Ammerúnia Elf Birodalmak – Fantasy shared world antológia
Baar-Shagŷr veszett hírű lápvidék, a Császárság mégis helytartót ültet ide, mert a környező hegyek méhe mesés holdkő-vagyont rejt… Amikor egyik bánya megnyitásakor a tartományban elszabadul a ximúr-kórság és a nemesvérű elfek tömegével korcsosulnak el, a holdelfek mágiája gyilkos ködfallal zárja körül a mutánsokat. Az itt rekedtek bőre megfeketedik, hajuk megőszül, izmaik elsorvadnak.
A felfedezett vérkövek létezésének titokban kell maradnia, ezért a császári gépezet gondoskodik arról, hogy mindenki elhiggye: a tartomány lakossága elpusztult, a maradék keveseket kimenekítették. A shagŷri kincsek átmentése, a fajtársak sanyargatása a színfalak mögött zajlik tovább. Egyvalamivel azonban senki sem számol: a shagŷri Nemesházak egyes klánjai idővel felhagynak az elixír szedésével. Négy generáció elteltével a mocsárvidék már egy új fajt nevelt ki: harcias, vad és ellenálló egyedeket, akik a túlélés és a gyilkolás mesterei. A nevük: sötételf.
Baar-Shagŷr veszett hírű lápvidék, a Császárság mégis helytartót ültet ide, mert a környező hegyek méhe mesés holdkő-vagyont rejt… Amikor egyik bánya megnyitásakor a tartományban elszabadul a ximúr-kórság és a nemesvérű elfek tömegével korcsosulnak el, a holdelfek mágiája gyilkos ködfallal zárja körül a mutánsokat. Az itt rekedtek bőre megfeketedik, hajuk megőszül, izmaik elsorvadnak.
A felfedezett vérkövek létezésének titokban kell maradnia, ezért a császári gépezet gondoskodik arról, hogy mindenki elhiggye: a tartomány lakossága elpusztult, a maradék keveseket kimenekítették. A shagŷri kincsek átmentése, a fajtársak sanyargatása a színfalak mögött zajlik tovább. Egyvalamivel azonban senki sem számol: a shagŷri Nemesházak egyes klánjai idővel felhagynak az elixír szedésével. Négy generáció elteltével a mocsárvidék már egy új fajt nevelt ki: harcias, vad és ellenálló egyedeket, akik a túlélés és a gyilkolás mesterei. A nevük: sötételf.
Véropál, pókselyem és opálacél, tűzgriffek és sárkányok, renegáttá lett kardnemesek, ximúrvadászok és kóbor elfek, boszorkányok, Dzardan ősi palotavárosának titkai, Khaál pókisten kultusza, a Szívfaló legendája, Setephis urainak örökösödési harca elevenednek meg e különleges gyűjtemény lapjain. Összeesküvések és rejtelmek, hősök és elfajzottak, tragédia és árulás…
Eric Muldoom szerkesztésében Soren Ward, Santorina Grey, Boruzs Gergely Gábor és társaik gondoskodnak arról, hogy a sötételfek rettegett világa a mi napunk alatt borzongasson tovább.
Kiírtam pár idézetet (link, link, link), de azt pont nem, amikor az egyik szereplő leszögezi, hogy a vándorlás célja nem az, hogy eljussunk valahová, hanem hogy közelebb kerüljünk önmagunkhoz – noha pont ez a lényeg. Márpedig kóborló volnék, kinek szívéhez a természet a kulcs, azt pedig itt kapunk csőstül, a lápvidék oly szerves része a cselekménynek, hogy szinte maga is szereplővé lép elő. E különleges helyszín flórájával és faunájával igen karakteres alaphangulatot teremt, ráadásul többször tevőlegesen is beavatkozik az események alakításába, az itt játszódó novellák atmoszféraorientáltan reflektálnak a karakterek belső világára a környezet jelenségei által. A mocsaras táj kénes kigőzölgései a szereplők morális hanyatlásának allegóriumaként is értelmezhetőek, akárcsak a testet támadó ximúrkór, mely mintha csak a lelket is elfeketítené. Mert ez itt, kérem, grimdark, ezek az írók nem öntik le a dolgokat cukormázzal, sokkal inkább reálisan szemlélik őket. Itt nincsenek gáncstalan lovagok vagy idealizált hősök, ahogy a valóságban sem, itt mindenki a maga pecsenyéjét sütögeti, legyen az akár személyesebb, akár tömegek sorsát befolyásoló. Epikus célok helyett a szereplők gyakran csak a saját irhájuk megmentésére törekszenek, és ettől lesz az egész valószerű. Hiszen a túlélésért, vagy épp a hatalomszerzésért vívott játszmák, küzdelmek oly kuszák, mint a fojtólonc indái, és árnyékosak, akár a lápvidék.
