„A pusztaság az ellenségükké vált, és ők csak egy apró sziget voltak a sötétség hatalmas tengerén, amely körbeölelte őket, és a halál százféle arcáról suttogott a fülükbe.”
Az ilyen, és ehhez hasonló szövegek miatt szeretek olvasni. Én egy irodalmi műtől – legyen az szép- vagy szórakoztató irodalom – el is várom, hogy ne legyen se trendi, se faék egyszerű, már ami a szöveget illeti.
Mai silány beszédünket, fantáziátlan mondatalkotásunkat hallhatom, láthatom nap mint nap eleget. Elég kimenni az utcára, elmenni a munkahelyre, elég végiggörgetni a facebookot, vagy az über gagyi online sajtó bármely produktumát. A televíziót már ne is említsük..
Szóval maradnak a könyvek, az irodalom. A szórakoztató irodalom, és azok a szerzők, akik amellett, hogy szórakoztatni akarnak a történeteikkel, arra is odafigyelnek, hogy ezt milyen minőségű szöveggel teszik.
Eric Muldoom pedig pont egy ilyen író. Nagy bizonyossággal állíthatom ezt, mert már a Boszorkánylovag című regényénél is feltűnt, hogy szerzőnk odafigyel az ilyesmire, ha úgy tetszik megválogatja a szavait, sőt, mint a fenti példa mutatja, valósággal fest a szavakkal.
Jelen kötet első része, a címadó Éjféli erdő hét novellája pedig egyenesen bővelkedik az ilyen „festményekben”.
Nagyon nagy hatást gyakoroltak rám ezek a borongós, néhol rémisztő, szép-szomorú történetek, melyekben mintha a cselekménynél is fontosabb lenne a hangulatkeltés, egy érzés vagy egy gondolat kiváltása. Pont, mint egy festménynél.
A következő rész a Kalandozók útján.
Négy novella alkotja, köztük egy Aldyr és egy Kullgan sztorival (Kullganról végre megtudhatjuk, hogyan lett barbár harcosból boszorkánylovag). Értelemszerűen ezekben már abszolút a kaland van fókuszban, és teljesen más az írások hangulata is. Kicsit könnyedebbek, de természetesen a kiontott vérnek itt sem vagyunk híján.
A harmadik rész, mely az Elátkozott földek címet kapta, mindösszesen két novellából áll. Az első egy igen pazar bosszútörténet, a másik pedig egy szabadulós trash horror, melynek szereplője Muldoom ikonikus figurája, Codric. Az egész kötetben itt ért egyedül némi csalódás. Na nem a történet miatt, mert azt simán a helyén tudtam kezelni. Viszont Codric számomra olyan semmilyen volt, ami azért furcsa, mert a Muldoom hősök közül talán az ő nevével találkozni a legtöbbször. Véleményem szerint Fekete Kullgan coolabb, Aldyr érdekesebb, és Maccul Coll, aki számomra üde színfoltja volt a kötetnek, árnyaltabb. Apropó, mi lesz Maccul Collal a továbbiakban?
Végezetül szeretném üdvözölni Eric Muldoom azon gyakorlatát, miszerint ahelyett, hogy mindenféle manapság divatos és már-már elvárt elemekkel, fogásokkal „újítgatná” a zsánert, ő megmarad az elődök nyomdokain, és saját hangján meséli el a saját történeteit, a saját világán. Gratulálok! Én ezekre mindig vevő leszek.