Zen-buddhizmus ​és pszichoanalízis 91% 20 csillagozás

A születés nem egyetlen aktus, hanem folyamat. Az életnek az a célja, hogy teljesen megszülessünk, és az a tragédiája, hogy legtöbbünk meghal, mielőtt voltaképpen megszületne. Élni annyi, mint minden pillanatban megszületni. A halál akkor következik be, amikor ez a születés abbamarad. (….) Akad köztünk halva született; ezek élettanilag tovább élnek, miközben mentálisan az anyaméhbe, a földbe, a sötétségbe, a halálba kívánkoznak megtérni; elmebetegek vagy majdnem azok. Sokan mások tovább járják az élet ösvényét. De hogy úgy mondjam, nem képesek teljesen elvágni a köldökzsinórt; szimbolikus kötődés fűzi őket anyához, apához, fajhoz, államhoz, álláshoz, pénzhez, istenekhez stb.; saját énjük sohasem fejlődik ki teljesen, és ezért nem is születnek meg teljesen soha.

130. oldal

Ez utóbbi kijelentés, hogy tudniillik szembe kell néznünk a megvilágosodás vagy elmebetegség alternatívájával, talán meghökkentően hangzik, de nézetem szerint nyilvánvaló tények támasztják alá. A pszichiátriát az a kérdés foglalkoztatja, hogy miért őrül meg némely ember, igazából azonban az a kérdés, hogy az emberek többsége miért nem őrül meg. Figyelembe véve az ember helyzetét a világban, elszigeteltségét, magányosságát, erőtlenségét, és azt, hogy tud is róla, arra lehetne számítani, hogy ez a teher elviselhetetlen, és az ember valósággal „összeroppan” a megerőltetéstől. A legtöbb ember ezt olyan ellensúlyozó mechanizmusok segítségével kerüli el, mint a mindennapok elcsigázó rutinja, a nyájhoz való hasonulás, a hatalom, a presztízs, a pénz kergetése, bálványokba vetett bizalom (másokkal közösen, vallási kultuszok keretében), önfeláldozó mazochisztikus élet, nárcisztikus pöffeszkedés – egyszóval azon az áron, hogy nyomorék lesz belőle. Mindezek az ellensúlyozó mechanizmusok, amennyiben működnek, ideig-óráig megőrzik az épelméjűséget. Az egyetlen gyökeres megoldás, amely igazán kiküszöböli az elmebaj lehetőségét, a hiánytalan és termékeny reagálás a világra, és ennek a legmagasabb formája a megvilágosodás.

VI. AZ ELFOJTÁS MEGSZÜNTETÉSE ÉS A MEGVILÁGOSODÁS

Bunan egyik verse:

Miközben élsz,
legyél halott,
egészen halott;
és cselekedj, ahogy akarsz,
és minden jó lesz.

A Nyugat kétezer éven át (és csak kevés olyan kivétellel, mint a misztikusok) meg volt róla győződve, hogy a lét kérdésére a végső választ a gondolkodás adhatja meg; a vallásban és a filozófiában a „helyes válasz” a legfontosabb. Ez a szemlélet nyitott utat a természettudományok felvirágzásának. Itt a szabados gondolkodás, ha a lét kérdésére nem ad is végső választ, módszertani követelmény, és elengedhetetlen feltétele a gondolkodás gyakorlati, azaz technikai alkalmazhatóságának. A zen viszont azon az előfeltevésen alapul, hogy az élet kérdésére a gondolkodás nem adhatja meg a végső választ. „Az igennel és nemmel operáló intellektuális rutin jól beválik, amíg a dolgok a megszokott kerékvágásban haladnak; mihelyt azonban az élet végső kérdése merül fel, az intellektus felmondja a szolgálatot.” Éppen ezért a szatori élményéhez sohasem lehet eljutni intellektuálisan.

Nem lehetünk mindnyájan tudósok, de a természet úgy épített föl bennünket, hogy lehetünk művészek – nem különleges fajta művészek, festők, szobrászok, zenészek, költők stb., hanem az élet művészei. Ez a hivatás: „az élet művésze”, talán újnak és furcsának hangzik, de tény, hogy mindnyájan az élet művészének születünk, mivel azonban ezt nem tudjuk, legtöbben nem is leszünk azok, ennek eredményeképpen pedig elrontjuk az életünket, ilyesfajta kérdéseket teszünk fel szüntelenül: „Mi az élet értelme?”, „Nem az üres semmivel állunk-e szemben?”, „Hetvennyolc vagy akár kilencven évet élünk, s utána hová megyünk? Senki se tudja” stb. Úgy hallom, a modern férfiak és nők legtöbbje ezért lesz neurotikus. A zen-hívő megmondhatná nekik: elfelejtik, hogy született művészek, az élet alkotóművészei, s abban a pillanatban, hogy erre a tényre és igazságra ráébrednek, egytől egyig kigyógyulhatnak neurózisukból vagy pszichózisukból vagy egyebükből, bármilyen névvel illessék is a nyavalyájukat.

