Ifjúságunk 90% 14 csillagozás

Különös nő lehetett ez a Renée: ötven év távlatából önmagát rendkívül bizonytalan, elveszett, tétova, olykor a hülyeségig naiv leánynak látja, pedig közben – tekintve, hogy a maga korában női karriert épített – sokkal keményebbnek, rafináltabbnak kellett lennie. Érdekes, hogy semmit nem ír Bródy előtti szerelmeiről, pedig tudjuk, hogy voltak, méghozzá – sejthetően – szép számmal. Ebben a visszaemlékezésben olykor szenvelgő és ettől hamisnak tetsző. Kár. Több őszinteséget vártam tőle, de a könyv így is remek, prózát is jól tudott írni.

Ami borzasztóan hiányzik ebből a könyvből, az egy elő- vagy utószó. Ugyanis ha jól gondolom, ez egy első kiadás, amit a PIM-ben őrzött gépirat alapján rendeztek sajtó alá, és mint ilyen, nagyon kellett volna erről valamit írni… Nem is értem ezt az eljárást őszintén szólva.
Erdős Renée-től olvastam pár könyvet, még a kékharisnyás korszakomban, és volt, ami igazán tetszett. Ezeknek a könyveknek az idején ő már regényeket írt, sikeres lektűrök voltak ezek, de ez a könyv még egy korábbi korszakáról szól, amikor „zseniális poétalánynak” számított, és újságíróként dolgozott. Bizony ő így teremtett egzisztenciát a századforduló idején, nőként a férfiak világában, vidékiként Budapest közepén, teljesen önállóan, ez még ma is nagy dolog szerintem (sőt, lehet, hogy megint egyre inkább az lesz…)
Valamiért attól tartottam, kicsit poros lesz már ez az emlékirat, nem tudom, miért gondoltam, nagyon érzékletes, eleven volt, különösen az elejét olvastam szívesen, a vége már kissé borongósabb lett. Azt azért szédítő elgondolni, hogy mindezt kb. az ötvenes években írta (sajnos az sem derül ki, pontosan mikor…), visszaemlékezve a boldog békeidőkre. Akkor, amikor már ő is a múlt embere volt, és hát mi minden történt ez alatt a fél évszázad alatt…

”Minden új költő forradalmár a maga egyéni síkján, mert hiszen egy új és ismeretlen világról való vallomásokat hoz magával, s azokat a maga hangján akarja elmondani, még ha egyelőre nem találta volna is meg a maga egyéni hangját.”

Erdős Renée halála előtt egy évvel, felkérésre fogott bele ifjú évei emlékéneknek megírásába. A könyv elején elmeséli, hogy ez az időszak miért maradt ki életrajzi sorozatából. A színész akadémia évei alatt látszólag nagy dolgok nem történtek, hiszen nagy tehetsége és lázas szereplési affinitása nem volt. Azonban a Somorlay család tagjai, akik szinte családtagként fogadták be erős hatást gyakoroltak életére. Még 20 éves sem volt, amikor megismerte Vay Sándort, Kadosát, Eötvös Károlyt, Molnár Ferencet, Szabó Lőrincet, Jászi Oszkárt.
Korai verseire és különleges személyiségére Eötvös (Vajdának hívták barátai) figyelt fel először. ER nagy szeretettel írt Eötvösről, aki akkoriban meghatározó egyéniség volt Pesten.

Sokan segítették az ifjú költőnőt, korán nagy rajongótábora lett, ám ő ennek ellenére sokáig bizonytalan volt magában, nehezen akarta elhinni, hogy jó verseket ír, csupa kételkedés, bizonytalanság volt írásaival kapcsolatban. 19-20 éves korától azonban önállóan élt, írásaiból tartotta fenn magát. Bár regényeiben és költészetében gyakran feltűnik az erotika, a testi szerelem elemei, ebben a kötetben nagyon visszafogottan ír, a kötet nagy részében nagyon kevés szó esik a szerelemről és kapcsolatokról. Az utolsó szakaszban bukkan fel Pfeiffer és Bródy.

Nagyon olvasmányos, humoros, választékos szöveggel találkozunk.
Aki szeret olvasni a kor művészeinek életéről, személyiségükről, irodalomról, annak nagyon ajánlom.
Irodalomtörténeti csemegék első kézből, egy költőnőről-írónőről és ismert kortársairól.

