Így ​élt Gutenberg 5 csillagozás

Könyvtárak százait és könyvek tízezreit vizsgálták át sokoldalúan képzett szakemberek, hogy egyszer-egyszer valamely ódon könyv bekötési táblájában megtaláljanak egy ősnyomtatvány-töredéket. Mert ezek csak a mi számunkra felbecsülhetetlen értékű ereklyék: a kortárs mesterember hulladéknak, úgynevezett makulatúrának tekintette, és súlyra vásárolta a lejárt naptárakat, elhasznált iskolakönyveket, megrongálódott könyveket, hogy papírjukat felhasználja a könyvkötő munkájához, a vastag bekötési táblák telítésére. Hihetetlen gonddal, türelemmel és nagy szakértelemmel sok nagybecsű maradványt fejtettek ki a kutatók valamivel későbbi könyvek kötéséből.

Ha előkerül valahonnan egy teljes vagy töredékes ősnyomtatvány (általában az 1500-as esztendő előtt készült nyomdai termékeket nevezzük így) – vagy van rajta nyomdai jelzés, név, hely, évszám; vagy nincs. Ha van: vakon ennek sem szabad hinni. Tévedéssel, vagy szándékos hamisítással mindig számolni kell. A nyomtatott vagy kézírással odavetett jelzést meg kell vizsgálni történelmi és nyomdász-szakmai módszerekkel: ellenőrizni kell helyességét és hitelességét. Ha pedig nincs a nyomtatványon jelzés (a már említett "kolofon"), akkor még nehezebb a kutató dolga.

76-77. oldal

Szó esett már a betűcsatlakoztatásról, az úgynevezett ligatúráról. Ez nem tévesztendő össze a rövidítéssel: abbreviatúra. A ligatúráról már beszéltünk: bizonyos gyakrabban előforduló betűcsoportok (ba, be, bo, da, de, do, ff, ha, he, ho, pa, pe, po, pp és így tovább) állandó egybekapcsolása, közös testre öntése a munka gyorsítását, a betűk jó illeszkedését, végső soron a szép nyomtatványképet, az esztétikai követelményeket szolgálta. Más a helyzet a rövidítésekkel: az abbreviatúra a kéziratos kódexmásolás öröksége. Leginkább a latin nyelvű szövegekben hemzsegnek ezek a rövidítések. A másolók évszázados gyakorlatában alakultak ki a majdnem gyorsírásra emlékeztető jelek és összevont betűcsoportok, a munka egyszerűsítésére. A gyakori latin -us szóvégződést például nem írták ki, egy farkincával helyettesítették. Sűrűn előforduló szavakat (Christus, sanctus, dominus, post, prae és sok más) a szóból kiemelt rövid betűcsoporttal vagy csak egy betűvel és a kísérő állandó apró jellel írták. Külön jelzésük volt a sokszor ismétlődő főnévi és igeragoknak satöbbi. Ezeknek a kézirat-rövidítéseknek jó részét átvették az ősnyomdászok. Részben a megszokás késztette őket erre, de olykor a sanda szándék, hogy a vásárló azt higgye, kézzel írott drága könyvet kapott olcsóbban: hiszen az első évtizedekben sokan még nem is tudták, vagy el sem akarták hinni, hogy könyvet sokszorosítani lehessen kézi másolás nélkül. A legfőbb különbség tehát az abbreviatúra és a ligatúra között, hogy a rövidítés a kézi másolás hagyománya: a betűcsatlakoztatás eszméje és gyakorlata pedig együtt született a nyomtatással – és már Gutenberg alkotásaiban. Annyira így van ez, hogy a Gutenberg-kutatás egyik legfontosabb eszköze éppen: bizonyos sajátos, más nyomtató által nem használt Gutenberg-ligatúrák megfigyelése és nyilvántartása. Több ősnyomtatványt ennek alapján tarthatunk majdnem teljes bizonyossággal a Mester művének.

A vizsgálódások egy másik fontos területe az úgynevezett „szedőgyakorlat” megfigyelése: szinte észrevehetetlen, de ismétlődő apró jelekből a kellően képzett szakember látja, hogy két vagy több szövegrészt – esetleg ugyanazon a terjedelmesebb könyvön belül is – azonos kéz szedte-e. (Szedésnek nevezzük azt a munkát, amikor a nyomdász a szöveg kívánta sorrendben kiválogatja, szavakká és sorokba illeszti össze a betűket. Nevét onnan kapta ez a művelet, hogy egy rekeszekre osztott szekrényből „szedik ki” a betűket.) Egységes helyesírás nem lévén az ősnyomdászat korában, a szedő nyelvjárása sokszor megmutatkozik a szövegben, még latin nyelvű könyvben is: egyesek például a latin „nihil” szót németesen „nichil”-nek szedték. Ha az ilyesmi következetesen ismétlődik, feltehető a szedő-nyomdász személyének azonossága. De még inkább lehet a szedő személyére következtetni a jellegzetesen ismétlődő sajtóhibákból, szóelválasztásból, bizonyos rövidítések rendszeres használatából vagy éppen mellőzéséből, és számtalan hasonló, csak tüzetes és aprólékos megfigyeléssel összegyűjthető szedőszokásokból.

