Notabene ​45 92% 13 csillagozás

Nofene ’45.

Kell-e többet mondanom, minthogy 24 idézetet írtam ki egy alig 200 oldalas könyvből, és a maradék nagy részét is csillagoztam? (Nem, de fogok.) Olvasás közben is éreztem, de így utólag idézgetés által megemésztve kellett rájönnöm, mennyire nagyszerű ez a könyv. Erich Kästner egy kincs volt: már a gyerekkönyvei miatt is, de ezt eddig is tudtuk. Fontos viszont azt is megjegyeznünk (NB!), abban az őrültekházában, amit hitleráj korának, második világháborúnak, illetve holokausztnak hívunk tudvalevőleg baromi kevés ember őrizte meg a mentális egészségét. Ráadásul, mint arra a szerző ebben és a Mi újság volt tegnap? c. kötetében rámutat, a normálisan gondolkodó értelmiség, írók zöme inkább emigrált, mintsem, hogy üldöztetésben, feketelistában legyen része, valamint elméjének esetleges megbomlását vagy a halált reszkírozza. A propos, olvasás közben meg azóta is azon morfondírozom, hogyan lehetséges, hogy Kästner – aki nem volt hajlandó emigrálni, ugyanis hazafias kötelességének érezte, hogy szemtanúja legyen a világégésnek – végül is elérte célját, és túlélte a Harmadik Birodalmat? A második világháború számtalan csodája közül ez az egyik.

Ez a könyv számomra egy felbecsülhetetlen értékű kordokumentum egy olyan időből, amikor meglepően kevés volt a tiszta hangú krónikás, aki úgy merte-tudta volna bemutatni az aktuális eseményeket, hogy közben az eszénél volt. Mindezt őszintén, érzékenyen, humorosan és stílussal tette, élvezet olvasni.

Van még valami. Nekem a második világháború, vagy ahogy a családomban mondták: „A Háború” – történelem. Mindig is az volt. Mint egy rossz minőségű fekete-fehér híradófilmtekercs. Nem is emberek éltek akkor, hanem kétdimenziós, villogó fekete-fehér celluloid papírmasék. Hát egy túrót. Az a nap, amikor Erich Kästner írt, már a 20. 21. század. A felvilágosult intelligencia, a hanyag elegancia, a kispolgári extravagancia megtestesítője ő. :)

Magukat az eseményeket, amelyeket Kästner a naplóbejegyzésekben rögzít, szinte mellékesnek érzem amellett, ahogyan rögzíti őket. 1945-öt írunk, és Kästner tizenkettedik éve elnémított figyelője annak, hogyan pusztul el az a Németország és az a német szellem, amiben ő hitt. Egy ismerőse révén ő és a felesége Tirolba utaznak, névlegesen egy forgatócsoport tagjaként, és ott töltik a háború utolsó pár hónapját. Kästner kimerült, dühös és fél, de figyel, jegyzetel és maró gúnnyal figurázza ki azt, amit lát: a röhejesen átlátszó hadi propagandát, az elkerülhetetlen véget érző visszaeső köpönyegforgatókat – németeket, akik buzgón bizonygatják, hogy ők sose akartak a Párthoz, és osztrákokat, akik buzgón bizonygatják, hogy sosem akartak a Birodalomhoz tartozni –, a bürokráciát, a seftelést, ésatöbbi. Két groteszk háborús életkép között arról filozofál, mit hozhat a háború vége Németországnak – nincs sok illúziója, de derűlátó pillanataiban úgy érzi, a német nép visszakapaszkodhat a civilizált nemzetek sorába. A legtöbb némethez hasonlóan ő is tart az oroszoktól, és az amerikaiakba helyezi a bizalmát – bár egyre gyanúsabb neki az a buzgalom, amivel az amerikaiak visszautasítják, hogy a német vezetők nekik adják meg magukat. Kästner racionális, de a lelke mélyén azért nagyon szeretne optimista lenni – csak nem sikerül neki. Utolsó naplóbejegyzésén (amelyben egy volt KZ-fogoly beszámolóját rögzíti) a totális érzelmi kimerülés érződik.

