A ​nacionalizmus kétszáz éve 2 csillagozás

Nagy tudású, szellemes, intelligens történészt olvasni egy engem igen-igen érdeklő témáról – nos, ez fűszere a létnek. Hobsbawm a nemzetfogalom és nacionalizmus történetét tekinti át, de már a címben is elhelyez egy fricskát azoknak, akik szerint a nemzettel kapcsolatos instrukciókat maga Csaba királyfi hozta le a csillagösvényen két turullapockába vésve valamikor az idők kezdetén. Ugyanis a mai értelemben vett nemzet elég ifjú dolog, alig kétszáz éves: a modernitás, meg az 1800-as években ugrásszerűen megnövekedett társadalmi mobilitás következménye – ekkor bomlottak fel ugyanis az addig bevett csoportidentitások, és a helyükön képződött mentális űrben jelent meg a gondolat, hogy az állam területén élő egyéneket valami mágikus, láthatatlan szál köti össze: hogy egyenlőek az adott nemzethez tartozásban. Ez az idea, ez az „elképzelt (imaginárius) közösség”, ahogy azt Benedict Anderson megfogalmazta, a XIX. században a liberalizmussal karöltve óriási történelemformáló szereppel bírt, mert átalakította egyén és állam viszonyát, ám mint a dolgok általában (úgymint: alkohol, csoki, rendszeres testmozgás), túladagolva negatív élettani hatásokhoz vezetett. És lőn első világháború, meg a második. A traumák hatására aztán a nacionalizmus veszített erejéből, és Hobsbawm amellett érvel, hogy ezt az erőt nem is nyeri vissza többé – ez abból is látszik, hogy amíg a nemzeti gondolat anno aktív, építő funkcióval bírt, segítette a közoktatás vagy a közegészségügy kibontakozását, addig mostanra defenzív jelenség lett belőle, különböző válságok kísérőjelensége, amit jobbára akkor tűznek zászlajukra a politikusok, ha valami képzelt vagy valós veszéllyel szemben kívánják mozgósítani választóikat. (Valós veszélyen értve azt, hogy esetleg a mondott politikust leváltják posztjáról. Mert ez, valljuk meg, a politikus szempontjából a legvalósabb veszély mind közül.)

A szerző szövevényes érvelési stílussal él – kiindulópontja ugyanis az, hogy a nacionalizmusról nem lehet olyan általános állítást tenni, amire ezeregy ellenpélda ne lenne hozható, ergo a történész akkor jár el tisztességesen, ha nem próbál meg művileg konstruálni egy átláthatónak tetsző definciót, hanem magát a káoszt ábrázolja. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy Hobsbawm sorra beengedi a szövegbe a nemzettudat alapját képező állításokat (közös nyelv, kultúra, történelem, földrajzi hely és etnicitás), mindegyikkel megmérkőzik és cáfolja őket – az állítások pedig egymás után behúzott farokkal, szűkölve oldalognak el. Amiből követezik, hogy a nacionalizmus egy „ilyen nincs, és mégis van”-dolog, egy körvonalazhatatlan, logikailag ezer sebből vérző eszmerendszer – más kérdés, hogy épp ez a körvonalazatlanság az, ami sikerének kulcsa, hisz ez teszi lehetővé, hogy mindenki azt lássa bele, ami neki tetszik. Ugyanis a nacionalizmusok egyik igen keveset vizsgált, de talán leglényegibb eleme maga a „fogyasztó”, vagyis a személy, akire hatnak a nemzettel kapcsolatos hívószavak. Az igazi kérdés, hogy ő mit vár azon döntésétől, hogy hangosan kinyilvánítja nemzethez való tartozását. Hogy olcsóbb lesz a kenyér? Hogy nem sajnálják le az Ausztráliába emigrált nagybácsik? Hogy visszacsatolják Kárpátalját? Hogy egy közösség tagja lesz, és még tagdíjat se kell fizetnie? Vagy hogy legálisan kiélheti agresszióját a közösségen kívüliekkel szemben? Talán ez az igazán érdekes, az ő sokszínű, és minden bizonnyal respektálható igénye egy effajta érzületre. Az meg, hogy miképp írják körül a nemzetet azok, akik a nacionalizmusból fakadó energiákat lefölözik, és a maguk vízimalmát hajtják velük, lényegtelen. Az csak a duma.

Utólagos megjegyzések:
1.) Ez az olvasás nem jött volna létre, ha nincs @Holdbéli_nyúl – hála és köszönet.
2.) Azért ez a könyvborító veretesen ronda. Egy (azt hiszem) lávafröcskölést ábrázoló fotóra rávasalva valami gát sematikus rajza… gondolom, azt akarja jelképezni, hogy a nacinalizmus a láva, és reméljük, jó erős a gát. De akkor is ronda.
3.) Fordította @barathkatalin, ha nem tévedek. (De, tévedek. Csak névrokon.)