78-81. oldal

Igaz, hogy Gutenberg élt. Igaz, hogy neki köszönhetjük az emberi kultúra történetében egyik legnagyobb esemény, a nyomtatott könyv megjelenését. S még az is igaz, hogy hosszú és küzdelmes életének első látható eredményét az 1440-es év táján érte el.

De tévedne, aki azt hinné, hogy ez a felmérhetetlen jelentőségű találmány előzmények nélkül, hirtelen pattant ki egy nagy ember elméjéből; még nagyobb tévedés azt képzelni, hogy hiteles feljegyzések alapján pontosan meg tudjuk határozni, mikor kezdődött el a nyomtatott betű mindent megváltoztató korszaka. És a legnagyobb tévedés lenne, ha azt hinnők, hogy volt egyszer egy este vagy hajnal, amikor a Gutenberg János nevű mainzi polgár ilyen gondolattal tért nyugovóra: „Megvan! Feltaláltam a könyvnyomtatást!”

Nem. Ilyen perc, ilyen nap nem volt, még csak ilyen esztendő sem. Gutenberg János nem egy pillanatnyi felvillanás zsenije volt, hanem az évtizedes szívós és következetes munka óriása.

5-6. oldal

„Készült a nyomdászat 500-ik évében” – ezt a sort olvashatjuk minden 1940-ben megjelent könyv címlapján vagy utolsó oldalán. Akkor már tombolt a második világháború – szinte a történelem gúnyolódásaként hatott, hogy ez a véres esztendő lett nemzetközi megállapodással a Gutenberg-év, az emberiség legnemesebb összekötő kapcsa, a könyvnyomtatás nagy feltalálójának tiszteletére.

A könyveknek ebből a feliratából és a félezres évforduló ünnepségeiből azt hihetné az ember, hogy egy Gutenberg János nevű férfiú az 1440-es esztendőben „feltalálta a könyvnyomtatást”, amely ezek szerint 1439-ben még nem létezett, 1441-ben már megvolt: így hát a világtörténelem egy csodálatos pillanatának szülötte.

Ez így igaz is, nem is.

5. oldal

Mindenfajta nyomtatás, bélyegzőkkel vagy más módon végzett sokszorosító eljárás alapvető elve, hogy a másoláshoz használt eszközön a levonatra szánt ábrának vagy betűnek fordított képe legyen. Oly egyszerű dolog ez, mint a kerék gördülése – de hát a kereket is fel kellett egyszer találni. Ez a felismerés is megtörtént már sok évszázaddal időszámításunk előtt.

18. oldal

Ennek a józan békéltető politikának köszönhette Gutenberg is, hogy az 1465-ös esztendőben visszatérhetett ősei városába. Méghozzá személyét különösen kitüntető körülmények között.

Hogy milyen meggondolások és esetleges tárgyalások előzték meg ezt az eseményt, nem tudjuk. Meglepetéssel olvashatjuk azonban a Nassaui Adolf ellen 1463-ban röpiratot nyomtató, száműzetésbe kergetett Gutenberg Jánoshoz intézett levelet, 1465. január 17-i dátummal:

„Mi. Adolf stb. elismerjük és jelen levelünkben mindenki tudomására hozzuk azokat a hasznos és készséges szolgálatokat, amelyeket kedvelt hívünk, Gudenberg János javunkra tett és a jövőben is tenni kíván és fog; s ezért különös kegyelemmel, jelen levelünk ereje által, őt udvarnépünk körébe fogadjuk …”

69-71. oldal

A levél további szövegében az áll, hogy ez a kinevezés a mester életének végéig érvényes; évente megkapja az udvari nemeseket megillető öltönyt a fejedelemtől, háztartásához évente húsz mérő adómentes és vámmentes búzát, valamint két nagy hordó bort kap; ezt az adományt saját használatára kapja, tehát el nem adhatja, el sem ajándékozhatja; továbbá a kinevezett „udvari embert” a levél élethossziglan felmenti mindennemű palota- és őrszolgálat alól, valamint a mainzi lakosokra kötelező adófizetések alól is. A levél záradéka elismeri, hogy Gutenberg János esküvel hűséget fogadott a fejedelemnek.

