat legalább sikerült Hitlernek megkímélnie attól a sokktól, hogy Németországot romlatlan állapotban lássák viszont… Gratula.

* Engem amúgy idegesít. És néha csóváltam is a fejem. Ugyanakkor ha valamikor szükség volt népnevelésre az irodalomban, akkor az a német ’30-as évek, és ha valaki jól csinálja a népnevelést, akkor az Remarque.

9 hozzászólás
>!
Ákos_Tóth MP
Erich Maria Remarque: …és azután

Ha az ember szeretne egyre újabb és újabb dolgokat megtudni a háborúról, előbb-utóbb ki fog kötni a békeidőben játszódó történeteknél. A háború utáni világgal, a hátországgal, a kegyetlen múlttal és a széttört jelennel való találkozás ugyanis sokkal megrázóbb, mint a sokadik beszámoló a lövészárokharcról – ha másért nem, mert itt lehet szembesíteni az olvasót a békebeli hétköznapok embertelenségével (újabban mindig beugrik A bombák földjén utolsó előtti képsora, amiben James őrmester a szupermarketben áll tanácstalanul – ez a regény annak a néhány másodperces snittnek a jelképes könyvváltozata).

Remarque őstehetség, a huszadik századi irodalom meghatározó alakja. Jogos hőse a német irodalomtörténetnek, de egyben szent tehén is, akit lehet és kell is kritizálni. Az például óriási ellentmondás, hogy ő a legendás „harcos pacifista”, aki a békéért küzd, de a regényeiben rengeteg indulat, gyűlölet és megvetés halmozódik fel. Sportszerűen vádol, ujjal mutogat, humánus, de nem empatikus, a világképe pedig szögletesebb, mint egy Rubik-kocka. Életművében a klasszikusoktól az ujjgyakorlatnak is kiváló ponyváig fellelhető szinte minden, ő maga pedig bejárta a rögös utat – háborús veteránból bestseller szerző, forgatókönyvíró, világsztár lett.
Bennem is él egy fura kettősség vele kapcsolatban: a fentiek dacára ugyanis minden regényét szeretem még most is, egyedül csak a Szikrányi életet mellőztem mindig is, illetve az …és azutánt, mivel idehaza csak a másik kiadása volt meg, a rendkívül ocsmány borítójú Győztesek és legyőzöttek. Pedig ez a könyv zseniális, masszívan az életmű egyik csúcspontja: még benne van a kezdő művész megilletődöttsége, a háborús veterán lelki nyugtalansága, de oldalain felsejlik a lélektani vonulatra nagy hangsúlyt fektető profi író céltudatossága is, viszont nem ragadtatja magát fekete-fehér ellenségképek felskiccelésére. Ez a regény gyönyörű, igaz krónikája a háborúból hazaérkező, de otthon helyet nem találó német katonáknak – az elveszett generáció tagjainak, akiknek az otthon, a család, a szerelem, a karrier már egészen mást jelent, mint a normális embereknek. Akik szörnyű sebekkel, a bajtársi kötelék oltalma mögé bújva, komplexusokkal és félelmekkel, a hétköznapok törvényes rendjére fittyet hányva élnek napról napra, óráról órára. A kötet hasonlít a Nyugaton a helyzet változatlanra, ugyanakkor egészen más, mint a Három bajtárs. Ha ezt a három könyvet egyfajta trilógiaként kezeljük, akkor a zárás már közvetlen előszele a fasizmus ellen küzdő, már direkt a nagyközönségnek író Remarque-nak, az …és azután pedig szinte az utolsó őszinte megnyilvánulása egy frontkatonának, aki szeretné megérteni és átlátni a világot, de egy évtizeddel a harcok után még mindig alig sikerül neki…

Egyébként, ha már trilógia: én a Három bajtársnál többre tartom A fekete obeliszket, ami hasonló nyomvonalon jár, és a késői Remarque-regények között már-már nosztalgikusnak hat stílusában és mondanivalójában is. Az viszont biztos, hogy az idő eszmei szempontból csak ártott a jó öreg Erich barátunknak – talán jobbakat írt, amíg az ösztönök vezérelték a tollát, nem pedig a profizmus és a tudás. A bizonyíték itt van. Az én szememben egyébként a következő csúcspont a Szerelem és halál órája lesz, ami azonban egy teljesen másik fejezete ugyanennek a történetnek…

