Éric-Emmanuel Schmitt még a múlt évezredben, 1997-ben írta meg A láthatatlan ciklusa című kisregénysorozata első darabját, s bő húsz ével később, 2019-ben zárta le a ciklust a nyolcadik kötettel. A sorozat több történetéből színpadi adaptáció is készült, melyeket a világ számos országában bemutattak – Magyarországon a Debreceni Csokonai Nemzeti Színház tűzte műsorára az Oszkár és Rózsa mami színműváltozatát. Ahogy a ciklus több más darabjában, ebben a kisregényben is egy felnőtt és egy gyerek különös, sorsfordító kapcsolata áll a cselekmény középpontjában. A kilencéves Oszkárnak halálos betegséggel kell szembenéznie, s ebben az egyenlőtlen küzdelemben egyedül Rózsa mamira, egy önkéntes kórházi kisegítőre támaszkodhat…
Oszkár és Rózsa mami 246 csillagozás

Eredeti megjelenés éve: 2002
Enciklopédia 10
Kedvencelte 49
Most olvassa 3
Várólistára tette 132
Kívánságlistára tette 90
Kölcsönkérné 6

Kiemelt értékelések


“(…) az élet fura ajándék. Először túlbecsüljük, azt hisszük, örökké élni fogunk. Aztán alábecsüljük: rongyos, piszkos, túl rövid, majdhogynem eldobjuk magunktól. Végül rájövünk, hogy nem is ajándékba, csak kölcsönbe kaptuk. Akkor megpróbálunk rászolgálni a kölcsönbe kapott ajándékra. A száz évemmel csak tudom, miről beszélek. Minél öregebb az ember, annál nehezebben találja meg a szépet az életben. Ahhoz már művészet kell, kifinomult érzék.”
Amikor ez a vékonyka kötetet lekaptam a könyves szekérről, csak annyit tudtam róla, hogy híres, de maga a történet teljesen ismeretlen volt előttem. Nem is spoilerezném, a lényeg úgyis ott van a fülszövegben, minden másért pedig érdemes ráfordítani egy kis időt, ha az ember egy gyors, de intenzív (és nem különben tökéletes) olvasmányélményt szeretne. (Nekem újfent bebizonyosodott, hogy a rövid terjedelmű művek sokszor nagyobbat ütnek mint egy-egy nagyregény.) Oszkár és Rózsa mami találkozása egyszerre humoros, őszinte és bölcs, szívszorító és megrázó, Schmitt pedig ragyogóan, mindenféle sallangtól mentesen ír, ettől lesz tökéletes ez a kis regény. (Ami megint tipikusan egy olyan könyv, melyet válogatás nélkül adnék mindenki kezébe.) Jellemzően sok mindent elmond kevés szóval, a kis méret ellenére is rengeteg mindent sűrít az oldalakba. Tényleg lehetséges néhány nap alatt megélni egy egész életet? Elgondolkodtató, megindító, felemelő utazás egy gyermek lelkébe, ami a maga egyszerűségével pillanatok alatt levett a lábamról.


Borzasztóan nehéz értékelni egy ilyen tartalmú könyvet.
Egy ilyen rövid, mégis hihetetlenül intenzív és lelket borzoló történetet, mely egyben vicces is úgy gondolom, csak nagyon kivételes író tud megalkotni.
Rózsa mami Guido Orefice-t juttatta eszembe ( Az élet szép című, fantasztikus dráma főszereplője, akit Roberto Benigni alakít- ha nem láttad, mindenképp nézd meg!), bár a történetek maguk semmiben sem hasonlítanak.
Sok- sok Rózsa mami és Guido kellene erre a világra, minden területre és akkor fele ennyi gondunk sem lenne.
Sírtam és nevettem egyszerre, egyszerűen sodró, letehetetlen történet.
off


Lázár Ildikó (L. I. Lázár) ajánlotta ezt a könyvet egy egri konferencián. Arra hozta fel példának, hogy mennyire semmitmondó a borítója, emiatt senki nem fogja meg, mégis milyen nagy értéket rejt. Tényleg. Ez a könyv egy csoda! Nem is kérdés az öt csillag! Én, aki hithű ateista vagyok, az isteni gondviselésben sem hiszek, de ilyen szépen írni egy ennyire fájdalmas témáról… Ehhez kell az írói tehetség!!! Köszönöm az élményt!