71. oldal

De hogy hol, melyik mainzi házban lakott Gutenberg utolsó éveiben, nem tudjuk. Régi lakóhelyét elkobozták, és örökbérletbe adták; semmi nyoma, hogy ezt az intézkedést az érsek visszavonta volna. A legnagyobb valószínűség szerint az érseki udvar jelölt ki és engedélyezett az „udvari emberhez” illő szállásul egy megfelelő mainzi házat.

Az utolsó három esztendő munkájáról a későbbiekben lesz szó. Most még: a két végső híradás Gutenberg Jánosról.

Halálának dátumát egy ősnyomtatvány lapján talált, minden vizsgálat által egykorúnak hitelesített bejegyzés közli velünk:

„Az Úr 1468-ik esztendejében, Balázs napján (február 2.) meghalt Ginnsfleisch János becsületes mester, akin Isten könyörüljön.”

Megerősíti a feljegyzés hitelét, hogy alig három héttel későbbi keltezésű (február 26.) hivatalos okmánnyal, elismervénnyel vette át a már ismert Humery Konrád doktor az örökösök nélkül elhalálozott Gutenberg nyomdájának felszerelését, azzal a kikötéssel, hogy ezek az eszközök soha sehol másutt nem használhatók, csak Mainzban.

Ez a néhány soros elismervény rendkívül nagy fontosságú irat. Sorai nem kevesebbet bizonyítanak, mint azt, hogy a teljes tönkrejutás, két és fél esztendős számkivetés után visszatérő Gutenberg János megint egyszer újrakezdte!… Nyomdát alapított, öregkorában, ki tudja már, hányadszor nekilendülve; felszerelte eszközökkel, és dolgozott, talán halála napjáig. Humery pedig nyilván azért kapta meg a fejedelmi udvar rendelkezésére a nyomdát, mert ő volt Gutenberg utolsó pénzembere, üzlettársa: a hagyaték tehát őt illette meg.

72-74. oldal

A tájékozódást és a felvetődő rengeteg kérdésre határozott válasz adását megnehezíti, sokszor lehetetlenné teszi a Gutenbergre vonatkozó ránk maradt dokumentumok fogyatékossága. Szó volt már arról, hogy nagyon kevés, összesen ötvennél is kevesebb ilyen okmányunk vagy hivatali feljegyzésünk van erről a hosszú és munkás életről – és ezek közül is mindössze csak négy (nem tévedés: négy!) ad némi útbaigazítást a legfontosabbról, Gutenberg János könyvnyomtatómester munkásságáról.

A másik pótolhatatlan hiányosság, hogy Gutenberg egyetlen művét sem jelezte nevével vagy legalább kezdőbetűivel, de a megjelenés helyét és idejét sem tüntette föl nyomtatványain.

A kutatást nehezítő harmadik ok pedig, hogy nemcsak levéltárak és okiratgyűjtemények pusztultak el a félezer év folyamán, de könyvek ezrei és tízezrei is. Sokszor semmi nem maradt belőlük, és igen gyakran csak pár soros töredékek történészi és műszaki elemzésével jutunk némi kétes értékű eredményhez.

Az évszázadok óta folytatott és ma is folyó vizsgálatok leírása, az egymásnak sokszor ellentmondó eredmények és viták ismertetése köteteket venne igénybe, és voltaképpen csak a szakembereket érdekelheti. Mégis vessünk pillantást az olykor szinte detektívregénybe illő nyomozómunkának néhány mozzanatára, ízelítőül és a különös munka érzékeltetésére.

75-76. oldal

A jelzéstelen ősnyomtatványoknál minden, látszólag jelentéktelen apróságra is figyelni kell. Ha vízjeles papirosra nyomták, a vízjel tájékoztatást adhat legalább arra hogy honnan, melyik gyártótól szerezte be papírját a nyomtatómester. A betűtípusok rajzát, egyes betűk és egész oldalak jellegzetes képét sok nyomdászattörténész és nyomdaművészeti szakértő rendszerezte; ez is segít abban, hogy megtaláljuk a vizsgált nyomtatvány helyét a többi között. A betűformák sokszor igazítanak útba bennünket, ezeknek vizsgálata a kutatás egyik legfőbb eszköze. Még olyan hajszálfinom megkülönböztetésekre is tekintettel kell lenni, hogy a nyomtatott szövegben a betűk rajzának körvonalai élesek, vagy kissé elmosódottak. Meg kell állapítani, nem a papír vagy a festék minősége okozta vajon ezt. Ha nem, akkor óvatos félbiztossággal következtetni lehet a betűkörvonalakból arra, hogy a nyomdabetűket előállító öntőformák a korábban használt valamilyen lágy fémötvözetből vagy a már Gutenberg által is később alkalmazott kemény rézből készültek-e. A nyomtatvány születési időpontjának, esetleg a nyomtatómester személyének megállapításához is közelebb hozhat bennünket az ilyen vizsgálat.

77-78. oldal