A ​Diadalív árnyékában 88% 558 csillagozás

Egészen kicsit tartottam tőle, nem is tudom miért, de teljesen felesleges volt halogatni az olvasását.
Nagyon jó könyv.
Engem elvitt magával egy olyan Párizsba, amiről viszonylag keveset tudok, keveset olvastam, de szerettem nagyon (azért azt hozzá kell tennem, hogy elfogult vagyok Párizzsal, mivel kint életem egy ideig).

A történet lebilincselő. Nem egy habos-babos mese, nem ömlengős romantika, életszagú, valóságos, egy korszak görbe tükre, egy olyan korszaké amikor Németországból ezrek menekültek Franciaországba (is) mindenüket hátrahagyva, pusztán azért, mert nem akartak beállni Hitler soraiba, nem tettek esküt, nem értettek egyet és ennek hangot is adtak vagy egyszerűen csak tiltakoztak. Gyomorszorító minden ehhez kapcsolódó információ, amit kapunk a könyvből, és kapunk éppen eleget kínzásból, megaláztatásból, zsarolásból, fájdalomból, üldöztetésből stb. Ezek a részek borzasztóak, megrázóak és fájdalmasak.
A fő szál mégsem a háború előtti nyomasztó, rezegtető, embert nem kímélő politika, hanem két ember érzései. De főszereplőink szerelmén, mindennapjain túl, több hozzájuk valamilyen módon kapcsolódó egyéb szereplő életébe is egy-egy érdekes epizód erejéig bekapcsolódunk.
Faltam a sorokat Párizs bordélyházairól, a lányok életéről, a mulatók világáról, de Ravic betegei és műtétei is nagyon izgalmasak voltak. Emberség, segítőszándék, megértés jellemzik őt, mindig próbál embernek maradni, úgy, hogy odaát a hazájában megtettek mindent azért, hogy csak emberi roncs maradjon, de nem sikerült nekik.

Nagyon izgalmasan ír Remarque, olyan képeket, szavak használ amik nagyon kifejezőek, érzékletesek. Párizs elénk tárul a maga korabeli valóságában. Abszolút hiteles minden részlet amit kapunk. Az érzéseik, a gondolataik egészen különös mélységekig tárulnak fel előttünk. Mint már írtam, nagyon jól ír Remarque, de ezt nem lehet elégszer mondani.

Egy novemberi estén az emigráns német orvos, Ravic sétálni indult Párizs utcáin, amikor belebotlott a rémült Joanba. Megnyugtatásul beültek egy vendéglátóipari egységbe és megittak pár calvadost, közben kiderült, hogy Joan férje nemrég halt meg súlyos betegségben. Az orvos segít elintézni a titokzatos nőnek a temetést, még állást is szerez neki egy mulatóban, ahol egy szintén emigráns jóbarátja, az orosz Morozov portásként dolgozik. Mint minden regényben, Ravic és Joan egymásba szeret. Minden szép és jó lenne, ha éppen nem fenyegetne a második világháború kitörése és az, hogy Ravic illegálisan tartózkodik Franciaországban, mindenféle papírok nélkül…
Remarque kitűnő regénye egy szerelmi történetet mutat be annak szinte minden elemével a második világháború előestéjén. Nem egy nyálas történet, a szerelmi szál mellett rendkívül részletesen megismerhetjük magát a korszakot a regény lapjain. Láthatjuk milyen volt a párizsi éjszakai élet, miket szerettek enni és inni a párizsiak (a főhősök főleg calvadost), mennyien jártak szórakozásképpen bordélyházakba és ott milyen szigorú orvosi ellenőrzéseken estek át a dolgozó hölgyek. Emellett az író rendkívül részletesen írja le a főhős által végzett műtéteket, mintha előttünk játszódna a korabeli Vészhelyzet, csak itt nincsenek annyira modern műszerek és Carter doktor helyett Ravic operál. Láthatjuk hogyan bántak a franciák azokkal, akik menekültként élni akartak és semmilyen papírjuk nem volt. Az életszerű leírások mellett a főhős az élet dolgain elmélkedik Joannal és Morozovval, megtárgyalják többek között mi is az a szerelem vagy mi a halál. Ezek a betétek szerencsére nem teszik unalmassá a könyvet, ahogy a történet lassabb folyása sem. Ez a kötet ajánlható bárkinek, aki egy nagyszerű történetet szeretne olvasni!

