Éjszaka ​Lisszabonban 88% 223 csillagozás

Faustba illő jelenet: egy rejtélyes idegen az éjszakában felajánlja az örök életet a kétségbeesett üldözöttnek – két, Amerikába szóló hajójegy formájában. Nem a lelkét kéri cserébe, hanem valamit, ami talán sokkal nehezebben adható (hisz mi is az a lélek? és hányan passzolják el fityingekért nap mint nap?): a figyelmét és a megértését. Persze nem csak az ő figyelme és megértése a tét, sokkal inkább az olvasóé, akinek lényegesen kevesebb tapasztalata van „menekülés a nácik elől” témakörben, mint e regény szereplőinek, úgyhogy Remarque-nak nincs könnyű dolga – de mint mindig, megoldja.

Merthogy Remarque nagy író. Persze helyenként itt is patetikus, meg didaktikus, de olyan koherens emlékezet-emlékművet épített, ami alighanem milliók látásmódját határozta meg a háborúval kapcsolatban. Talán az összes regénye beilleszthető egy sémába: az üldözőkre és üldözöttekre szétválasztódott Európa-képbe, ahol mindkét felet olyan erőteljes ecsetvonásokkal ábrázolja, hogy könnyen érthetővé váljék minden olvasó számára a szenvedés, és könnyen gyűlölhetővé a gonoszság. Talán ez az (irodalmilag esetleg kifogásolható) egyértelműség az, ami nyitottá teszi a remarque-i életművet: olyan iskolává, ahol különösebb előtanulmányok nélkül bárki pacifizmust tanulhat. És azt hiszem, sokan valóban tőle tanulták meg, milyen mocskos dolog a háború. Ilyen értelemben pedig talán még fontosabb író, mint amilyen nagy író. Köszönet neki.

Balatonalmádi éjszakám egy tragikus végű házasság, egy másodvirágzását élő gyönyörű szerelem történetétével telt. Remarque időutazása – utolsó műve – ismét egy a II. Világháború idején játszódó különleges kerettörténet, egy remeklés. 1942-ben a lisszaboni kikötőben zsúfolódó menekülteknek az életet, a szabadságot jelentette egy hajójegy az Amerikába induló gőzösre. A regény narrátora csak a csodában reménykedhet már, amikor egy élete értelmét elveszve érző férfi váratlanul két hajójegyet ajánl fel neki. Csak egy kérése van: szeretné, ha végighallgatná viszontagságos történetét. Az éjszakán át tartó elbeszélésből kibontakozik a fasizmus egy üldözöttjének – embertelen, de szinte tipikus – sorsa. A mai olvasónak akár áthallásai is lehetnek a mindent uraló propaganda, a rendszer mindenütt megjelenő képviselői, s az ennek nyomán kialakuló egzisztenciális félelem és rettegés alapján. A szenvedések, a válságok, s egy mindent uraló hatalmas szenvedély, amely után – mert párja tragikus körülmények között elhunyt – már nincs értelme a főszereplő menekülésének.
A könyv a szerzőtől szinte már megszokott magas színvonalú háborúellenes regény, amely szentimentálisnak is érezhető érzelmi attitűdje ellenére is kiemelkedő humanista alkotás. Ajánlom!

Szeretem Remarque könyveit, mert mindig nagyon érdekesek és sajátos szemszögből mutatják be az adott eseményeket, legyen szó a fronton harcoló katonák életéről, a háború után hazatérő katonák visszailleszkedéséről, vagy akár a háborús időszak üldözöttjeinek életéről, mint amiről ez a történet szól.
Egy igazán olvasmányos, érzelmes és megrendítő törtènet. Bemutatja milyen az, ha valakit a nézetei, vallása miatt üldöznek, ezért rettegnie, félnie, bűnhődnie kell, és azt, hogy mindezt a szerelem erejével miként lehet átvészelni, túlélni.
Egy éjszaka alatt elmesélt élet.. Történet a szerelemről, a félelemről, a menekülésről, az ember hitéről, a vágyakról, a reményekről.
Egy kalandos, szép és egyúttal szomorú romantikus történet háborús körítéssel.

Mondd csak, mi fér bele egy éjszakába? Mit lehet megtenni, átélni, mit lehet elmesélni egyetlen éjszaka alatt? Vajon megfordulhat-e a sorsod? Egyszer lehet az életben neked is szerencséd?