>!
Hitel, Budapest, 1990
336 oldal · ISBN: 9630289334 · Fordította: Benedek Marcell
>!
bagie P
Erich Maria Remarque: …és azután

Remarque tinédzser korom nagy kedvence volt, beszereztem és faltam a könyveit…ez azonban kimaradt, (de még csak ismerős sem volt a címe)… nagy köszönet @Minka -nak, hogy transzfer előtt olvashattam.
Kedvem lett újra elővenni a Remarque könyveimet (örök kérdés/probléma csak a mikor?: túl sok olvasnivaló, kevés idő)… ez most ugyanis kicsit nehezen ment, de olvasás közben azért visszajött az érzés, amiért régen szerettem.

>!
Zsuzsi_Marta P
Erich Maria Remarque: …és azután

Mint eddig minden, Remarque-tól olvasott mű, ez is mélyen érintett. Egyik kedvenc íróm ő régóta. Tárgyilagos, nem túlzó, finom lélekábrázoló stílusa magával ragadja az olvasót. A regény énelbeszélés, Ernst, a fiatal katona és bajtársai története. Az I. Világháború végén járunk, annak minden borzalmaival találkozunk a regény első oldalain. Majd jön a felszabadulás, hazaindulás és – térés. A várva várt béke, az otthon, az élet, a folytatás. Ám semmi sem lesz már olyan, mint azelőtt volt, sem a környezetük, sem a család, barátok, iskola, sem ők. Hiába keresi Ernst gyermekkora helyszínén a régi életét, érzéseit, nem találja. A család sem érti, milyen változásokon ment keresztül fiuk, ők a régit várták vissza, azt, aki a háborúba indult.
Visszatérnek a bajtársakkal az iskolájukba, tanulmányaikat folytatni, ahol szintén meg nem értésbe ütköznek. De levizsgáznak, állást vállalnak. A megbékélést sehol sem és semmiben sem találják. Vágynak vissza a harcmezőkre, mert ott legalább együtt voltak ők, katonák, bajtársak, egyértelmű szabályok között.
Hazaérve volt, akit tönkrement házassága várta, tönkrement egészsége, tönkrement idegrendszere, gyakori rémálmok, hallucinációk gyötrik, melyek kilátástalanságba, ürességbe, öngyilkosságba torkollnak. Remarque kitűnően fogalmazza meg a háború(k) értelmetlenségét. Azt, hogy nemcsak az ott harcolók, hanem az otthon maradottak életére is milyen súlyos következményekkel, hatással van, s hogy már semmi és semmi sem lesz ugyanolyan, mint azelőtt volt. A hazatérők nem találják a visszautat életükbe, nem találnak ehhez támogatást, megértést, segítséget, csak egymásra számíthatnak otthon is, akárcsak egykor a lövészárokban. Csalódottak, megsebzettek ezzel szembesülve. „Kötelességük lett volna megtanítani minket arra, hogy ismét hinni tudjunk jóságban, rendben, építésben és szeretetben.” De nem szabad feladni, ahogy Ernst is megfogalmazza a mű zárásaként: „.. de bizonyára egészen boldogtalan sem leszek soha, mert mindig lesz valami, ami megtámasszon – ha más nem, a kezem, vagy egy fa, vagy a lélegző föld.”
Megindító, szép olvasmány volt számomra.

>!
jadett
Erich Maria Remarque: …és azután

Nem ez volt az első Remarque-könyvem (és nem is az utolsó), de még most is szíven üt ahogy és amiről ír. Minden könyve után hálát adok, hogy nem azokba a háborús évekbe születtem, és csak remélni tudom, hogy nem kell átélnem hasonló szörnyűségeket. De a háború borzalmait félretéve, az emberi gonoszságot, felszínességet és kicsinyességet bizony nap mint nap láthatjuk hallhatjuk, érezhetjük. És az erről szóló részek ütöttek szíven leginkább. Hogy amint civil ruhába bújtak az egykori bajtársak, oda lett az egyenlőség, és felvetette a fejét a rivalizálás, a fennhéjázás.
… és azután nem marad más, mint hogy a katona új értelmet találjon az életének az értelmetlen háború után az értelemtől nem túlfűtött világban.

