Oszkár ​és Rózsa mami 96% 246 csillagozás

“(…) az élet fura ajándék. Először túlbecsüljük, azt hisszük, örökké élni fogunk. Aztán alábecsüljük: rongyos, piszkos, túl rövid, majdhogynem eldobjuk magunktól. Végül rájövünk, hogy nem is ajándékba, csak kölcsönbe kaptuk. Akkor megpróbálunk rászolgálni a kölcsönbe kapott ajándékra. A száz évemmel csak tudom, miről beszélek. Minél öregebb az ember, annál nehezebben találja meg a szépet az életben. Ahhoz már művészet kell, kifinomult érzék.”

Amikor ez a vékonyka kötetet lekaptam a könyves szekérről, csak annyit tudtam róla, hogy híres, de maga a történet teljesen ismeretlen volt előttem. Nem is spoilerezném, a lényeg úgyis ott van a fülszövegben, minden másért pedig érdemes ráfordítani egy kis időt, ha az ember egy gyors, de intenzív (és nem különben tökéletes) olvasmányélményt szeretne. (Nekem újfent bebizonyosodott, hogy a rövid terjedelmű művek sokszor nagyobbat ütnek mint egy-egy nagyregény.) Oszkár és Rózsa mami találkozása egyszerre humoros, őszinte és bölcs, szívszorító és megrázó, Schmitt pedig ragyogóan, mindenféle sallangtól mentesen ír, ettől lesz tökéletes ez a kis regény. (Ami megint tipikusan egy olyan könyv, melyet válogatás nélkül adnék mindenki kezébe.) Jellemzően sok mindent elmond kevés szóval, a kis méret ellenére is rengeteg mindent sűrít az oldalakba. Tényleg lehetséges néhány nap alatt megélni egy egész életet? Elgondolkodtató, megindító, felemelő utazás egy gyermek lelkébe, ami a maga egyszerűségével pillanatok alatt levett a lábamról.

Borzasztóan nehéz értékelni egy ilyen tartalmú könyvet.
Egy ilyen rövid, mégis hihetetlenül intenzív és lelket borzoló történetet, mely egyben vicces is úgy gondolom, csak nagyon kivételes író tud megalkotni.
Rózsa mami Guido Orefice-t juttatta eszembe ( Az élet szép című, fantasztikus dráma főszereplője, akit Roberto Benigni alakít- ha nem láttad, mindenképp nézd meg!), bár a történetek maguk semmiben sem hasonlítanak.
Sok- sok Rózsa mami és Guido kellene erre a világra, minden területre és akkor fele ennyi gondunk sem lenne.
Sírtam és nevettem egyszerre, egyszerűen sodró, letehetetlen történet.
off

Lázár Ildikó (L. I. Lázár) ajánlotta ezt a könyvet egy egri konferencián. Arra hozta fel példának, hogy mennyire semmitmondó a borítója, emiatt senki nem fogja meg, mégis milyen nagy értéket rejt. Tényleg. Ez a könyv egy csoda! Nem is kérdés az öt csillag! Én, aki hithű ateista vagyok, az isteni gondviselésben sem hiszek, de ilyen szépen írni egy ennyire fájdalmas témáról… Ehhez kell az írói tehetség!!! Köszönöm az élményt!

Gyönyörű és szomorú. Mint minden, ami valódi (és Igaz).

„- Elhallgass, te csitvás, úgy beszélek, ahogy akarok.
– Hát ilyet…
– És szedd a lábad! Mintha élnél. Egészségügyi sétán vagyunk, nem csigaversenyen.”

Beállok én is a könyvet méltatók sorába, amennyire rövid, annyira velős, humoros és fájó egyszerre. Olvasás közben bizony én is picsogtam kicsit, persze, már az elejétől kezdve tudjuk, hogy nem lesz jó a vége. Mégis az író olyan szeretettel és humorral közelítette meg a témát, hogy nem lehet nem szeretni és nem „szórakozni” rajta. Rózsa mami beszólásai hatalmasak:
„- Ne izgulj, Tojszikám! Ezek elnyűhetetlenek. Telis-tele vannak jobbnál jobb ötletekkel. Lesz még mit operálni rajtad. Kiszámoltam, hogy nekem már legalább hat műtétet beígértek.
Ihletet kapnak tőled.
– Nagyon úgy néz ki.”