Nem a filozófiai képzettsége, nem is aszketikus vagy morális szigorúsága juttatta el Buddhát a megvilágosodás élményéhez. Buddha erre akkor tett szert, amikor lemondott eme felszínes gyakorlatokról, melyek létünk külsőségeit körülveszik. Az intellektualizálásra, a moralizálásra, a fogalmi gondolkodásra csak azért van szükség, hogy ezek fölfedjék önmaguk korlátait.

Az i. e. 3. századi Csuang-cének van egy története a kontonról (hun-tun), vagyis a Káoszról. Barátai számos sikerüket a Káosznak köszönhették, szerették volna ezt meghálálni neki. Összedugták a fejüket, és támadt is egy ötletük. Megfigyelték, hogy a Káosznak nincsenek érzékszervei, amelyekkel a külvilágot érzékelhetné. Egyik nap szemet ajándékoztak neki, másik nap orrot, s egy hét leforgása alatt magukhoz hasonló érzékelő lénnyé változtatták. Miközben éppen gratuláltak maguknak a sikeres munkához, a Káosz meghalt.
A Kelet a Káosz, a Nyugat pedig a hálás, jószándékú, de végső soron érzéketlen, szűk látókörű barátok csapata.

A tudósok, akár teológusok, akár filozófusok, szeretnek objektívek lenni, kerülik a szubjektivitást, bármit jelentsenek is ezek a fogalmak. Ragaszkodnak ahhoz a nézethez, hogy egy kijelentés csak akkor igaz, ha objektíven értékelték vagy megerősítették, s nem csupán szubjektíven vagy személyesen élték át. Elfelejtik, hogy a személy mindig személyes életet él, nem fogalmit vagy tudományosat. Akármilyen pontosan, objektíven vagy filozofikusan adják meg a definíciót, a személy nem a definíciót, hanem az életet éli, s az emberi kutatásnak éppen ez az élet a tárgya. Itt nem az objektivitás vagy a szubjektivitás a kérdés. Ami létfontosságú a számunkra, az az, hogy mi magunk, személyesen fedezzük fel, hol van ez az élet és hogyan élik. Az a személy, aki ismeri önmagát, nem merül bele a teóriákba, nem ír könyveket, nem osztogat élvezettel utasításokat; mindig a maga páratlan, a maga szabad, kreatív életét éli.

Kívül minden azt mondja az egyénnek, hogy semmi ő, belül azonban minden azt akarja elhitetni vele, hogy ő a minden.
…ha az ember egyszer is a legteljesebb őszinteséggel magába néz, ráébred, hogy nincs egyedül, nem hagyták el; nagyszerű, fenséges magányérzet él ugyan benne, egy szál magában áll, de még sincs elkülönítve a létezés többi részétől.

Az individualizálás objektív műszó, annyi mint elkülöníteni az egyik embert a másiktól. Amikor az elkülönítés kizárólagossá válik, felüti a fejét a hatalomvágy, s ez gyakran irányíthatatlan. Ha az elkülönítés nem túlságosan erős, vagy ha többé-kevésbé negatív, az ember különlegesen érzékeny lesz a megjegyzésekre, a bírálatokra. Ez az érzékenység néha a nyomorult szolgaság bendőjébe taszít bennünket, s Carlyle Sartor Resartus-át juttatja eszünkbe. „A ruhák filozófiája” a látszatvilág filozófiája, ahol mindenki a többiek kedvéért öltözik, hogy másnak látsszék, mint ami. Ez érdekes, de ha túl messzire megy, az ember elveszti eredetiségét, nevetségessé teszi magát, majommá változik.
Amikor az Énnek ez az oldala túlságosan nagy szerepet kap és elhatalmasodik, az igazi Ént háttérbe szorítja, jelentéktelenné redukálja, vagyis elfojtja. Azt mindannyian tudjuk, mit jelent ez az elfojtás. A kreatív tudattalant ugyanis sohasem lehet elfelejteni; így vagy úgy, de fennmarad. Ha nem természetes módon tud fennmaradni, minden korlátot letör, bizonyos esetekben erőszakosan, más esetekben patologikusan. Az igazi Én mindenképpen és reménytelenül tönkremegy.