5 hozzászólás
>!
szabics22
Erich Maria Remarque: …és azután

Jó kis könyv ez…cselekményes, pergő, filmszerű, néha érzelmes. Szóval olyan Remarque-kos. Nem értem miért nem adták ki 60 évig, de aztán rájöttem…Megjelennek benne az első világháború után Németországban is lezajlott forradalmak. Amelyeket itt Magyarországon,-a rendszerváltás előtt- csak úgy emlegettek, Őszirózsás forradalom, vagy a másik a Dicsőséges 133 nap…És nem igazán ábrázolja ezeket pozitívan! Legalábbis nem a korszellemnek (’90 előtti kor) megfelelően!
Persze csak néhány oldalt kellet volna kihagyni, vagy néhány mondatot elferdíteni, máris jó kis munkásmozgalmi regényt lehetett volna belőle csinálni…De hál Istennek az akkori kiadók ezt nem tették meg…Írjuk ezt az egyet a javukra és olvassuk Remarque-t!

>!
szedmond01
Erich Maria Remarque: …és azután

Személy szerint nekem jobban tetszett, mint a Nyugaton a helyzet változatlan, valahogy jobban meg sikerült kedvelnem a főszereplőt, és átéreznem azt az egész helyzetet, hogy képtelen a háború borzalmai után beilleszkedni a társadalomba. Hogyan is várhatná el az ember, hogy ilyen borzalmakat átélve valaki egyik napról a másikra elfelejtse az előtte lezajló szörnyűségeket és részt vegyen olyan érdektelen dolgokban mint a jövő tervezése, mikor a lövészárkokban napról-napra éltek és gondolkoztak, nem mertek előrébb gondolni a holnapnál. Szerintem mindenképp alapmű, de az olyan embereket nem fogja meghatni akik ezek után is háborúkat robbantanak ki, és maguk helyett másokat küldenek, hogy olyan embereket gyilkoljanak akik semmit sem ártottak neki, miközben a hatalmasok kényelmesen ülnek a karosszékükben.

>!
Hannibal_Lector
Erich Maria Remarque: …és azután

Ez ugye a Nyugaton a helyzet változatlannak a folytatása, de sajnos nem olyan jó. Hogyan illeszkednek be a frontról hazatért katonák a régi, vagyis most már az új életükbe. Valahogy valami hiányzott belőle nekem, pedig Remarque rajongó vagyok azt hiszem.

>!
MissWenut P
Erich Maria Remarque: …és azután

Én nekem tetszett, mikor olvastam. Leszámítva hogy az én példányomban valamiféle nyomdai hiba folytán 1 oldal hiányzik. Az elég bosszantó volt.


Népszerű idézetek

>!
Ákos_Tóth MP

– Miért vágsz olyan furcsa arcot, Ernst – kérdezi Willy –, talán éhes vagy?
– Csak unalmas – mondja nevetve Adele –, azelőtt is az volt. Légy már egy kicsit elevenebb, az Isten áldjon meg! Azt jobban szeretik a leányok, mint hogyha úgy ülsz itt, mint egy sírkő.

179. oldal (Hitel, 1990)

>!
jadett

Talán csak azért van mindig újra meg újra háború, mert egyik ember sohasem tudja egészen átérezni azt, amit a másik szenved.

33. oldal

>!
Carmilla 

Romlatlanul, őszintén és mit sem sejtve, fiatal állatokként kerültek ide az iskolába, a rétről, játékaik és álmaik közül – még az élőlények egyszerű törvénye volt csak érvényes a szemükben – a legélénkebb, a legerősebb volt a vezetőjük, akit a többi követett. De a műveltség heti adagjaival együtt lassanként egy másik, mesterséges értéktörvényt oltottak beléjük: aki a maga adagját legszorgalmasabban kanalazta fel, azt kitüntették, s azt tekintették legkülönbnek. A többinek az a dolga, hogy a nyomába igyekezzék érni. Nem csoda, ha a legélénkebbek ellene szegültek ennek. De engedniük kellett, mert hiába: az iskola ideálja a jó tanuló. De micsoda ideál ez! És mi lett az életben a jó tanulókból! Az iskola üvegházának köszönhettek egy kis látszat-életet – de annál biztosabban süllyedtek később a középszerűségben, az alárendelt jelentéktelenségben. A világot csak a rossz tanulók vitték előre.