Erdős Renée-t nem tanítják az iskolában, de gyakorlatilag mindenki mást igen, akikkel közeli kapcsolatban állt. Körbelőttük, mint a torpedóban. Kár érte. Nemrég kezdtem el olvasni elsősorban az önéletrajzi írásait, és nagyon szép, elgondolkodtató, sokszor szórakoztató olvasmányok. Ez az önéletrajz is ilyen; a távolból tekint vissza az írónő a fiatalkorára, a pályája elejére. Néha döbbenten tapasztaltam, mennyire keveset változott a kezdő író- és költőnők élete az elmúlt száz évben, mert sok minden, amit leírt, összecsengett a saját tapasztalataimmal. Érzékelni lehet rajta a századfordulós pesti „korszellemet,” de azt is, milyen volt női íróként „csodabogárnak” lenni egy férfiak uralta irodalmi világban. Néha a bicska kinyílt a zsebemben a lovagias lekezelésektől. Renée nem ajnározza magát, de nem is szerénykedik, és ettől a távolból írt önéletrajz is hitelesen cseng (akkor is, ha biztos vagyok benne, hogy ezekre az eszmefuttatásokra nem emlékezhetett mindig szó szerint…).
Egyetértek az előttem szólókkal, kellett volna ehhez a kötethez egy elő-vagy utószó, de főleg egy pár oldalas életrajz, hogy értsem, mi hová illeszkedik az írónő életében, és mi történt azután. Maga írja az elején, hogy ennek a fiatalkori önéletrajznak gyakorlatilag folytatása a (regényes) Ősök és ivadékok, amit még nem olvastam. Cserébe az összes felbukkanó irodalmi alakot külön-külön ki kellett gugliznom, hogy többet tudjak meg róluk, és tudjam őket hová tenni (ebben a lábjegyzetek nem nagyon segítettek). Főleg az olyan esetekben, mint amikor Bródyra csak „Ő”-ként és „Ellenség”-ként hivatkozott; ha nem olvastam volna el a sztorit előre az ELTE honlapon, fogalmam se lett volna, kiről beszél.

Erdős Renée-t már volt szerencsém ismerni az Ambrózy-sorozatból, de ez az írása, hát kérem, erre nincsenek szavak. Nem vagyok biztos benne, hogy ez nem inkább egy regény akar-e lenni, semmint visszaemlékezés. Bár talán inkább a kettő ötvözete.
Az önéletírások varázsa, hogy az olvasó sosem tudhatja, hogy mi a valóság és mi nem. Renée több, mint ötven év (fél évszázad!) távlatából tekint vissza ifjúságára, akkor már annyira másképp láthatja az ember a dolgokat…
Mindenesetre tökéletes időzítéssel került kezembe a könyv – Renée tizennyolc éves, mikor a siker útjára lép, én is hamarosan töltöm a tizennyolcat – lehet, hogy emiatt nyűgözött le ennyire. (Ez most biztos úgy hat, mintha a korra oly jellemző szuperlatívuszokat írnám sorba, de egyszerűen ez most nem megy másképp.) Csodálatos volt látni a fiatalokon keresztül ezt a korszakot, amihez egészen különös vonzalom fűz. Mennyi gondolkodó, okosan vitázó, művelt fiatal, világátformáló eszmékkel!
Én pedig itt vagyok egy korban, ahol már levelet sem küldenek az emberek, nemhogy „gyönyörű, nagy rózsacsokrot, csupa égő vörös rózsából”!

„Kedves Barátom – elolvastam a könyv előszavát. Most itt gubbasztok, nagy kendőbe csavarva, és fázom”

Csodálatos volt ez a könyv. Néhol vidám, máshol tűnődő vagy szomorkás, sőt keserű, de tele annyi bölcsességgel és tanáccsal – főleg az út kezdetén állóknak, mint amilyen akkor Renée is volt, és amilyen vagyok most én is – hogy alig bírtam összegyűjtögetni őket.

Körülbelül az első száz oldalig édes nosztalgiával volt tele. Szinte eszményinek tűnt a századforduló leírása, és Budapest, az „ezeréves Magyarország kiállításának mámorába tobzódva”, a hihetetlen fejlődés és a nagyratörő eszmék.

És én óvatlanul hajóztam a fiatal költőnő emlékeinek vizén, és csak akkor vettem észre az örvényt, amikor már nem tudtam kikerülni belőle. Ahogy az akkori, friss, és kissé erőszakos eszmék összecsaptak Renée feje fölött – borzongató volt.

Be kell vallanom, hogy semmit sem olvastam Renée-től, csak annyit, amit a könyvbe is beletett és amit most kapkodva megtaláltam. Első látásra hatalmas szakadék áll a versek beszélője (akit magyarórán lírai énnek hívunk) és a tétova kislány között, mintha két különböző személy lenne. De valójában mindannyian ellentétekre épülünk. Talán éppen ezek alkotják meg az egységünket, mint egy festményen a különböző színek egymás mellett…

„Minden formátlanságomért kérjen bocsánatot helyettem ez a néhány rózsa, addig is, míg majd… A soha viszont nem látásig..”

Erdős Renée a magyar irodalom leginspirálóbb személye, ez nem vita kérdése. Az, hogy egy kicsit beleláthatunk a fejébe egy áldás, amit minden ma élő nő megérdemel. Mivel első regényeiben szinte saját szerelmi életét dolgozza fel, így ebben az életrajzi műben ebből keveset kaptunk, amit bár hiányoltam, de megértem az indokot. Ő volt az első nő Magyarországon, aki irodalmi karrierjéből meg tudott élni, aminek részletei, motiváció és kérdései nagy hatással voltak rám. Hálás vagyok, hogy ezt a könyvet – tele Renée személyes gondolataival – a kezemben tarthattam.