„- Elhallgass, te csitvás, úgy beszélek, ahogy akarok.
– Hát ilyet…
– És szedd a lábad! Mintha élnél. Egészségügyi sétán vagyunk, nem csigaversenyen.”
Beállok én is a könyvet méltatók sorába, amennyire rövid, annyira velős, humoros és fájó egyszerre. Olvasás közben bizony én is picsogtam kicsit, persze, már az elejétől kezdve tudjuk, hogy nem lesz jó a vége. Mégis az író olyan szeretettel és humorral közelítette meg a témát, hogy nem lehet nem szeretni és nem „szórakozni” rajta. Rózsa mami beszólásai hatalmasak:
„- Ne izgulj, Tojszikám! Ezek elnyűhetetlenek. Telis-tele vannak jobbnál jobb ötletekkel. Lesz még mit operálni rajtad. Kiszámoltam, hogy nekem már legalább hat műtétet beígértek.
Ihletet kapnak tőled.
– Nagyon úgy néz ki.”
Talán egy icipicit Oszkár szüleihez való viszonyában – a használt szavakban – volt érezhető egy kicsit a túlzásba esés, de azt hiszem, azért kellett ez a megfogalmazás, hogy a rövid történetben is érezhetővé tegye a szülők és Oszkár közötti elmérgesedett viszonyt. Nagyon tetszett Oszkár viszonya az orvosával, az író szavai nyomán belegondol az olvasó, mennyire nehéz lehet ezeknek az orvosoknak, hogy gyerekek haldokolnak nap mint nap és nem tudnak segíteni, én biztos nem bírnám lelkileg elviselni (noha bizonyára mindennél felemelőbb érzés, mikor egy gyereket sikerül megmenteni).
„Próbáltam megmagyarázni a szüleimnek, hogy az élet fura ajándék. Először túlbecsüljük, azt hisszük, örökké élni fogunk. Aztán alábecsüljük: rongyos, piszkos, túl rövid, majdhogynem eldobjuk magunktól. Végül rájövünk, hogy nem is ajándékba, csak kölcsönbe kaptuk. Akkor megpróbálunk rászolgálni a kölcsönbe kapott ajándékra. A száz évemmel csak tudom, miről beszélek. Minél öregebb az ember, annál nehezebben találja meg a szépet az életben. Ahhoz már művészet kell, kifinomult érzék. Akármelyik kretén tudja élvezni az életet tíz- vagy húszéves korában, de amikor valaki százéves, és moccanni sem tud, akkor oda ész kell.”


Kedves Jóisten!
Én tudom, hogy te is szereted a filmeket és regényeket. Különben nem írnád az életet is hasonlóra. Különben ma, amikor pont egy költözés előtt, akaratom ellenére maradtam egyedül este, az utolsó estémen abban a lakásban, ami két és fél évig mégis csak az otthonom volt, nem ejtetted volna szó szerint a fejemre ezt a kis könyvet. Tudom, hogy nem akartál bántani, hisz azt megtehetted volna a még szintén polcon csücsülő Gyűrűk ura összessel… Nem. Te tudtad, hogy ide valami gyors segítség kell. Egy apró, égi jel, ami, ha akarom, Tőled van, ha akarom… Tök mindegy, mert én akarom! Szóval Oszkárt küldted és Rózsa mamit. Hogy magamba szállhassak, magamba költözhessek. Oda, ahová nem kell platós kocsi és heveder, és nem jönnek semmilyen új kábeleket bekötni, mert örök wi-fi kapcsolat van, csak néha pislákol. Olyankor jössz, egy kicsit csavarsz a gombon, ami fáj, de csak annyira, hogy utána mégis jó legyen.
Néhány melankolikus gondolattal bővebben: http://miamonakonyveldeje.blogspot.hu/2016/02/eric-emma…


Imádtam!
Hát ha létezik könyv, ami a halálról szól, de szíved szerint rátennéd a humoros címkét is, miközben persze szívfacsaró a vége, akkor ez az.
Van egy képzeletbeli listám azokról a könyvekről, amiket én szívesen adnék iskolások kezébe, ha tanár lennék. Ma Oszkár története is felkerült rá.
Aki nem hisz, a könyv után fejben talán ő is megfogalmaz magában egy levelet, ami úgy kezdődik: Kedves Jóisten!


Ritkán olvasok el kétszer egy könyvet, ezt a könyvet pénteken és szombaton is elolvastam.
Ritkán könnyezek meg egy könyvet, ehhez a könyvhöz pénteken és szombaton is papír zsebkendő kellett.


Jezusom, ki ez az Eric-Emmanuel Schmitt és eddig hol bujkált előlem??
Érdekes, hogy a figyeltjeim közül is milyen sokan olvasták.
Népszerű idézetek




Próbáltam megmagyarázni a szüleimnek, hogy az élet fura ajándék. Először túlbecsüljük, azt hisszük, örökké élni fogunk. Aztán alábecsüljük: rongyos, piszkos, túl rövid, majdhogynem eldobjuk magunktól. Végül rájövünk, hogy nem is ajándékba, csak kölcsönbe kaptuk. Akkor megpróbálunk rászolgálni a kölcsönbe kapott ajándékra. A száz évemmel csak tudom, miről beszélek. Minél öregebb az ember, annál nehezebben találja meg a szépet az életben. Ahhoz már művészet kell, kifinomult érzék. Akármelyik kretén tudja élvezni az életet tíz- vagy húszéves korában, de amikor valaki százéves, és moccanni sem tud, akkor oda ész kell.
94-95. oldal