A könyv utolsó lapjáig nem tudhatod a választ. Mert nem csak a hihetetlen jutalommal kecsegtető bónusznyereményben nem hihet az ember addig, amíg az a zsebében nincs, hanem történetünk főhőse sem tudhatja biztosan, hogy megkapja-e az áhított dolgot, a zöld lámpát az ígéret földje felé.

1942 egyik éjjelén, Lisszabonban járunk. Két, egymással szemben ülő férfi véget nem érő beszélgetését hallgatjuk. Fizikailag csak annyi mozgás van a cselekményben, míg kocsmáról, lokálig, zárórától záróráig vándorolnak. De valójában egyikük, a Schwarz nevezetű bejárta Németországot, Franciaországot, Svájcot s Portugáliát. Nem a társasutazások derűjével kalandozik, hanem felesége, Helen bátyja üldözi. Schwarz felajánlja egy ismeretlen emigránsnak saját két főre szóló hajójegyét, amerikai vízumát, sőt személyazonosságát is, csupán annyit kér tőle, hogy maradjon vele ezen az éjszakán, amin elmeséli neki élete történetét, melynek legfontosabb eleme a férfi felesége iránti örök szerelme. Az üldöztetés, az emigránslét érzékeltetése gördülékenyen megy Remarque-nak, minden döccenő nélkül, valamiféle higgadtsággal képes ezeket bemutatni. Talán ez az egyetlen gyengéje a könyvnek, ez az erős romantikus töltet, ami képtelenné teszi az olvasót arra, hogy igazából átérezhesse azt a végtelen kiábrándultságot, ami a korszakot jellemezte. Nem is csodálkozom, bár elég ízléstelennek tartom, hogy a könyv megjelent azzal a rózsaszínes borítóval is. De ez lényegtelen is, hiszen a történetet Fekete Ernő tolmácsolásában, hangoskönyv formájában hallgattam meg. Ez viszont lényegesen átalakítja a műhöz fűződő viszonyomat, mert hallgatás közben tényleg olyan volt minden, mintha maga Schwarz mesélte volna nekem el életét. Ilyenkor az ember képes kikapcsolni saját józan érzékelőgombjait is. A kalandregények izgalmával, a határtalan, olykor mégis bohém szerelem bemutatásával a háborús közeg csupán díszletnek minősült.
Nem okozott csalódást a történet, de A Diadalív árnyékában kötetet vagy a Szeresd felebarátodat jobban a szívembe zártam.

Erich Maria Remarque harmadik könyve volt ez , ami a kezembe került. Most úgy érzem ,ezzel a kötettel is csak közelebb került hozzám a stílusában rejlő hangulatvilág. A kötet egy éjszaka leforgása alatt elmesélt életút. Ami az egyik embernek az életet jelentő segítség, az a másiknak már érdektelen tárgy. Egy szerelem , az összetartozás példája, mely nehéz , puskaporos levegőben megmérettetik. Mennyit vagyunk ,mi emberek képesek megtenni a szeretett társunkért, a legreménytelenebb helyzetekben sem lemondani a megmenekülés lehetőségéről. A mesélő és a hallgató története ez , amely mégis tele van az emberi természet megannyi jellemvonásával, egymáshoz való viszonyulásával, a háborús időkben tanúsított viselkedéskultúrájával.

Remarque nagyon jól ír! Megragadja és nem ereszti az olvasót. Egyszerűen ír, minden sallangtól mentesen, de nem igénytelenül. Jól olvasható, pergő a történet, mondanám, hogy kalandos, ha nem érezném úgy, hogy ez a szó bagatellizálja a súlyos témát.

Remarque egész életműve tiltakozás a háború(k), a fasizmus, a diktatúra(k) ellen. Nem is csoda, hiszen tizennyolc évesen megjárta a frontot, ez lett életét meghatározó, soha fel nem dolgozható élmény. Aztán a náci hatalom idején nemkívánatos személy lett Németországban. A propagandagépezet gőzerővel dolgozott, a karaktergyilkosság, tudjuk, nem mai találmány, végül életét mentve kényszerült emigrációba az író. Ebből az élményből született az Éjszaka Lisszabonban.

