Noé ​gyermeke 92% 93 csillagozás

Ha a történet első felét nézem, csillagos ötös. Elképesztően erősen indít az író, mondhatni padlót fogtam a rám zúduló érzésektől, és igen, sikerült elhasználnom egy zsepit is. Aztán Joseph bekerült a diákotthonba, szembe találta magát Rudy-val és Pons atyával, és valahogy elvesztette varázsát a történet. Értettem, hogy mit szeretne mondani, hogy mivel és miért akarna gondolkodásra késztetni, de valamiért a hatás elmaradt. Pedig engem kilóra meg lehet venni a holokauszt témával, főleg, ha gyerekek is érintettek benne…
Ezek után kíváncsi leszek, hogy mit ad majd Oszkár és Rózsa mami.

Kétség sem fér ahhoz, hogy ez egy ötcsillagos könyv! Rövidke, gyermekszemszögből mesél, egyszerű mondatokkal ad át fontos gondolatokat, mégis megérint, felkavar, de úgy, hogy közben egy szavával sem hazudik: egyaránt szól emberi kegyetlenségről és jóságról.
A hit mibenlétének megfogalmazása, a vallások közti hasonlóságok megértése, elfogadása nem könnyű feladat, a holokauszt témája pedig iszonyatosan nehéz, számomra még ennyi idősen is felfoghatatlan. Nyilván könyvtárakat lehetne megtölteni az ezzel a három témával foglalkozó könyvekkel, de ezen a 129 oldalon nekem mégis mindháromból tudott új és fontos gondolatokat átadni a történet. Talán az a titok, hogy mernünk kell kicsit újra egy hétéves gyermek ártatlanságával, szókimondó őszinteségével és érdeklődésével tekinteni a világra.
Remélem, hogy Pons atyának sok tanítványa él közöttünk. Az ő karaktere egyébként szerintem az egyik legnagyszerűbb könyvbéli karakter, akivel eddig találkoztam. A neve is sokat sejtet róla, hiszen a latin pons szó magyarul hidat jelent. Találó lehet ez sok problémánk megoldásához, mert sokszor talán nincs is másra szükség, csak hidak felépítésére egymás között.

Tanmese? Lehet. Igen, Az.
Emberiességet meg toleranciát tanít. Azaz, hogy mégsem. Csak elmeséli, hogy kell hogy legyen emberekben emberiesség, meg tolerancia, hogy túléljük az őrületeket, mert mi emberek igenis hajlamosak vagyunk az őrületekre… Hiszen hisszük, vagy legalábbis elhisszük, ahogy Rudy is, hogy „Sokszor a legrövidebb út a békéhez a háború.”
Pedig dehogy…

Schmitt tudja mivel játsszon az én lelkem eldugott érzelmein. Pityergéssel teli olvasás. Nagyon szeretem az egyszerű kifejezésmódját, nem érzem, hogy sunyin arra törekszik, amit elér. Ő csak leírja, az ami bennem van, az meg reagál rá. Remélem lesz még a sorozatnak több tagja.

Szeretem ezt a kevés szóval sokat mondó, keresetlen stílust, ami az Eric-Emmanuel Schmitté. És hihetetlenül mozivászonra kívánkozik ez a történet is. Szerintem arra is nagyon jó, hogy kiskamaszoknak, fiataloknak a kezébe nyomjuk egyrészt a holokauszt témájával, másrészt a kereszténységgel és a zsidósággal való ismerkedés egyik első lépéseként. Az Oszkár és Rózsa mami magasságait nem érte el számomra, de azért jó kis könyv, és keresni fogom az Ibrahim urat is (meg meg kéne néznem a filmet).

A harmadik, amit E-E. Schmittől olvasok. Már majdnem elérte hatásában azt, amit az Oszkár és Rózsa maminál éreztem. Torokszorítós ez is, és van benne bőven, ami gondolkodásra késztet. Szeretem a szerző tiszta, minden pátosztól mentes, mégis felemelő gondolatait. Valahogy olvasásakor kicsit magam is tisztábbnak érzem magam.

Imádtam! Rég olvastam ennyire felemelő olvasmányt az emberiség jó oldaláról, mindenképp megéri elolvasni!

újraolvasás 2020: Már csak nagy vonalakban emlékeztem a történetre, és hogy alapvetően tetszett. Most is jónak tartom, bár ezerszer feldolgozott a téma, de a némileg szokatlan szemszög (már csak a gyűjtemények miatt is) ad hozzá. off

Rövid könyv, de mégis milyen tartalmas és felkavaró. Egyszerre csalt könnyeket a szemembe és a nehéz téma ellenére sokszor meg is nevettetett. Imádtam Pons atya és Joseph beszélgetéseit. Még úgy olvastam volna…. Az első könyvem az írótól, azonban biztos vagyok benne, hogy nem az utolsó. Eric-Emmanuel Schmitt nevét a szívembe véstem.

a harmadik és a három közül a leggyengébb. amit olvasás közben éreztem: meg akar hatni, le akarja nyomni a torkomon a vallást, mennyire idegesít ez a gyerek… ettől a mondattól meg, amit egy hétéves fiú szájába adott a szerző: – Ha valaminek, akkor inkább céltáblának választotta ki az Isten a zsidókat – folytattam. – Hitler ki akar irtani bennünket. dobtam egy hátast. talán az egyetlen valóban megható jelenet, amit megkönnyeztem, és ami teljesen filmszerűen pergett le előttem olvasás közben: amikor Rudy és az anyja újra találkoznak… szívfacsaró volt.