Bevallom, nekem az eleje nagyon döcögősen indult. Nehezen haladtam vele, aztán alig-alig akartam elővenni, de végül erőt vettem magamon, és nagyobb lelkesedéssel vettem a kezembe.
Lehet, hogy épp ez kellett. Épp ez a kis szünet, ahhoz, hogy igazán megtanuljam szeretni és élvezni ezt a könyvet.
Mert sikerült. A végére belejöttem, megtaláltam a szépségét, megtaláltam benne az izgalmat, a szerelmet, a humort, a keménységet.
Az egész kicsit borongós volt, tökéletesen illett Ravichoz, hiszen ő maga is egy megfásult, szenvedő ember, akinek dinamikus fejlődését ismerhetjük meg.
Nagyon tetszett a háttér bemutatása, mind helyszínileg, mind történelmileg. Hatásos volt.

Ravic doktor német koncentrációs táborból szökött Franciaországba, Párizsban él , papírok nélkül. Illegálisan dolgozik egy kórházban, remek munkát végez, a műtétek után kapott pénzből él egy szállodában . Bármikor elkaphatják, menekülésre készen áll a nap minden percében.
A kórházak mellett megismerhetjük a bordélyok világát , kevés a jó ember, besúgók mindenütt, ilyen világ van.
Ravic doktor megismerkedik Joannal, szerelmük is éppen olyan ellentmondásos, mint a világ, amiben élnek.
Eleinte zavart a temérdek ital fogyasztása, de rájöttem, hogy enélkül nem lehetett volna túlélni.
Rendkívüli olvasmányélmény , különös hangulata van.

„Az ember sokat kibír.”

Valóban. Csak kérdés, mennyire hal bele abba a sokba… A sok üldöztetésbe, a sok rettegésbe, a sok bizonytalanságba, a sok rejtőzködésbe, a sok taktikázásba, a sok semmibevételbe.
Nos, lehet, hogy az ember sokat kibír, de én mégis azt mondom, innen a szoba kényelméből, hogy vagy nem vagyok ember, vagy…. én nem bírnám. Már olvasni sem bírtam. Mármint úgy értem, hogy annyira jól adta vissza a könyv ezt az állapotot, hogy látszólag semmi nem történik, de a mélyben valahol mégis ott húzódik megannyi tragédia, ami búvópatakként jön elő és határozza meg a felszínt…. annyira jó volt, hogy majdnem félbehagytam. Lassan is haladtam, de újra és újra vissza kellett térnem ebbe a világba, mert mégsem hagyhattam sorsára a szereplőket, ha már saját maguk mégis megtették ezt saját magukkal.
Könnyes szemmel engedtem őket útjukra. „Az ember sokat kibír.” Az életet is, a halált is.

Az egyik szemem nevét,mert 90%-ban tetszett a könyv,a másik sír,mert abban a 10%-ban Joan idióta fecsegését/drámázását kellett hallgatni/olvasni. Teljesen kiborított az a nő,a viselkedése,a felfogása.. Ravic előtt le a kalappal,ahogy kezelte ezt a nőt,és hogy nem ment bele a szerelmi sokszögbe.
A törtènetet Ravic doktor szemszögéből ismerhetjük meg,aki menekültként él Párizsban és feketén operál. Tetszettek a mellék szálak,az életének bemutatása,akkor bele is merültem a sztoriba,de mikor hisztéria Joan megjelent,már fogtam a fejem,és tudtam,hogy agyzsibbasztó részek következnek…
Emiatt a szereplő miatt kár…

Háborús regényre számítottam, de számomra inkább romantikus dráma volt. Egy megfásult férfi szemszögéből élhetjük át életének azon szakaszát, mikor Franciaországban menekültként titokban operál, állandóan tartva a hatóságoktól, a kitoloncolástól, de igazából nem történik vele semmi. Ezt a nihilt rázza fel egy nő váratlan megjelenése, és ennek a kapcsolatnak a dinamikáját követhetjük nyomon a könyvben. Számomra a helyszín és a történelmi háttér csak másodlagos volt. Lehettek volna a vadnyugaton is, Ravic mint igazságát kereső westernhős, magányos farkas, Joan mint egy megmentésre váró, lelkileg gyenge, ámde kapós örömlány.