Az a legszebb ebben a zsánerben, hogy szó szerint határtalan. Míg például egy kriminél borítékolható, hogy valamiféle bűntény körül fog forogni a cselekmény, egy romantikus kötet előtt pedig nem árt felkészülni holmi szerelmi szálra, addig kinyitni egy fantasyt olyan, mint belépni egy ajtón, ami mögött bármi lakozhat, tényleg, bármi Lovasi klasszikusának szavaival élve. Minthogy boldogult ifjúkoromnak fontos alappillérei voltak Drizzt Do'Urden kalandjai, a színesbőrű, hegyes fülű humanoidokra a sejtszintű memóriám azóta is rezonál, bármilyen formában jelenjenek is meg, még ha az utóbbi esztendőkben valamelyest másfelé kanyarodott is az olvasmánylistám iránya. Ammerúnia szinte kiált azért, hogy tévedjünk el benne, merüljünk bele, lehetőleg nyakig. Erkölcsileg nem idealizált, sokkal inkább valósághű világ ez, melyben nem leselkedik ránk sem happy end, sem a népek egyéb ópiuma.
„Jól figyelj, Draqan! Ha meghalok, égess el, aztán menj Sárkánytorokba, és szórd szét a hamvaimat. Találsz ott majd valamit, ami hasznodra válhat, amikor elindulsz a saját utadon.”
És Draqan elindul, hogy teljesítse mestere, Nestmeth Ta Aanhur-ptaah utolsó kívánságát. Sárkánytorokba, a titkos rejtekhelyükre érve meg is találja a szóban forgó valamit; egy olyan kövekkel kirakott nyakláncot, melyek emlékeket őriznek. Ezek a Vérkövek. Draqan hozzájuk fordul segítség, útmutatás reményében. És a kövek mesélnek…
…mesélnek Reménységről, Örökségről, Kötelékről, Haragról, Szövetségről, az ellenség Álarcairól, Hatalomról, Beavatásról, Sötétségről, félelemről és magányról. Mindezek egy-egy rövidebb-hosszabb történetként jelennek meg, melyek bár önállóan is megállnák a helyüket, mégis hol szorosan, hol lazábban kapcsolódnak egymáshoz, ráadásul összeköti őket a furmányos szerkesztői megoldás: minden történet végén, néhány oldal erejéig visszatérünk Draqanhoz, nemcsak lezárva az aktuális novellát, hanem felvezetve a következőt.
Ezért, kezdeti szándékommal ellentétben, nem tudom novelláskötetként kezelni a könyvet, amihez még az is hozzájárul, hogy az egyes történetek igencsak azonos, magas színvonalú írások, csupán más-más szerző tollából kerültek ki (ha nem látom a neveket, fel sem tűnik :)).
Utólag belegondolva érthető az előszóban található kérés/felszólítás, miszerint érdemes a szerkesztés sorrendjében olvasni a kötetet; ez egy egybefüggő novellafüzér, történetfolyam, mely így, egy furcsa szerkezetű regényként ad betekintést az Elf Császárság Ködfallal elkerített tartományának, Baar-Shagýrnak* a világába, egészen a Sötételfek születésétől a hatalom birtoklásáért folytatott, örökös testvérharcokig.