A szerző által a hatvanas években írt utószóból egyébként erősen úgy tűnik, hogy az emberiségbe vetett, már-már újraéledő hitét nagyobb részt csúnyán visszavetette a Japán elleni két amerikai nukleáris bombatámadás, kisebb részt pedig a konklúziók, amiket az 1946-ban nyilvánosságra került jaltai egyezményből levont – persze lehet, hogy csak én kombinálom túl. Lehet, hogy csak betelt a jegyzetfüzete. A kötet mindenesetre kiváló olvasmány: a totális összeomlás félig személyes krónikája a korabeli német szellemi ellenzék egy roppant intelligens, öniróniától nem, de felesleges pátosztól mentes tagjának tollából.

Nem könnyű olvasmány, de el kell olvasni. Egyszer. Többször úgysem lehet.

Szokatlan volt a háborúról ilyen személyes vallomás olvasni. Itt nem a hivatalos történelem volt a lényeg, hanem az utolsó hónapokat átélő, megélő emberek érzései, gondolatai. Hogy hogyan élte meg Kastner ezeket a hónapokat. Nagyon köszönöm @bagie molynak, hogy olvashattam a könyvet. Sok gondolkodnivalót adott a könyv – és a könyvön keresztül az író.

Van egy nagyon tankönyvszagú válasz arra a kérdésre, hogy mi történt Németországgal/Németországban a II. világháború utolsó napjaiban, illetve közvetlenül a háború lezárása után.
És van egy nagyon ember(i)ségközeli válasz erre a kérdésre Erich Kästnertől, aki gyorsírásos jegyzeteit naplóformába gyúrva átadta az örökkévalóságnak azokat a hónapokat, hogy mind okuljunk belőle. Reméljük a legjobbakat.

Igaza van Kästnernek, a napló vonzereje abban rejlik, hogy a nagy eseményeket ["a történelmet"] váltakozva közli az apró napi történésekkel, örömökkel, bosszúságokkal (a korból következően túlnyomórészt az utóbbiakkal). Itt például egy (nem tudom milyen jelzőt írjak …a kiváló/nagyszerű/ragyogó furcsán hangzik ebben az összefüggésben … szóval egy) érdekfeszítő beszámolót olvashatunk a II. VH végéről, belülről, egy német szemével.

Hiába szögezte le már az elején, hogy háromszor fogott naplóírásba, és háromszor is hagyta abba nagyon hamar, hiába tudta már a kezem, hogy ez itt vége, hiába lapoznék tovább, nincs itt más, csak a borítólap, olvasnám még tovább.
Mert tudni akarom, nem, nem is akarom, tudnom kell, hogy mi történt ezután, és mi történt azután, és hogyan esett aztán, és mi lett a vége!
Pedig nem is történt semmi a lejegyzett fél év alatt.
Illetve ez nem igaz: minden ez alatt a fél év alatt történt.

Ideje volt már, hogy megismerkedjek az igazi, emberi Kästnerrel is, ne csak a regényeivel.

Ilyen az, amikor az ember nem vállal közösséget a hisztérikus, megtéveszthető emberekkel, nem növeli a káoszt, hanem megáll és gondolkodik, megőrzi józanságát, racionalitását. Átlát a helyzeten és tovább lép.

Az első 50 oldal után azt hittem, hogy nem is annyira tetszik nekem ez a könyv, aztán észrevettem, hogy addig is átlag másfél oldalanként cetliztem a kiírandó részeket. Nagyon érdekes volt megismerni azt, hogy emberként, ráadásul háborúban hogyan viselkedett, élt az az író, akinek hatalmas része van abban, hogy szeretek olvasni. A két Lotti volt az első könyv, amit egyben felzabáltam kb. 8 évesen, és azóta is hálás vagyok Kästner bácsinak. Megint sokat tanultam, szóval újfent köszönöm neki.

Nota bene: olvasni kell!
Minden fontos @Aurore értékelésében.