– Hány éves maga, Rózsa mami?
– Meg tudod jegyezni a tizenhárom jegyű számokat Oszikám?
– Most viccel?
– Nem, de nem szabad, hogy megtudják a koromat itt a kórházban, mert elkergetnek, és akkor nem találkozunk többé.
– Miért?
– Mert én igazság szerint már nem lehetnék itt. A rózsaszín néniknek is van nyugdíjkorhatáruk, és én azon már jócskán túlvagyok.
– Lejárt a szavatossága?
– Le.
– Mint a joghurtnak?
10. oldal




Próbáltam megmagyarázni a szüleimnek, hogy az élet fura ajándék. Először túlbecsüljük, azt hisszük, örökké élni fogunk. Aztán alábecsüljük: rongyos, piszkos, túl rövid, majdhogynem eldobjuk magunktól. Végül rájövünk, hogy nem is ajándékba, csak kölcsönbe kaptuk. Akkor megpróbálunk rászolgálni a kölcsönbe kapott ajándékra.
94. oldal




– Az emberek azért félnek a haláltól, mert félnek az ismeretlentől. De mi az ismeretlen? Én azt mondom Oszkár, ne félj egy cseppet sem! Bízni kell. […]
– Oké. Majd ha berezelek, magamra parancsolok: „Oszkár fiam, bízzál”. […]
A kórházba visszatérvén nagyot aludtam. Mostanában egyre többször álmosodom el. Észre sem veszem, máris alszom. Amikor felébredtem, azt mondtam Rózsa maminak:
– Nem félek az ismeretlentől. Csak az bosszant, hogy elveszítem, amit ismerek.
61-62. oldal




– Szerintem az emberek olyannak képzelik a kórházat, amilyen csak a mesében van. Úgy tesznek, mintha kórházba az emberek mind meggyógyulni járnának. Pedig van, aki meghalni megy.
– Igazad van, Oszkár. És szerintem az élettel kapcsolatban is tévedünk. Elfelejtjük, milyen törékeny és illanó. Úgy teszünk, mintha halhatatlanok volnánk.
15. oldal Európa Könyvkiadó, 2004.




Kedves Jóisten!
Köszönöm, hogy eljöttél.
Jól választottad meg a látogatásod pillanatát, mert épp jobban éreztem magam. Lehet, hogy megsértődtél a tegnapi levelemen…
Amikor felébredtem, eszembe jutott, hogy kilencvenéves vagyok, és az ablak felé fordultam, hogy lássam a havat.
Megéreztem, hogy jössz. Reggel volt. Egyedül voltam az egész földkerekségen. Annyira korán volt, hogy a madarak is aludtak, és szendergett Brutál néni is, az éjszakás nővér, és Te próbáltad megfesteni a hajnalt. Nehezen ment, de nem hagytad annyiban. Az ég elhalványult. Fehéret, kéket, szürkét fújtál a levegőbe, elkergetted az éjszakát, felébresztetted a világot. Egyfolytában szorgoskodtál. Akkor jöttem rá, hogy mi a különbség közted és köztünk: te fáradhatatlan vagy. Soha nem unsz bele semmibe. Szüntelenül dolgozol. Lám, nappal lett. Lám, beesteledett. Lám, tavasz van. Lám, tél van. És lám, itt van Peggy! És lám, itt van Oszkár! És lám, itt van Rózsa mami! Micsoda egészség!
Megértettem, hogy itt vagy. És elmondtad a titkodat: mindennap úgy nézz a világra, mintha először látnád.
Megfogadtam a tanácsodat, és a gyakorlatban is alkalmaztam. Életemben először. Néztem a fényt, a fákat, a madarakat, az állatokat. Jó mélyet szippantottam, és lélegeztem. Hangok szálltak felfelé a folyosón, mintha egy katedrális boltívei felé szállnának. Éltem. Reszkettem az örömtől, hogy élek. Csodálatos volt!
Köszönöm, Jóisten, hogy ezt megmutattad. Úgy éreztem, kézen fogva vezetsz, egyenesen a rejtély kellős közepébe, hogy lássam a rejtélyt. Köszönöm.
Szia, holnap folytatom.
Puszi
Oszkár
91-93. oldal
Hasonló könyvek címkék alapján
- Irvin D. Yalom: A Schopenhauer-terápia 90% ·
Összehasonlítás - Guillaume Musso: Ott leszel? 89% ·
Összehasonlítás - John Green: Csillagainkban a hiba 89% ·
Összehasonlítás - Kristin Hannah: Szentjánosbogár lányok 92% ·
Összehasonlítás - Rachael Lippincott – Mikki Daughtry – Tobias Iaconis: Két lépés távolság 90% ·
Összehasonlítás - Séverine Vidal – Manu Causse: Bicebóca szívek 89% ·
Összehasonlítás - John Green: Alaska nyomában 83% ·
Összehasonlítás - Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak 95% ·
Összehasonlítás - Patrick Ness – Siobhan Dowd: Szólít a szörny 95% ·
Összehasonlítás - Jaume Cabré: Én vétkem 94% ·
Összehasonlítás