Ha azt gondolná a naiv az olvasó, hogy a szerencse fia, aki kijutott Németországból, már nyugodtan élhetett, most rádöbben tévedésére. A hamis papírok nem nyújtanak életbiztosítás, az alkalmi munkák ideiglenesek, és az sem biztos, hogy szeretik az idegeneket. Az otthontalanság érzése, a félelem a lebukástól és a kiutasítástól felőrlik az idegeket. Aztán ott a megalázó ácsorgás a hivatalok előtt, kuncsorgás a tartózkodási vagy kilépési, belépési engedélyekért. Mert a náci gépezet keze messzire nyúlik, néha lép is egy nagyot, ezért mindig tovább kell állni. Aztán kitör a háború, és hirtelen ellenséges állampolgárrá válik az addigi menekült. Börtön, internálótábor, szökés, üldözés, lebukás, rendőri túlkapások, felelőtlen hanyagság a hivatalok részéről –, az álom pedig, egy hajójegy Amerikába, legtöbbször csak álom marad. Milyen érdekes így felsorolni! Csupa izgalom! És megélni? Szerencsére Remarque nem kalandregényt ír, nem áll meg a felszínen. Lemerül a lélek mélyére, átéljük a félelmet, a rettegést, a reményt és a reménytelenséget egyaránt.

Az emigránstörténetet szövi át a szerelmi szál. Kicsit izgultam, hogy ne menjen át csöpögős melodrámába, de Remarque jó ízléssel és arányérzékkel irányítja hősei sorsát. Tanulni lehet tőle, hogyan kell mélységgel és tartalommal megtölteni egy romantikus történetet.

Szándékosan nem a leghíresebb Remarque könyvvel kezdtem az ismerkedést az íróval, de az már most látszik, hogy nagyon jóban leszünk a későbbiekben.
Gyönyörű történet a szerelemről, a túlélésről, a másikhoz való ragaszkodásról, a félelem a saját családtagtól, a hirtelen jött „szerencseről”. Egyetlen éjszaka egy különleges emberről.

Seherezádé 1001 éjszaka mesélt, Swarz úr csak egy éjjel meg még egy kicsit. És ebbe az egy éjszakába is belefért minden, ami egy életben fontos, és minden, aminek egy életbe em lenne szabad megtörténnie. Szerelem, menekülés, félelem, fogság, betegség, remény, váratlan szerencse. Letehetetlen könyv. (És én ezt akartam nem elolvasni???)

Bár az üzeneteivel nem mindig tudok egyetérteni (kéretik túllépni azon, hogy Istent tesszük meg a háború okául. Lárifári!), nagy a kísértés, hogy elveimmel szakítva áradozni kezdjek itt. A csillaglevonásban is tükröződő hitbeli kérdéseket félretéve (van ennek valami frappáns neve is, amikor olyasvalakit hibáztatsz, akit, lévén távol, kényelmes hibáztatni) a kedvenc Remarque-om eddig, és az egyik kedvenc szerelmi történetem is. A címkék ebbeli hiányosságát meg sürgősen pótlom.
Az említett malőrért igen kár, fenemód olvasmányos egyébként, kalandregénynek sem utolsó. Hangulatos, fordulatos, letehetetlen, megindító… remélem, érzed, amint jégszívem olvadozva csordogál lefelé a frisseden.

Ismét borzasztó világba csöppentem a könyv által.
Milyen elviselhetetlen érzés lehet, amikor küzdesz az életért, a szerelmedért, akivel az örök szerelmet, az örök életet tervezed, és szinte magad adod a halált a kezébe.
Ugyanakkor milyen – sok-sok idézőjel között mondva – szerencse az, amikor neked sikerülhet a más balsorsa által az, amire ő is vágyott.
Éreztem ismét a mellkasomban a sok ezernyi talpacska rugdosását, szinte remegett a kezemben a könyv olvasáskor.
Bevallom hősiesen, annyira megrázott a történet, hogy a végén hosszas csend után eleredtek a könnyeim.
Nem jönnek szavak a számra, kavarognak a gondolataim.
Elmondhatatlan a fájdalom, ugyanakkor elmondhatatlan az az energia, amivel az ember végső elkeseredésében segít másokon.
Újra kell még olvasnom, hogy higgadtabban – bár nem is hiszem, hogy lehet –, gondolkodhassak közben.