220. oldal

Kapcsolódó szócikkek: iskola
>!
Ákos_Tóth MP

(…) s hirtelen ráébredek, hogy nem az a kis kotlett-baleset keserített el annyira, hanem az az elavult, önelégült, régi gondolkozás, amely itt még mindig pöffeszkedik és fontoskodik. – Gyere, Farkas – ismétlem –, ezek nem nekünk való emberek. Minden Tommyval, minden francia poiluvel jobban megértenénk egymást. – Gyere, menjünk a bajtársainkhoz! Jobb nekünk azok között, még ha a kezükkel esznek és böfögnek is!

112. oldal (Hitel, 1990)

>!
Sárhelyi_Erika IP

(…) ha két ember már annyira jutott, hogy beszélniök kell, akkor sohasem beszélhetnek eleget, hogy rendbe hozzák a dolgot.

261. oldal

2 hozzászólás
>!
Ákos_Tóth MP

Nézem ezt az arcot – amennyire még arcnak lehet nevezni. Homlokán széles, vörös forradás fut végig. Elér a bal szeméig. Erre ránőtt a hús, úgyhogy a szem apró és mélyen benn ül. De legalább megvan. A jobb szem merev – ez üveg. Az orr eltűnt, fekete posztódarab takarja a helyét. Az alóla kiszaladó forradás két helyen szeli át a szájat. Az ajaka duzzadt s ferdén nőtt össze, ez az oka a nehezen érthető beszédnek. A szájban műfogak. Egy kapocs látszik rajtuk. Bizonytalanul nézem az egészet. Az öblögető hang azt mondja:
– Paul Rademacher.
Most ráismerek. Hiszen az az ő csíkos szürke ruhája.
– Adjon isten, Paul, mit csinálsz?
– Hiszen látod – mondja és megpróbálja mosolyra vonni az ajkait. – Két ásóütés. Még ezt is elvitte. – Fölemeli a kezét: három ujj hiányzik róla. Fél szeme szomorúan csillan meg. A másik mereven, közömbösen néz elébe. – Csak tudnám, lehet-e még tanító belőlem. Rosszul beszélek. Megérted, amit mondok?

114. oldal (Hitel, 1990)

>!
Ákos_Tóth MP

(…) a táblához megyek, s két szót írok fel új kezdőbetűvel. Az egyik Károly, a másik – egy másodpercig habozom, de nem tehetek másként, mintha láthatatlan kéz vezetné a krétámat –, a másik: Kemmel-hegy.
– Mi az, hogy Károly? – kérdezem.
Mindenki feltartja az ujját.
– Egy ember – kiáltja az előbbi vakarcs.
– És a Kemmel-hegy? – kérdem kis szünet után, szinte elfogódottan.
Csönd. Végre egy kisleány jelentkezik.
– A Bibliából van – mondja habozva.
Elnézem egy darabig.
– Nem – felelem aztán –, nem onnan. Az Olajfák hegyét gondoltad, vagy a Libanont, ugye?
A leányka megszégyenülten bólint. Megsimogatom a haját.
– No, majd ezt is felírjuk egyszer. Libanon, az nagyon szép szó.
Elgondolkozva járok ismét fel s alá a padok közt.

210. oldal (Hitel, 1990)

1 hozzászólás
>!
Sárhelyi_Erika IP

Jövő héten vége a vakációmnak, s visszamegyek tanítani a falumba. Valósággal örülök ennek. Majd megtanítom én a gyerekeimet, hogy micsoda igazában a hazájuk. Tudniillik a szülőhazájuk, nem pedig egy politikai párt. Szülőhazájuk pedig: a fák, a rétek, a föld, s nem a nagyhangú szavak.

313. oldal

>!
Ákos_Tóth MP

A malachús nagyon puha volt – krumplifánkot sütöttünk hozzá – és ott volt Leer is, meg Paul Bäumer – igen, Paul – se látok, se hallok, egészen belebódulok az emlékeimbe…

111. oldal (Hitel, 1990)

Kapcsolódó szócikkek: Paul Bäumer
>!
Sárhelyi_Erika IP

A világot csak a rossz tanulók vitték előre.

220. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Erich Kästner: A repülő osztály
Wolfgang Herrndorf: Csikk
Berta Schmidt-Eller: Hannelore, mi lesz belőled?
Benjamin Lebert: Crazy
Heinrich Böll: Az angyal hallgatott
Heinrich Böll: Biliárd fél tízkor
Heinrich Böll: Ádám, hol voltál?
Klaus Poche: Nem a vonat jön érted
Hans Jakob Christoffel von Grimmelshausen: A kalandos Simplicissimus
Sven Hassel: Gestapo