Hálás vagyok a sorsnak, hogy csak most, úgymond felnőtt fejjel, kicsit érettebben olvastam el ezt a könyvet, mert ebbe bele kell betegedni. Tökéletes korrajz, sokan írtak már hasonlót, de keveseknek sikerült ezt így megfogalmazni. Ebben a könyvben minden gyönyörű. Persze Joant végig utáltam, de vallom, hogy mindenki életébe kell egy ilyen szerelem. Ravic doktorról inkább el sem kezdek áradozni, mert Ő az a karakter, akibe nem lehet nem bele szeretni.

Mesterhármas, Légy hű magadhoz, Búcsú a fegyverektől, Diadalív árnyékában variációk egy témára, jól -rosszul de mind a három könyv szinte egy kaptafára készült, nem tudom az írók olvasták e egymás műveit vagy egymástól függetlenül hiszik, inni kell ahhoz hogy elviseljük a háború szenvedéseit. A helyzet mit sem változott a sablon ugyanaz, a tartalom előre kiszámítható, megvan a hulla és ezzel le is záródik a történet, én pedig szenvedek és nem értem miért kell elolvasnom 3x ugyanazt és értékelnem, de megteszem és ezzel remélem egy életre leróttam a kötelességemet a háborúellenes regények iránt.
Pacifista maradok és nálam bizony ez a kategória kizárja az erőszak minden formáját, hiszem, hogy büntetni Isten ( felsőbb hatalom dolga) és semmilyen formában nem szabad önbíráskodoni, mert ezzel csak a saját életünkre, sorsunkra veszünk olyan terhet amit talán sokkal nehezebb viselni mit az elszenvedett igazságtalanság miatti fájdalmat.

Egyszer Hemingway szemére vetették, hogy műveiben folyton isznak az emberek. Erich Maria bizonyára védelmébe vette volna amerikai kollégáját, hiszen ő sem marad le könyvében, a szeszes helyzetek ecseteléséről. Ez nem alkoholizmus, csupán életforma, bevett szokás.Amerikában munka után elmennek az emberek egy bisztróba, bedobnak pár sört, néhány dupla „ kerítésszaggatót ”, lazítanak. Franciaországban már a gyerekeket is ,könnyű vizezett borral „nevelik”. Mindenesetre én is megkívántam a calvadost, annyit emlegeti Remarque.
Ravic az emigráns orvos, lakás és vagyon nélkül tengődik Párizsban, néha felcsíp egy nőt, sorsa az egyedülállók sivár életét tárja elénk. A francia állam nem ad menedéket sem papírokat a túléléshez, az elkapott politikai menekülteket páros lábbal rugdalja ki az országból. Ez a „kedves ” gesztus, olyan korrupciót és sötét üzelmeket indít el a galloknál,hogy maguk a franciák vallják be : romlottabbak vagyunk a németeknél is. Ez az állapot erősen rányomja bélyegét az emberi kapcsolatokra ,hiszen mindenki kapaszkodóra, társra vágyik. De amilyen határozott operálás közben Ravic, annyira bátortalan, ha magánéletéről van szó. Nem tudja, de talán nem is akarja megtartani Joant, olyan se veled ,se nélküled állapot, ezért lesz tragikus a kapcsolat.
Ha az a szerelem, hogy végig civakodnak a műben, nem kérünk belőle. Amúgy a félelemről, a kiszolgáltatottságról, monumentális emlékművet alkotott az író és ez önmagában is jelentős művé avatja könyvét.