Ammerúnia mindig is különösnek tűnt a szememben. Megvan neki az a fajta egyedisége ami kiemeli a sablon fantasy világok közül.
Éppen ezért lehet hogy az elfek nem azok a sablon nemes, ősi népek akinek mindenki ismeri őket, hanem nos valljuk be elég nagy gennyládák.De ez nem baj, sőt.
Aztán itt vannak Ammerúnia sötételfei is akik ellentétben többi fajtársukkal más fantasy világokon nem úgy jöttek létre, hogy csúnya gonosz istenek megátkozták őket, hanem egy járvány kellemetlen mellékhatásaként alakultak, generációról generációra.
Ez az antológia róluk szól. Bemutatja társadalmuk bizonyos részeit, a vérkövek szerepét, jellemüket de legfőképp azt milyenek is Ammerúnia sötételfjei. Azt kell mondjam érdekesek. Eddig a Forgotten Realmsos Pókkirálynő háborúja sorozat volt a kedvenc, ezzel a néppel foglalkozó sorozatom, de van egy olyan érzésem, hogy ez változni fog. Főleg ha megjelenik a folytatása is ennek a könyvnek. :)
Az egyetlen negatívum amit feltudnék hozni, hogy bizonyos történetek túlságosan rövidek voltak és nem hagytak elég helyet a cselekménynek és/vagy a karaktereknek kibontakozni. De ez lehet szőrszálhasogatás részemről. Ettől eltekintve remek élményben lehet része annak, aki elolvassa.
4,5/5
„Jól figyelj Draqan! Ha meghalok, égess el, aztán menj Sárkánytorokba, és szórd szét a hamvaimat. Találsz ott majd valamit, ami hasznodra válhat, amikor elindulsz a saját utadon.”
Draquan Sárkánytorokban megtalálja a mestere, Aanhur-ptaah által hátrahagyott vérköveket. Ez a szál lesz az összekötő kapocs a novellák között, mivel minden vérkő egy-egy történetet mesél el.
A novellák által bepillanthatunk Ammerúnia elf birodalmába, ami számomra teljesen ismeretlen volt.
Amikor először láttam a kötetet haverom kezében, nem tulajdonítottam túl sok jelentőséget neki, mivel ismerve őt, minden jó neki ami sötételfekről szól.
Szerencsére a kötet egységesen jó novellákat tartalmaz, van amelyik inkább a harcra fókuszál, van amelyik Baar-Shagŷr történelmébe, egyes házakba enged bepillantást.
A vége pedig jól belengeti a folytatást, illetve pár jövőbeli történést.
Bár a ximúr-kór oka még nem teljesen világos, sikerült a kötetnek felkeltenie érdeklődésem Ammerúnia világára.
Jól kitalált világ, igazán remek novellákkal. Gyenge novella nem is volt benne, néhánynak volt előre sejthető története, de a megvalósítás bőven kárpótolt, és hát voltak olyanok is melyek meglepetésekkel szolgáltak. Kimondottan jól sikerült antológiás kötet lett.
Tény, olvastam már jobb könyvet is Ammerúnia világáról, de azért a Holdtölte és a Boszorkányvadászat c. írásokról el lehet mondani, hogy megnyerték a tetszésemet. A többi sajnos eléggé felejthető.
Bhat-Nún sötétségbe borult vidéke, a Grummar déli lankái ugyan nincsenek híján ragadozóknak – talán az egész világon nem találni ennél veszedelmesebb sarkot. Minden fa mögött lapul valami, aminek borotvaéles a fogsora, vagy átszakíthatatlan a kitinpáncélja; ami első ránézésre kiszolgáltatottnak tűnik, az holtbiztos, hogy varázsol.
– Az ésszerűtlen pusztítás, a zabolátlan szenvedély a gyengék sajátja. Akinél az erő, az a célja érdekében féken tartja érzelmeit, ha kell. Akinél az erő, az pusztít, ha szükséges. Ez Khaál Elve.