Talán egy icipicit Oszkár szüleihez való viszonyában – a használt szavakban – volt érezhető egy kicsit a túlzásba esés, de azt hiszem, azért kellett ez a megfogalmazás, hogy a rövid történetben is érezhetővé tegye a szülők és Oszkár közötti elmérgesedett viszonyt. Nagyon tetszett Oszkár viszonya az orvosával, az író szavai nyomán belegondol az olvasó, mennyire nehéz lehet ezeknek az orvosoknak, hogy gyerekek haldokolnak nap mint nap és nem tudnak segíteni, én biztos nem bírnám lelkileg elviselni (noha bizonyára mindennél felemelőbb érzés, mikor egy gyereket sikerül megmenteni).

„Próbáltam megmagyarázni a szüleimnek, hogy az élet fura ajándék. Először túlbecsüljük, azt hisszük, örökké élni fogunk. Aztán alábecsüljük: rongyos, piszkos, túl rövid, majdhogynem eldobjuk magunktól. Végül rájövünk, hogy nem is ajándékba, csak kölcsönbe kaptuk. Akkor megpróbálunk rászolgálni a kölcsönbe kapott ajándékra. A száz évemmel csak tudom, miről beszélek. Minél öregebb az ember, annál nehezebben találja meg a szépet az életben. Ahhoz már művészet kell, kifinomult érzék. Akármelyik kretén tudja élvezni az életet tíz- vagy húszéves korában, de amikor valaki százéves, és moccanni sem tud, akkor oda ész kell.”

Kedves Jóisten!

Én tudom, hogy te is szereted a filmeket és regényeket. Különben nem írnád az életet is hasonlóra. Különben ma, amikor pont egy költözés előtt, akaratom ellenére maradtam egyedül este, az utolsó estémen abban a lakásban, ami két és fél évig mégis csak az otthonom volt, nem ejtetted volna szó szerint a fejemre ezt a kis könyvet. Tudom, hogy nem akartál bántani, hisz azt megtehetted volna a még szintén polcon csücsülő Gyűrűk ura összessel… Nem. Te tudtad, hogy ide valami gyors segítség kell. Egy apró, égi jel, ami, ha akarom, Tőled van, ha akarom… Tök mindegy, mert én akarom! Szóval Oszkárt küldted és Rózsa mamit. Hogy magamba szállhassak, magamba költözhessek. Oda, ahová nem kell platós kocsi és heveder, és nem jönnek semmilyen új kábeleket bekötni, mert örök wi-fi kapcsolat van, csak néha pislákol. Olyankor jössz, egy kicsit csavarsz a gombon, ami fáj, de csak annyira, hogy utána mégis jó legyen.

Néhány melankolikus gondolattal bővebben: http://miamonakonyveldeje.blogspot.hu/2016/02/eric-emma…

Imádtam!
Hát ha létezik könyv, ami a halálról szól, de szíved szerint rátennéd a humoros címkét is, miközben persze szívfacsaró a vége, akkor ez az.
Van egy képzeletbeli listám azokról a könyvekről, amiket én szívesen adnék iskolások kezébe, ha tanár lennék. Ma Oszkár története is felkerült rá.
Aki nem hisz, a könyv után fejben talán ő is megfogalmaz magában egy levelet, ami úgy kezdődik: Kedves Jóisten!

off

Ritkán olvasok el kétszer egy könyvet, ezt a könyvet pénteken és szombaton is elolvastam.
Ritkán könnyezek meg egy könyvet, ehhez a könyvhöz pénteken és szombaton is papír zsebkendő kellett.

Szívszorító.
A legfontosabb üzenete számomra az volt, hogy nem az számít, hogy ki hány évet él, hanem, hogy ki mennyire éli meg teljesnek azt, ami jutott neki.

Jezusom, ki ez az Eric-Emmanuel Schmitt és eddig hol bujkált előlem??
Érdekes, hogy a figyeltjeim közül is milyen sokan olvasták.