Ízek ​életre-halálra (Ízek életre-halálra 1.) 84% 98 csillagozás

Olyan szép ez a könyv. Mint amikor egy dallam körbeölel, vagy amikor egy fotelban összekuporodsz egy remek könyvvel, egy finom kávéval és egy kis csokis keksszel….
A szereplők szerethetők, és hétköznapiak. Tényleg egy-egy arc mögött milyen élet, történet létezhet… és egy íz, illat mennyi emléket hozhat elő az emberből….
Nagyon jó volt olvasni, belemerülni az emlékekbe, illatfelhőkbe, ízekbe.

Egy szakácskönyv történetekkel. Konkrétan egy főzőiskola alkalmai alatt mindig egy másik pár/szereplő élettörténete kerül bemutatásra, számomra kicsit már-már novellajellegű lett a végére, mert nem nagyon kapcsolódott össze a történet, hanem sok különálló történet (sokszor múlt) boldog-szomorú kimenetekkel. Ettől függetlenül akármikor olvastam a könyvet mindig éhes lettem, mert annyira kívánatosan írja le az ételeket, illatokat, és tisztelettel, csodálattal beszél a hozzávalókról, és a konyha minden „szereplőjéről” már csak emiatt érdemes elolvasni.

Amikor a Lillian rögtön a főzőtanfolyam első óráján a rák elkészítését tűzte ki célul, tudtam, hogy én sokat nem fogok megtanulni. De talán nem is ez volt a cél. Szépen, lassan megismerkedtem a tanítványokkal – életük apróbb mozzanataival. Kinek több, kinek kevesebb figyelem volt szentelve. Nem tudom miért, de én az egész könyvet sótlannak, fűszertelennek, íztelennek éreztem. Egyedül az első pár oldal tetszett, amikor még a pici lány tanul főzni, szomszédoktól, barátnők anyukáitól, hogy édesanyját „visszahozza” a való világba.

Nehezen barátkoztunk össze. Igazi lányos barátság lett ez, amikor eleinte méregetitek egymást, és azt hiszitek, semmi közös nincs bennetek, végül némi idő elteltével elválaszthatatlanok lesztek.

Az érzékiségre törekvő konyhaleírások után én Lilian bogaras anyjának bemutatásakor érkeztem meg a történetbe. Nemcsak az tetszett, ahogy az elhagyott nő a könyvekben talált vigaszra, hanem az is, ahogy a négy éves – egyébként szintén elhagyott – kislány sehogyan sem tudott beilleszkedni ebbe, és egy idő után meggyűlölte a könyveket, ám kisvártatva magára talált a konyhában.

Hömpölygően túlírt mondatok, esetlen hasonlatok, giccsbe nyúló lírai hang mind jellemzi a könyvet. Sokszor nehéz volt kiverekednem azokból a többszörösen összetett mondataiból, melyek három mondatra is elegendőek lettek volna. (Írástechnikailag továbbra is teljesen indokolatlan felvilágosítani az olvasót arról, hogy az egyik mellékszereplőnek aranyhaja és szív alakú (!!!!) arca van…)

Szerencsére aztán kisvártatva más is kiderült a szereplőinkről. A regényben egy étteremtulajdonost ismerhetünk meg, aki főzőtanfolyamot indít. Aztán a főzőtanfolyam résztvevőinek élete is kibontakozik előttünk – egy étel, egy történet. Könnyű követni, szinte novellaként váltják egymást a fejezetek, nem csimpaszkodnak szorosan egymásba, lazán keverednek – légies tésztát kapunk az összegyúrás után.

Közben megtanulhatjuk a tökéletes torta titkát, vajban sütünk rákot és egy csomó finomságot.
De mint mondtam, így is olyan lett nekem ez a könyv, mint egy dilis barátnő, akit a furcsaságai ellenére is nagyon szeretsz. És persze aki istentelenül jól tud főzni! :)

Egy érzéki könyv. Csupa szín, csupa íz, csupa illat. Egy könyv, amitől éhes lettem. Meg szomjas. Egy könyv, ami úgy mesél bevásárlásról, főzésről, evésről, ivásról (és mosogatásról!), hogy az embernek mindhez kedve támad. És persze emberi sorsokról is, de azok szinte csak ürügynek kellenek az asztali élvezetekhez.

Ez megint egy olyan regény volt, aminek olvasás közben folyton éhes voltam. A borítója nagyon hangulatos, kifejezetten tetszik. A történet pedig érdekes volt, tetszett, hogy a főzőtanfolyam köré építkezett az író. Viszont elbírtam volna, ha az egyes szereplők története kicsit jobban ki van fejtve. De ettől függetlenül végül is kellemes olvasási élmény volt.

Számomra a főzés inkább kötelező elfoglaltság, mint örömforrás. De amikor ilyen könyvet olvasok, megjön a kedvem új receptek, új fűszerek kipróbálásához, a kísérletezéshez.
Ebből a regényből a főzés öröme, élménye, szenvedélye árad, szinte érezzük az illatok, ízek kavalkádját. Az írónő szinte költőien ábrázolja a különböző fogások elkészítését, s emellett a főzőtanfolyam résztvevőinek az életébe, sorsába is bepillantást nyerünk.
Tüneményes történet, gyönyörű, hangulatos borító, szimpatikus, nagyon szerethető szereplők jellemzik.

Ezt a könyvet még tényleg nem olvasta senki???Embertársaim, könyvszeretők, ezt nem hiszem el!

Ez a könyv csodás és fantasztikus és nagyszerű és mesebeli és valós és romantikus és édes és keserű és minden-minden-minden-minden!!! Íze van, illata, tapintása, mélysége, csodája.
Milliószor felülmúlja az összes ideáig megjelent gasztro-regényt vagy ételekhez kapcsolódó történetet.

Nem ismerem az írónőt, de követelem, hogy írjon még és mélységesen fel vagyok háborodva, hogy én nem tudok így írni!

Ui.: megyek, csinálok egy kis olasz eszpresszós-fehércsokoládés tiramisut a kedvesnek:-)

Igazi lelket simogató könyv, a búskomorság tökéletes ellenszere :)

„…a liszt ahhoz a fickóhoz hasonlít, akiről a filmekben csak a legvégén ismerjük fel, hogy szexi. Úgy értem, legyetek őszinték abban, hogy amikor a konyhai teendőket osztjátok szét egymást közt, ki akar a lisztel foglalkozni. A vaj sokkal csábítóbb. Ám az a helyzet, hogy a liszt tartja össze a tortát.”

Semmihez nem volt kedvem a könyvhéten, de aztán erre mégis rábeszéltem magam. Az írónő másik regényét ősszel olvastam, és úgy tippeltem, hogy a stílusa hasonló lehet ennek is. És valóban, pont olyan volt, amiért azt is szerettem. Ez a könyv jött, látott és győzött. Olvasás közben folyamatosan főzhetnékem volt, egyszer félre is tettem a regényt, mert sürgősen tésztaszószt kellett gyártanom. Az ételeket ki fogom gyűjteni belőle, mert sose ártanak az új ötletek a konyhába.
Remélem, a második rész is meg fog jelenni magyarul. Addig is ezt gyorsan kölcsönadom a nagymamámnak, mert ő is nagyon várja már, hogy olvashassa.