Joggal vagyok boldogtalan, ha elveszítem minden vagyonom, megvakulok, vagy ha meghal a feleségem és a gyerekeim? Epiktétosz és követői szerint biztosan nem.
Az epiktétoszi sztoicizmus az intellektuális belátásra, nem pedig a hitre építve a tökéletes rendíthetetlenség megvalósítását tűzi ki célul. Fundamentális alapelve a már most (és mindig) is a hatalmamban álló ("tőlem függő") dolgok homlokterembe emelése, és mindannak, ami történés ("tőlem független"), tulajdonképpen mellékesként, akcidenciaként, egy másik megfogalmazásban Isten akarataként való kezelése, „nekem ahhoz semmi közöm”.
Alapelvei korántsem mutatnak eltérő irányba a vallások, metafizikai irányzatok orientációjától – az itt kimunkáltak azokban sem megkerülhetőek. Még akkor sem, ha a sztoicizmus esetében – hiába szerepel a szöveg több helyén a kor általános világfelfogását tükröző „Isten” kifejezés – nem egy teisztikus szemléletről van szó. A hit vagy a kegyelem szerepe is elhanyagolható ebben az iskolában, nem található dogmák sokasága, semmiféle biztosan alá nem támasztható „spekuláció”, sem eszkatológia; egyes-egyedül az aktuális tapasztalatból kiindulva, a (jól felfogott) értelemre támaszkodva kívánja megvalósítani az önmagam feletti uralmat, annak a szellemi fellegvárnak a bevételét, ahova semmilyen külvilágbeli erő nem képes behatolni (legyen szó paradox módon akár a halálról). A kapu kulcsa pedig – legyek bármilyen helyzetben – már most a zsebemben van, senkitől nem kell kérnem, senkire nem kell hagyatkoznom – a sors eseményeiről kialakított nézeteim fölött egyedül én rendelkezem.
Az az aspiráns, aki valóban maga mögött akarja hagyni az iskola anti-egalitariánus „nem ember”, „rabszolga” bélyegét és annak három fokozatának a bejárásával a bölcsek, a „filozófiailag képzettek” közé kíván emelkedni – amely alatt természetesen nem filozófiai tanok ismeretét érti Epiktétosz –, emberfeletti nehézségű feladatra vállalkozik. Az ezek közé tartozó minden ragaszkodásnak és berendezkedés vágyának tökéletes felszámolása erős párhuzamot mutat – Európánál maradva – a kereszténységgel ("Ha valaki követni akar, de nem gyűlöli…", „A rókának van odúja, az ég madarainak fészke…” ("A világ híd, menj át rajta, de ne építs rá házat.")).
„Az persze nem elegendő, ha mindezeket az eszeddel tudod (…)” – hiába szól az értelemhez a sztoa tanítása, mégsem elvont, fejben ismételgetett elvekről van szó, hanem olyasmiről, aminek hatására egy új embernek kell születnie.
Addig is – amíg a kezdő felvetés bármelyikében elért sztoikus nyugalom munkahipotézis marad –, mindig adott a metrika: ha panasz, harag vagy bármilyen zavar áll fent bennem, biztos, hogy én hibázok. Nincs kibúvó. A szabad választás révén mindannak irányítása, ami igazán lényeges, potenciálisan csakis az én kezemben van, egyedül rajtam múlik, hogy ezt valójában megragadom-e vagy sem.
